30. fejezet

„Ha férfi vagy, légy férfi!”

-Tudod, mi vár szeretett királyodra?- sziszegte bele Nicolas a felrepedt szemöldökű Fernand képébe.- Halál. Csúnya, lassú és szörnyen fájdalmas halál!

-Lehet- hörögte a férfi, s bár bal szemébe csurgott szemöldökéből a vér, belenézett a féldémon arcába.- De soha nem fogod megszerezni a trónt. Leanport egész népe képes összefogni azért, hogy megóvja országát!

-Igazán?- kacagott sötéten Grand.- Azt hiszed, hogyha meggyalázzuk a hulláját, s lassan falatjuk fel a démonokkal, lesz bárki, aki ellenáll majd? Hogyha a fejét kitűzzük majd Portvernon falára, hogy minden arra járó ember, polgár, gyerek és asszony, öreg és fiatal egyaránt megcsodálhassa, mellé pedig a tiédet helyezzük, hogy halálában is mellette legyél, drága cimborám, akkor ki fog majd ellenállni?

-Mindig lesznek ellenállók, Nick- suttogta a főtanácsos. Láncokon lógott egy falhoz kifeszítve, arca egészen eltorzult az ütésektől: félig vérben úszott a szemöldöke felrepedése miatt, a másik oldala bedagadt, akárcsak az ajkai, jobb szeme alatt sötétlila véraláfutás éktelenkedett. Persze, teste további részei sem maradtak jó állapotban. Teljesen meztelenül lógott a hideg falnál, aminek hála már meg is fázott egyszer, de abból egy nap alatt kigyógyították. Talán nem akarták, hogy egy egyszerű betegség vegye el az életét, előbb ők akarták meggyötörni.

Nos, tehát teljesen meztelenül függött a láncokon, akkor már negyedik napja. Karjain sötétlett a több rétegben ráalvadt vér, akárcsak a lábain, mert nem volt nap, amikor ne tépte volna láncait, hátha egyszer csak engednek, helyette azonban csupán a bőrét nyúzta le. Tulajdonképpen önmagát kínozta folyamatosan, s emellett minden nap reggel és este megjelent nála Nicolas és Jheshiqi.

Valahányszor az a kettő felbukkant, az első nap kivételével, a második alkalom óta görcsbe rándult a gyomra. Nehéz volt eldöntenie, hogy a féldémon vagy a törzsfő a kegyetlenebb. Amikor az egyik ütötte, bemelegítés gyanánt, a másik már készítette is elő az elkövetkezendő egy órában használatos kínzóeszközt, rosszabb esetben eszközöket.

Ez alkalommal a féldémon verte meg, s a nő a háta mögött foglalatoskodott valamivel, amit a főtanácsos nem láthatott. Egyedül csak a nagydarab, villogó szemű, kék hajú ellenségét látta, amint felemeli enyhén sebes, bőrkeményedéses kezeit, és lassan a nyakára szorítja.

-Az ellenállóknak még írmagja sem fog maradni, Julio- vicsorgott agresszívan Grand, s valósággal növekedni kezdett. Fernand érezte, hogy a hüvelykujja az ádámcsutkáját nyomja, és ahogy látta, ezzel a félszemű is tökéletesen tisztában volt.- Tudom, hogy hol hagytad a családod. Lassan fogom kimetszeni a nőd méhét... de várj! Nem is!- vigyorodott el hirtelen még szélesebben, hogy aztán közelebb hajolva, olyan közel, hogy az orra majdnem a főtanácsoséhoz ért, vérlázítóan suttogva folytathassa:- Inkább elveszem, a magamévá teszem. Egészséges, és még fiatal. Kihordhat még néhány Grandot!- kacsintott.- A fiaidat pedig eldugom egy tömlöcbe. Ha túlélik, a rabszolgáim lesznek. Ha nem, akkor meg úgyis mindegy.

-Dögölj meg!- üvöltött fel Fernand, akár a sebzett oroszlán, és keményen meglendítve fejét, egyenesen orrnyergen fejelte a röhögő féldémont. Az hátratántorodott, kezével az orrát markolta meg, amelyből már elkezdett szivárogni a vér. Nem tört el, szerencsére. Na, majd a Julióé el fog! Azzal előrelendítette hatalmas öklét, ami olyan nagy erővel csapódott a főtanácsos orrába, hogy feje a fal szürke kövein koppant. A reccsenés pedig szinte horrorisztikus volt.

