31. fejezet

Just a friend of mine

Felfordult a ház. Mindenki azt találgatta, ki lehetett a merénylő, miért tette amit tett, és hogy egyáltalán ki volt az? Napok teltek el. Nancy szépen lábadozott, gyógyulgatott; Lajos viszont egyre inkább belebetegedett a dologba. Egy nap még dühtől hajtva vágtatta körbe egész Londont, nyomában Raoullal, aki egyetlen percre sem szívesen vált el tőle, a másik nap meg már azon gondolkozott, hogy golyót röpít a fejébe.

Egy ilyen nap volt az is, amikor Nancy már ismét régi önmagává vált, és Lajos mellett ült. Raoul meg Alexa az ebédlőben ültek egy kisebb asztalkánál, közel egymáshoz. Halkan sugdolóztak valamiről.

-El kéne vinned hozzá, Raoul- mondta Alexa, miközben egy darab krumplit szúrt a villájára. Ebéd idő volt, végül is.

-Nem látom értelmét- hangzott a felelet. Az „oroszlán” semmit nem evett, akárcsak a barátja. Haja kócos volt, mintha nem aludt volna nyugodtan, s aztán elfelejtett volna megfésülködni.- Amilyen hullámzó kedéllyel rendelkezik most Lajos, nem...

-De igen!- csattant fel a nő, mire a kiszolgáló lány egy pillanatra megdermedt.- Figyelj, ha van valaki a városban, aki segíthet megtalálni a merénylőt, az ő. Muszáj elvinned hozzá.

-Én is el tudok menni, ha csak a nyomozásról van szó.

-De te nem láttad azt, amit Lajos. Nem te voltál ott, hanem ő...

-És akkor mi van?- kiáltotta Raoul megelégelve a szóáradatot.- Annyiszor elmesélte már, hogy én is tudom ugyanúgy. És különben is: nem úgy volt, hogy az a mi titkunk marad?

-Jaj, te bolond! Hát úgy ismered Lajost, hogy elárulná, ha megkéred, hogy ne tegye?

-Nem tudom, kedvesem. Jelen pillanatban annyira maga alatt van, hogy az életét eladná egy jégkockáért.

-Raoul!- ebben az egyetlen szóban Alexa annyi szigort mutatott, hogy férje tényleg nem mert szólni semmit. Kezet csókolt neki hosszan, és felállt az asztaltól. Egyenesen barátja szobájába ment. Mikor bekopogott, az ajtó magától nyílt ki, csak be volt hajtva.

A szobában kész káosz uralkodott. Ez az egyetlen hely volt az, ahová Nancy nem kísérhette párját, így rendet tartani sem tudott. A földön összegyűrt papírok és ruhák minden mennyiségben, az íróasztalon sorakoztak a lőfegyverek, a szekrények ajtajai kinyitogatva, és a gyűrött lepedőjű ágyon ott ült Lajos.

Egész lényéből áradt a szomorúság. Fejét két kezébe ejtette, inge ujja felhajtva könyékig, mellkasán kigombolva, csizmája sáros volt ugyan, de ettől függetlenül nem vette le. Ilyen volt hát a férfi, aki látott már sok örömöt, de át is élt sok bánatot.

-Lajos- szólította meg gyengéd hangon Raoul.

-Mit akarsz?- hördült fel a férfi, de fejét nem emelte fel.

-Talán tudok egy embert, aki segíthet a nyomozásban. Úgy értem, akivel haladhat is valamit az ügy...

-Mit beszélsz?- erre persze már felugrott Lajos.- Miért nem mondtad eddig?!

-Mert amilyen állapotban vagy, még engem is képes lennél megfojtani, ha valami nem tetszőleges dolgot mondanék, azért!

-Igaz... Menjünk- azzal megigazította ingét, felkapta ujjasát, valamint köpenyét, és kiindult. Raoul ment vele. Levezette a titkos folyosóra. Csendben haladtak rajta végig. Kínos csendben. Hallatszott lépteik zaja, a patkányok vinnyogása, amint szaladnak a nedves köveken.

-Hová megyünk?- szólalt meg hirtelen Lajos, és megijedt a visszhangtól.

-Tsss!- szólt rá Raoul.- Majd megtudod.

És ismét néma csendben mentek tovább. Egyszer elértek egy nagy ajtóhoz. Raoul egy kulcsot vett elő ujjasa alól. Láncon hordta a nyakában. Kinyitotta az ajtót, mögötte egy felfelé vezető lépcsősor volt. Lajos felnézett, hogy kitalálja, milyen magasra vihet. Csakhogy roppant sötét volt, nemigen látott semmit.

-Gyerünk- mondta Raoul és előre ment a gyertyával. Lajos követte.