Julio próbált nem üvölteni, s sikerült is neki, pár perc után pedig már akkor sem tudott volna, ha próbált volna, mert az orrából kiszivárgó vér, ahogy próbált levegőt venni, lejutott a torkába, azt öklendezte fel. Ha kapott volna ételt, talán az is visszajött volna, de már két napja nem evett, akkor is csak száraz kenyeret.

-Próbáld nem megölni- szólalt meg Jheshiqi Nick mögött. Már egész jól beszélte a nyelvet, elképesztően gyorsan tanult. Maga Nicolas is meglepődött rajta, ugyanis elég érdekes, de semmiképp sem hétköznapi módszerrel próbálkoztak: szeretkezés közben vezette be a nyelv rejtelmeibe, s mivel majdnem minden éjjel együtt háltak, volt bőven lehetőség is a gyakorlásra.

-Nem állt szándékomban- válaszolta a féldémon könnyedén, s hátrébb lépett a fogolytól.- Tessék, most már a tiéd.

-Köszönöm- küldött a törzsfő egy bájos mosolyt ágyasa felé, aztán elindult áldozatához egy vödörrel a kezében. Grand figyelte minden egyes lépését, s hamar elfeledkezett sajgó orráról. A nyári viseletét hordta már a nő, amely azt jelentette, hogy csak a páncélja takarta a testét, de az szabadon hagyta az egész karját, valamint majdnem teljesen a lábait is, csupán a combja legfelső részeit takarta kissé. Ahogy a féldémon figyelte a telt, formás combokat, aztán felnézett a mély dekoltázsra a páncélon, érezte, hogy kezd ébredezni benne a vágy.

„Julio pikk-pakk megvan, aztán jössz velem, kislány, és éjfélig el sem engedlek!”- gondolta magában, nyugodtan hagyva, hogy kaján vigyora szétterüljön az arcán.

-Ha igazi férfi lennél, nem a nődet küldenéd rám, hogy kínozzon meg!- morogta neki Julio eltorzult hangon. Erre ő persze csak vigyorogva vállat vont, és figyelte, mit fog csinálni a fogollyal a törzsfőnöknő.

Jheshiqi letette a vödröt maga mellé, aztán letérdelt, hogy majdnem egy vonalba került a főtanácsos hímvesszőjével, nem sokkal volt alacsonyabb így. Arra már persze Julio is jobban odafigyelt, kíváncsian, s legbelül rettegve szuggerálta a nőt. Nicolasnak egy pillanatra arcára fagyott a mosoly, de hamar elvetette felhőtlen szórakozásának beárnyékoló gondolatát.

„Nem szopná le...- ismételgette magában, hogy megnyugodjon.- Még engem is alig volt hajlandó...”

Jheshiqi egyik keze még a vödörben volt, mikor a másikkal elkezdte cirógatni először csak Fernand alhasát, aztán a combját, végül a szerszámát. Nick egyre sötétebben villogó szemmel figyelte, ahogy lassú simításaival hogyan kelti életre a férfi nemi szervét. Amelyet egyébként nyugodtan ítélt kisebbnek, mint a sajátját.

-Mit művelsz?- hördült fel végül, mikor nem bírta tovább. A nő riadtan elkapta onnan a kezét, majd rámosolygott.

-Nincs mitől tarts, Nick- válaszolta lágyan mély, erőteljes hangján, majd még egyszer megnézte magának Fernand fegyverét. Felnézett a főtanácsos meggyötört arcába, s ártatlanul elmosolyodott, majd másik kezével is a vödörbe nyúlt. Egy furcsa, hámra hasonlító, szíjas szerkezetet vett elő belőle.- Látod ezt, ember?- kérdezte lehengerlő mosollyal Juliótól.- Ez egy olyan eszköz, amelyet a falloszodra kell csatolni- vigyorgott, s meg is tette.- Most még üres. De... Ha a tetején található kis nyíláson én betöltöm ezt itt- folytatta, meglengetve a férfi előtt egy kis üvegcsét-, akkor olyan égető, maró fájdalmat fogsz érezni, hogy azért fogsz könyörögni, hogy verjen tovább Nicolas. De persze, ez csak akkor fog megtörténni, ha éppen izgalmi állapotban vagy. Mint most.

-Kreatív- vigyorodott el a féldémon, és ismét megjelent arcán ördögi vigyora.- Ezért vagy te a társam, te ördögi nőszemély.

És az az ártatlan, angyalian tiszta mosoly, amivel erre a törzsfőnöknő reagált!... Egyszerűen leírhatatlan örömet okozott a féldémonnak, aki azonnal rátapadt ajkaira, ahogy felállt. Lassú, de szenvedélyes csókjuk közben Jheshiqi suttogni kezdett.

-Csináljuk... akarlak... itt és most!

-De...- próbált kifogást keresni Nicolas, mire a nő szemével Julio immár lenyugodott szerszáma felé intett.- Rendben!- vigyorodott el a félszemű. A törzsfő gyorsan odalépett, feltöltötte a kínzóeszközt, aztán lassan indult el az egyik üres kőasztalnál álló férfihoz, miközben őrjítően izgató mozdulatokkal bontotta le magáról a páncélt. Azt a kőasztalt ember és állat áldozatok bemutatására használták, s a vér már javában vörösre festette, nem lehetett lemosni. Egy szent asztalon megdugni a világ legkívánatosabb férfiját? Csábító gondolat.

Nick nagyot nyelt, szeme pedig elsötétedett. Mégsem tett semmit. Hagyni akarta, hogy ezúttal a nőé legyen az irányítás, legalábbis addig, ameddig bír magával. Jheshiqi, felismerve a helyzetet, lassan végigsimított a mellkasán, majd egyetlen határozott rántással letépte róla az inget. Nicolas kissé megingott ugyan, de egyre csak vigyorgott, és folyamatosan a szemét figyelte a törzsfőnöknek. Annyira gyönyörűen ragyogtak a zöld szemei!

Nem is vette észre, de valahogy, valamikor lekerült róla a nadrág is, felfedve duzzadó nemi szervét. Látta, hogyan emelkedik és süllyed sebesen a nő mellkasa, és egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy ne érintse meg azt a két telt labdát a hidegtől és izgalomtól ágaskodó mellbimbókkal együtt. Ám azonban ahogy kezét odaemelte, Jheshiqi megragadta őket, s lenyomta a teste mellé.

-Nem!- suttogta.- Ülj fel az asztalra- kacsintott cinkosan, amelynek Nick nem állhatott ellen, felpattant a hideg kőre. Kirázta ugyan a hideg, de azt azonnal el is felejtette, amikor a törzsfőnöknő nemes egyszerűséggel két melle közé fogta a lőcsöst, s elkezdte dörzsölni. Halk nyögés hagyta el a féldémon ajkait, s látta, hogy a forró lehelete gomolygó felhőt hagy maga után a jéghideg levegőben.

-Fűtsünk be, cicám!- suttogta, ahogy vigyorogva nézte az egyre gyorsabban dolgozó nőt. Szerszáma egyre jobban lüktetett, valósággal megmámorosodott a kéj rátörő hullámaitól. Jheshiqi tovább fokozta az élvezetét, ajkait rátapasztotta a makkjára, s közben meg-megszívogatta. Az utolsó szippantásnál Nick fegyvere elsült, és forró spermája belelövellt a nő szájába, amelyet az buzgón igyekezett az utolsó cseppig lenyelni, bár egy kicsi végigfolyt az asztalon is.

-Elégedett vagy?- kérdezte lihegve a törzsfő széles mosollyal az ajkain, de Nick csak kaján vigyorral megrázta a fejét.

-Korántsem!- válaszolta, azzal leugrott az oltárról, hogy felfektethesse rá az ágyasát. Jheshiqi persze nem ellenkezett, sőt, a hátára fekve széttárta kezét-lábát, hogy tökéletes kilátást nyújthasson teste minden egyes pontjára. Félig lehunyt, zöld szemei szinte ragyogtak a vágytól, ahogy ráemelte őket a fölé tornyosuló féldémonra.