Valami csapóajtót nyithatott ki az elől járó, mert fény szűrődött be az alacsony mennyezetről. A gyertyát eloltották, aztán Raoul belekapaszkodott a négyzet alakú nyílás peremébe, és felhúzta magát. Lajos egyedül maradt. Odafentről ismét lépéseket hallott, de ezekhez kardcsörgés és sarkantyúpengés is társult.

-Mr. Losier!- hallotta valakinek a mély hangját a lent levő.

-Igen, barátom, én vagyok- mondta tiszta angolsággal Raoul.- Gene itthon van?

-Magának mindig.

Ezután felbukkant Raoul feje a nyílásnál, és kezet nyújtott Lajosnak. Kisegítette a lyukból. Az újonnan érkezett férfi körülnézett. Egy kisebb szobában volt, a falak igényesen festve, bár egyszerű fehér alapon bordó mintákkal volt beterítve minden. Raoul mellett egy idegen, testes ember állt. Nem azt mondom, hogy nem volt kövér, mert az volt, de lerítt róla, hogy már sok párbajon van túl.

-Who is this³⁷?- fordult a kövér ember a mellette állóhoz.

-Just a friend of mine³⁸- felelte a megszólított vállat vonva. Erre az őr, mert minden bizonnyal az volt, bólintott, és intett, hogy kövessék. Egy díszes szalonba érkeztek, ahol valami Raoullal egykorú férfi ücsörgött mélyen elmerülve a sakk rejtelmeiben, amit egyedül játszott. Az ajtónyitás zajára felpillantott, és boldogan mosolyogva állt fel.

-Who is this?- súgta Lajos Raoul fülébe.

-Just a friend of mine- hangzott a felelet ugyanolyan vállrándítás kíséretében, mint az előbb.

-Raoul, cimbora! Nem hittem, hogy találkozunk!- kiáltott fel a férfi, miközben odament, és boldogan kezet szorított Raoullal.- Kit hoztál?

-Gene, örülök, hogy most is olyan jókedvű vagy, mint ahogy szeretem. Ez itt Lajos de Bellerose de Wentworth, akiről már meséltem.

-Ó, igen, emlékszem!- felelte Gene kezet nyújtva Lajosnak.- Nagyon örvendek a találkozásnak, fiatalember.

-Annyira azért nem vagyok fiatal- válaszolt búskomoran Lajos, de megszorította a felé nyújtott kezet.

-Az áldóját, csak nem történt valami? Fiatalember, miben lehetek szolgálatára?

-Szeretnénk megkeresni valakit- szólalt meg Raoul, mielőtt Lajos egyáltalán kinyithatta volna a száját.- Barátom feleségére rálőtt valaki, és ezt az illetőt szeretnénk megtalálni.

-Tud valami közelebbit mondani, fiatalember?- fordult Gene a férjhez.

-Igen. Az ember egy kocsiba szállt be, miután végrehajtotta a merényletet. A kocsin nem volt címer, fekete volt az egész mindössze két véres kard volt az oldalára festve. Az illető is fekete ruhában volt, egy vadászpuskával lőtt rá a feleségemre. Az arcát azonban széles kalapja miatt nem láttam, amikor pedig a kocsiba ült, gondosan behúzta a függönyt.

-Két véres kard, azt mondja?- dörmögte Gene.- Érdekes. Ennek utána nézek majd. Amint van valami fejlemény, nyomban értesítem fiatalember, vagy Raoulon keresztül, vagy személyesen.

-Köszönöm, uram- mondta enyhén meghajtva magát Lajos.

-Ez a legkevesebb, amit tehetek egy barátom barátjáért- kacsintott a férfi. Ő is éppen olyan jó kedélyű személyiség volt, mint Raoul. Nem csoda, hogy így egymásra találtak.

A visszafelé vezető úton is csend uralkodott. Lajos egyre azon tűnődött, hogyan fog ez az ember ráakadni egy ismeretlen merénylő nyomára, vagy hogy ki is valójában ez a fickó. Nemesember, semmi kétség, arcvonásai megmutatták, viszont éppen olyan hanyagul beszél a világ dolgairól, mintha neki semmi köze nem lenne hozzá, mintha csak egy felhőről szemlélné a földet. Komoly, mégis vidám, okos, mégis költői látomásokat kerget. Mintha csak Raoul kibővített mása lenne.

Nem bírta visszafogni magát, megszólalt úgy félúton:

-So, Raoul, who is this man? Is he your relative³⁹?

-No- felelte Raoul pimasz mosollyal az arcán-, he's just a friend of mine⁴⁰.

³⁷Ki ez?

³⁸Csak egy barátom.

³⁹Szóval, Raoul, ki ez az ember? A rokonod?

⁴⁰Nem, ő csak egy barátom.