-Még mindig gyönyörű vagy...- sóhajtotta a féldémon kiszáradt ajkakkal, s szinte azonnal tövig hatolt a nőbe, aki megvonaglott, és akár egy őrült, felsikoltott. Erőteljesen szorult rá forró hüvelye a benne lüktető szerszámra, s maga Nicolas is úgy érezte, hogy képes lenne elélvezni pusztán a behatolástól. De nem, az nem ő lenne. Vad mozgásba kezdett, minden lökésnél érezte a törzsfőnök méhének a bejáratát a makkjánál, a nő hangja pedig egyre csak hangosabban, vékonyabban szólt.

Egy acélos üvöltés harsant, nem messze tőlük, mire egy pillanatra mindketten megdermedtek, aztán összemosolyogtak. Jheshiqi kis szerkezete működésbe lendült. Ennek tudatában Nicolas lefeküdt a már átmelegedett kőre, és hagyta, hogy a törzsfő beleüljön a saját tempójában a hatalmas méretű farkába. Hamar meg is történt, de a nő már csak annyira volt képes, hogy támaszkodott a férfi lángoló betűkkel teleírt mellkasán, s megtartotta magát, mozogni azonban már nem tudott; hát a féldémon rásegített újabb erős, vad lökésekkel.

Mivel így a nő testét még jobban láthatta a fogoly, sokkal jobban kezdett el ordítani, néha már el-elcsuklott a hangja is. Az ő hangjához azonban hamar csatlakozott még két másik is: Nicolas és Jheshiqi egyaránt felkiáltottak, ahogy elérték a csúcsot. De ennyivel még nem fejezték be.

A féldémon felkapta a nőt, leugrott az oltárról, amin még ott csillogott minden testnedvük, s egyenesen Julio felé indult. Közvetlenül mellette támasztotta a törzsfőnöknő hátát a falnak, és kezdte el ismét vad mozgással nyomni. Az ágyas minden sikoltása egy újabb döfés eredményeként mind jobban s jobban izgatta a főtanácsost, akinek már hangja sem volt, csak hörögni és vergődni tudott a láncain, fejét verte a falba, hátha szétloccsan, s meghal, de akkora szerencséje nem volt.

-Glurkhil... outa... haar!- sikította Jheshiqi belefúrva arcát a féldémon izmos vállába, mikor már másodjára élte át az orgazmus mámorító hatását a férfivel együtt. Nicolas lihegve, izzadtan szorította magához a nőt, s halkan suttogva felelt neki.

-Én is szeretlek.

Fernand meg csak rángatózott a láncokon, már nem is önszántából, csak a fájdalom okozta sokktól. Habzó szájjal, hörögve, akár egy sebesült veszett kutya, kifordult szemmel rángott, mint egy rosszul összerakott marionett bábu.

-*-

Még hajnal lehetett, mikor Felicián felébredt egy karosszékben ülve. Nem értette, hogy került oda, legalábbis eleinte még nem egyáltalán nem rémlett neki. Fájt a nyaka és a háta a kényelmetlen pozícióban alvástól, ez első mozdulatára nyilvánvalóvá vált. Szörnyen fáradtnak érezte magát, mintha nem aludt volna rendesen az éjjel, csak néhány órát. Halkan felnyögött, ahogy megdörzsölte hideg tenyerével a nyakát, s akkor a szeme sarkából valami mozgást vett észre. Odanézett, s mintegy csapásra, eszébe jutott, mit csinál ő ott.

A kis Cyrill herceg ágya mellett ült közvetlen közel, s a pici baba éppen ébredezni kezdett. Egyébként sápadt arcocskája valósággal lángolt, olyan vörös volt, és Cián látta, hogy még fel sem ébredt igazán, máris sírásra görbül a szája. Gyorsan, óvatosan felvette, és halkan csitítani, ringatni kezdte, amíg meg nem találta a cumisüvegét. Megetette a pityergő kisfiút, mire az megnyugodott, de nem sokkal lett jobb kedve. Ragyogó, kék szemeiből még mindig könnyek patakzottak, ahogy felnézett a szerzetes arcába.

-Semmi baj, pici- suttogta a férfi lágyan elmosolyodva.- Semmi baj. Megittad szépen az orvosságot, most már meg fogsz gyógyulni.

Igen, határozottan eszébe jutott, ahogy ott állt a gyermekkel a karjaiban. Azért aludt ott, egy karosszékben szenvedve, mert a kis herceg beteg lett, be is lázasodott. Az első, legsúlyosabb pár napban még Liliana virrasztott vele éjjelenként, de annyira meglátszott már rajta az utóbbi időben az alváshiány, hogy Cián nem bírta tovább, felajánlotta, hogy virraszt ő. Persze a királyné megpróbált ellenkezni, hiszen mégiscsak ő az anyja, ez az ő feladata, meg aztán már úgyis javul a fiú állapota, hamarosan meggyógyul egészen. Csak éppen éjszakánként még lázas volt néha. És ha lázas, rengeteget sír.

Cián éberen figyelt egész éjjel, és alig-alig engedett meg magának tíz vagy legfeljebb húsz perces szundításokat, nehogy a kisfiú felébreszthesse az anyját.

„Tényleg! Liliana...”- jutott eszébe a szerzetesnek, s az ágy felé fordult, amelyben még mindig ott aludt békésen, enyhe mosollyal az arcán a nő. A nő, aki egy egyszerű, naiv lányból királynévá érett. A nő, aki szerető feleség és anya. És a nő, aki képes volt egy hét alatt a kétségbeesés szélére sodorni Felicián Leviatán Fénéont, minden nőcsábászok példaképét.

Lassan visszaült a babával az ölében a karosszékbe, ami megcsikordult alatta. Grimaszba torzult a képe, mire a kicsi gyöngyöző kacajjal, hangosan felnevetett. Hogy is tudott volna a szerzetes nem elmosolyodni? Imádta, ha a gyermek nevetett, annak a hangnak sosem tudott ellenállni, mindig mosolyognia kellett.

-Tsss!- suttogta észbe kapva, komolyan a gyereknek.- Felébreszted édesanyád.

-Már rég késő- szólalt meg váratlanul az a lágy hang, amelyre Ciánnak megdobbant a szíve. Az ágyra pillantott, és döbbenten látta, hogy a szőke hajkorona alatt már ragyog a két szépséges, varázslatos lila szem. A telt ajkakon pedig békés, nyugodt mosoly ül. Liliana nyaka és vállai szabadon voltak hagyva a vékony hálóing által, s Feliciánnak a lélegzete is elakadt ettől a tiszta, reggeli gyönyörtől.

-Jó reggelt, felség- szólt fejet hajtva, ám az asszony csak jóízűen felkacagott. Leviatán nem értette, hogy mi lehet olyan vicces, értetlenül pillantott hát fel, mire a királyné csak még harsányabban nevetett.

-Szabadna megtudnom, mi olyan mulatságos?- csusszant ki a száján, kicsit talán keményebben, mint szerette volna, mert a hallatán Liliana azonnal megkomolyodott, és felül. Maga mellett támaszkodott az ágyon, a nap a mögötte lévő ablakon sütött be, tökéletesen átvilágítva a hálóingen, így a szerzetes megpillanthatta formás, karcsú alakját.

-Elfeküdted a hajad!- mosolygott a királyné. Erre Cián odanyúlt, s amikor megérezte, hogy a feje tetején lévő hajszálak közül néhány az ég felé meredezik, megnyalta a tenyerét, aztán letapasztotta.

-Így jó?

-Igen- bólintott Liliana.- Bár... nekem a másik is tetszett. Vagyis...- elpirult. Sosem látta még ilyennek addig a napig.

-Vagyis azon legalább lehetett nevetni egy jót, hm?- sietett a segítségére gyorsan, mielőtt túlságosan kellemetlenné vált volna a helyzet. A királyné bólintott, és egy kósza szőke hajtincset a füle mögé simított, miközben szégyenlősen pillantott fel Ciánra.

„Gerbera nevére, annyira gyönyörű!...”

Ekkor berontott a dajka, aki azon nyomban, ahogy meglátta, hogy a gyerek Feliciánnál van, keresett valami ostoba kifogást, hogy elvihesse. Hát persze. Még mindig nem bíztak benne. Pedig a ház úrnője már nagyon is bízott. Kettesben maradtak. Hosszú percek teltek el néma csöndben, úgy, hogy már az idő múlásáról is teljesen megfeledkeztek, mire a szerzetes megtörte a csendet.

-Talán ideje lenne felségednek felkelni- mondta udvariasan, felállva a székből.

-Igazad van!- értett egyet Liliana, s könnyedén felugorva az ágyról ott termett egyenesen a férfi előtt. Alig tíz centiméter volt köztük.

-Felség?- kérdezte Leviatán, s akaratlanul is lejjebb hajtotta hozzá a fejét. Kezeit a háta mögött szorosan összekulcsolta, mert jól tudta, hogy mennyire képtelen uralkodni néha magán. És abban a pillanatban is elég gyengének érezte magát...

-Cián- súgta a nő, s ajkai résnyire nyitva maradtak. Két kicsi kezét a szerzetes mellkasának támasztotta, és lassan lábujjhegyre emelkedve megérintette szájával az övét. Felicián teljesen ledöbbent. Nem hitte volna, hogy pont az asszony fog kezdeményezni...

Milyen csodásan puhák voltak az ajkai! És csókjának még tea íze volt, amit az este ivott. A féltündér alig érintette ugyan a száját, valósággal magába szippantotta. Sokkal több volt ebben a kis csókfélében, mint amit Cián eddig valaha is átélt. Finoman markolta meg a királyné derekát, hogy magához húzhassa. Testük összepréselődött, néma csendben, meghitt csókkal kapcsolták össze az életüket.

És hirtelen kinyílt az ajtó, aminek a hangjára a pár nyilvánvalóan azonnal szétrebbent, de mégsem lehetett tudni, mit látott a belépő szobalány, aki ágyazni érkezett.

-*-

-Hogy érted, hogy elfogták?!- harsogta Atheis egészen kikelve magából.

-Há' úgy, fölséges úr- szólt a zömök katona, aki beszédéből ítélve bizonyára vidékről érkezett, és csöppet sem ijedt meg a király ideges kirohanásától, pedig őfelsége majd' egy fejjel magasabb volt nála-, hogy a feőtanácsos úr berontott a sűrűjibe a harcnak azt' amikor a régi feőtanácsos, az a őrült, tudja, a... na, hogy is híjják?

-Beszéljen már, ember!- csapott öklével az asztalra a király.- Tudom, hogy kiről van szó: Nicolas Grand. Na, folytassa!

-Az a'!- bólogatott helyeslően a férfi, és szinte úgy tűnt, hogy szórakoztatja, hogy idegesíthet egy királyt.- Na szóval az a Grand gyerek vagy mi a tehénlepény fogta magát... má' hogy nem magát, felséges úr, hanem őt magát, hogy...

-Értem!- üvöltötte az ifjú uralkodó, aki legszívesebben már a haját tépte volna kínjában. Felugrott a székéről olyan lendülettel, hogy az felborult, és két lépéssel a katona előtt termett.- Fejezze be, de gyorsan, ha kedves a nyomorult élete!

-Há' ne má'...- dünnyögte a katona, de aztán nyomban folytatta, mikor őfelsége dobbantott előtte egyet.- Grand utánament néhány emberével osztán azóta nem láttuk a feőtanácsos úrt!- hadarta.

-Azonnal hívják össze a haditanácsot!- kiáltotta a király a szolgáinak, akik azonnal szétszaladtak, kettesben hagyva az uralkodót a katonával. Utóbbin egyébként egy szem idegesség sem látszott, tunyán szórakoztatta magát: hol az orrát túrta, hol a fülét vakarászta. És ezt mind közvetlenül Atheis előtt.

-Tűnjön innen, amíg szépen mondom!- vakkantotta a király oda neki, miközben az egyik nagy méretű ládához lépett, hogy előkeressen néhány papírt.

-*-

A tárgyalás nem tartott hosszú ideig, Atheis ismertette a status quót, ami érthetően egységes meglepődést és riadalmat váltott ki a tisztekből, de a király szigora s hidegvére, amit addigra valahonnan előkerített, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ismét nyugodtan, kétségbeesés nélkül, hideg fejjel legyenek képesek gondolkodni, és megegyezni.

A törvények egyikében pontosan meg volt határozva, hogy ki veszi át akkor a főtanácsosi széket, ha Fernand de Seaness nem tudja teljesíteni feladatait. Ez a valaki Chamberlain Tireson mester, a Sólyom Lovagrend második legfontosabb embere, de bizonyosan a legbölcsebbje. A tanácskozás alatt tehát megtörtént egyúttal az új főtanácsos kinevezése és beiktatása, valamint eskütétele is.

Ezek után világossá vált, hogy dönteniük kell: megpróbálnak békésen, diplomatikusan, tárgyalás útján megegyezést kicsikarni a zocrotani vezetőkből, elérni azt, hogy kiadják nekik Fernandot valamiért cserébe, vagy pedig nyílt és nagy méretű fenyegetésnek tekintik a tettüket, s fegyverbe szólítják az országot, hogy támadjanak. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy végül melyik utat választották. Pedig Chamber minden erejével próbálta meggyőzni őket arról, hogy próbálják meg békésen elsimítani az ügyet.

Este Atheis teljesen egyedül volt a sátrában. Chamber nem volt hajlandó beköltözni hozzá, hogy átvegye legjobb barátja helyét, így a néma csendben kettesben maradt az elméjével. Gondolatai száguldottak és kavarogtak, egyetlen pillanatra sem tudta kiverni a fejéből, hogy Fernand Nicolas kezébe került. Ki tudja, mit fog vele művelni az a szerencsétlen nyomorult? Talán mire vége a harcnak, és elérnek addig, hogy kiszabadíthassák már nem is fog élni. Mit fog mondani a családjának?!

-Ó, Gerbera, könyörgöm neked, segíts!- omlott térdre az ágyára könyökölve, összekulcsolt kézzel, mint ahogy kiskorában tanította az édesanyja imádkozni lefekvés előtt.- Tudom, hálátlan vagyok, ritkán szólok mostanában hozzád, de azt is tudom, hogy kegyes vagy. Megbocsátasz nekem hibáimért? Kérlek... kérlek, meg kell bocsátanod! Segítened kell! Most minden eddiginél hatalmasabb szükségünk van rád, Gerbera... Szeretett istennőnk! Segíts hű alattvalóidon... Segíts az országodon!

-Fog segíteni, ne aggódj- szólalt meg egy hang mögötte, mire ő azonnal előkapta a tőrét, amelyet az inge alatt rejtegetett, s talpra ugrott. Derek király állt előtte karba tett kezekkel, és széles mosollyal.- Tedd el a tőrt, nem tudsz ártani nekem. Valójában nem is állok előtted. Ez csak egy varázslat.

-Mit akarsz hát?- kérdezte Atheis, de a biztonság kedvéért azért áthúzta a jelenésen a kezét.

-Ó, most belenyúltál a testembe!- kiáltott fel Derek, aztán elnevette magát.- Van egy ajánlatom.

-Hallgatlak.

-Nálam van Nicolas egyetlen fia- kezdett bele a vámpír.- Azért hagyta itt, hogy királyt neveljek belőle, mert a leanporti trónra szánja- mikor a másik király tett egy türelmetlen mozdulatot, felemelte a kezét, hogy belefojtsa a szót.- De a gyerek majdnem megölte a fiam. Bolond szegény, napok óta nem hajlandó enni sem, pedig még a börtönben is nagyszerű étrendet állítottam neki össze. Nem hiányzik, hogy nálam haljon meg. Neked még hasznod is lehetne belőle.

-Micsoda?- vonta fel a szemöldökét Atheis.- Mi a terved?...

-Hajlandó vagyok átadni neked a gyereket, amennyiben hajlandó vagy a Vivre-ből levágni egy ágat, hogy átvezessük Zocrotanba.

-A Vivre-t?...- suttogta az ifjú leanporti király. Tudta jól, hogy felhasználhatta volna Nicolas ellen a kisfiút, és érte cserébe talán visszaadta volna Fernandot is, de semmiben sem lehetett biztos. Nem tudott már megbízni Nicolasban. Viszont... Kockázat nélkül nincs nyereség, nem igaz?- Királyi szavadat adod, Derek?

-Igen- bólintott a vámpír.

-És akkor a háborúnak vége?

-Miért lenne vége?- villantotta meg hófehér agyarait Derek.- A földed még mindig kell nekem, azért pedig megküzdünk. A Vivre-ből pedig kapunk azért, hogy előnyhöz juttatlak ebben a háborúban. Ez ilyen egyszerű.

-Ám legyen. Mikor kapom meg a gyereket?- látta, ahogy a zocrotani király gondolkodóba esik, aztán felcsillan a szeme.

-Azonnal- látta, hogy int valakinek. Fernand ágya fölött zöldes fény kezdett kavarogni, és hirtelen megjelent ott egy gyerek, aki könnyedén ráesett az ágyra, de ott is maradt.

-Helyes. Amint vége a háborúnak, elkezdjük a munkálatokat a folyóval- bólintott Atheis.

-Micsoda?!- vicsorgott a vámpír.- A gyereket azonnal megkaptad, ezért cserébe az a minimum, hogy azonnal indítod a Vivre megvágását!

-Nem megy, Derek- vonta meg a vállát Atheis, és életében először ravasz mosoly villant meg ajkain.- Minden munkás a hadseregben van. És te mondtad, hogy nem vagy hajlandó fegyverszünetet kötni.

Zocrotan ura felüvöltött dühében, az ifjú király még éppen látta, hogy kezd el izzani a szeme, mikor a jelenés szertefoszlott, és kettesben maradt a rémült gyermekkel. Ahogy ránézett úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Egy hat éves, csontsovány, piszkos, szakadt ruhás gyerek ült a tiszta ágyon. Nagyobb ellentét nem is lehetett volna a környezete és a kisfiú között. Mezítelen lábait felhúzta, hagyta, hadd süppedjenek bele a puha, meleg takaróba, és miközben térdeit átölelte, koromfekete szemével szuggerálta az előrelógó, sötétszürke tincsei között az előtte magasodó férfit. Tekintetéből rémület áradt, s még reszketett az egész teste.

-Hogy hívnak, fiú?- szólalt meg Atheis közelebb lépve hozzá, mikor magához tért a kezdeti sokkból. A gyermek válaszolt valamit, de nem értette, így még közelebb menve újra rákérdezett.- Hogy?

-Yehan- szólt a fiú vékonyka hangon, kissé felemelve a fejét.- Yehan Grand.

-Az apád, Nicolas Grand, éppen ellenünk visel hadat. Tudsz róla?- megvárta, amíg a gyerek bólint.- Te pedig mégis a „szövetségesének” voltál a fogja. Áruld el nekem, Yehan, hogy nevelt téged az apád?

-Ellentmondást nem tűrően- hadarta Yehan, mintha csak egy betanított szöveget mondana vissza.- Szigorúan. Sokszor megvert.

-Milyen ember az, aki kezet emel a tulajdon gyerekére?!- hördült fel Atheis.

-Ő féldémon...- suttogta a fiú.- Nem ember. Egyszer hazahozott egy nyuszit. Azt mondta, törjem ki a nyakát. Nem akartam megtenni. Erre ő rám kiáltott: „Ha férfi vagy, légy férfi! Tedd, amit mondok!”. De nem tudtam. Úgyhogy megvert.

-Szegény fiam...- sóhajtotta a király, gyorsan az asztalához lépett, ahol érintetlenül állt az aznapi vacsorája: kenyér és sajt, meg némi sonka. Szegényes ugyan, de semmiképp sem akart fényűző lakomákon élni, miközben katonáinak ez jut. Úgyhogy ez volt neki is, és most ezt is a gyerek felé nyújtotta.- Egyél, rád fér. Aztán meg is mosdasz majd. Valahonnan kerítünk majd valami sapkát a fejedre, hogy ne látszódjon a sötétszürke hajad... az hamar lebuktathatna, hogy nem vagy ember.

-Fölösleges- szólt a fiú, s mikor az ifjú uralkodó ránézett egy barna hajú és szemű gyerkőcöt látott, aki jóízűen, mohón falni kezdte a vacsorát.

-Rendben. Ma még itt alszol. Holnap hazaküldelek biztonságba, távol ettől a helytől.

-Szóval... új apát kapok?- emelte fel szép fejét Yehan, és tekintetében oly leírhatatlanul megindító reménysugár csillant, amitől az apának, holott nem is az ő fia, könny szökött a szemébe.

-Nem- válaszolta, de gyorsan hozzátette, mielőtt a gyerek lelombozódhatott volna:- Egy új családot.