30. fejezet

Párizsban

Ahogy megegyeztek, Ethan felvitte magával a fővárosba unokaöccsét. Auguste még sosem járt ott, meg is csodálta a nagy épületeket, Napóleon diadalívét, és még sok mást, köztük az embereket is.

Egy kastély előtt megálltak. Az épület szemmel láthatóan régi volt már, talán az 1600-as esztendőkben épült, és azt beszélték imitt-amott, hogy ama hírneves Chevreuse hercegné asszonyság lakott benne egy ideig.

-Este ide fogunk jönni, Auguste- szólt Ethan.- Remélem magaddal hoztad a csinosabbik ruhádat, mert bálba jövünk. A házigazdát jól ismerem, régi barátom. Az öccse még csak sírni tudott, amikor megismertem, ő maga is alig látszott ki a földből. Mostanra már férfivá érett, és született egy kislánya is. Este bemutatlak nekik.

Azzal megsarkantyúzta lovát és tovább mentek. Egy fogadóba betértek, szobát béreltek, és mindketten elvonultak készülődni az estére. A két fiatalember közt szoros ellentét volt: Ethan mélységesen nyugodt volt, vele szemben Auguste ideges, gyanakvó.

Hét óra körül aztán Ethan bekopogott unokaöccséhez. Auguste szépen rendbe szedte magát, egyszerű fekete frakkjában még talán elegánsabb volt, mint Ethan. Domború mellkasán megfeszült az öltözék, karcsú derekán remekül folytatódott tovább. A frakk alól alig látszott ki fehér inge, ám szintén fehér csokornyakkendője rikított a fekete öltözetben.

Ethan már színesebb ruhát viselt. Hosszú, bordó zakó, alatta arany mellény, fehér ing, és fekete nadrág, melynek szárát csizmájába húzta.

Így indult el a két rokon a délután látott palotába. Ott már nagy volt a nyüzsgés: kocsik sora állt a nagykapu előtt, a kiskapun egy lakáj bocsájtotta be azokat, akik felmutatták a meghívót. Ethan és Auguste is beálltak a sorba.

Ám amikor Ethan átnyújtotta a meghívót a lakájnak, és már-már belépett, az kinyújtotta a kezét és megállította.

-Pardon moi, Monsieur¹- szólt alázatos, mégis határozott hangon.- A meghívó egy személyre szól, nem kettőre- Ethan odalépett elé, egy darabig méregette, aztán elmosolyodott.

-És az hol áll rajta, hogy kísérőt nem lehet hozni?- kérdezte kedélyesen.

-Sehol, uram, ez igaz. Azonban mégsem engedhetem be meghívó nélkül az urat.

-Ide figyelj, te pimasz!- sziszegte Ethan, és kedélyes mosolyát szemöldökráncolás váltotta fel.- Ez az úr remek ember, ráadásul szentül hiszem, hogy a házigazdánk is örülne, ha találkozhatna vele. Most pedig félreállsz vagy nekem kell odébb tennem?

A lakáj megijedt a férfi fenyegető tekintetétől, és inkább meghajolva utat engedett nekik. Átszelték az udvart, ahol szerelmesek enyelegtek, házaspárok sétáltak, és beléptek egy nagy terembe. Javában folyt a bál: zenélt a zenekar, táncoltak is, némelyek mellettük csak egyszerűen beszélgettek vagy figyelték őket.

A terem egyik végében egy kanapé köré gyűltek férfiak és nők egyaránt. Láthatóan jó volt a kedv, ámbár amint közelebb kerültek, rájöttek, hogy politikáról beszélnek. A kanapén egy fiatal hölgy feküdt félig, sötét hajjal és szemmel, és javában mondta a magáét. Olykor-olykor el is kacagta magát és megmutatta gyöngyfogsorát. A lábánál egy világosszőke, szinte fehér hajú fiatalember ült, áhítatosan hallgatva minden szavát. Szép ívű, fekete szemöldöke néha a homloka közepére szökött, néha úgy összevonta őket, hogy majdnem egymáshoz értek. Finom vonású állán még pelyhek sem látszottak, fekete szeme egyszer-kétszer végigsiklott az egybegyűlteken, aztán ismét a mellette fekvő hölgyre szegeződött.

Ethan már ott tartott, hogy megkérdezi az egyik lakájtól, hogy merre találja a házigazdát, ám akkor kivált a kanapés csoportból egy úr, nem sokkal fiatalabb Ethanunknál, és odalépett hozzájuk. Éppolyan fekete szeme volt, mint a fiatalembernek a hölgy mellett, de ez a férfi nem szőke volt, hanem barna. Keskeny bajuszt viselt ajkai fölött, és azt a picike bajuszt is megszakította egy sebhely. Bizonyára csatában kapta. Széles válla katonaemberre vallott, könnyed, de mégis széles léptei lovasról árulkodtak. Auguste kezdte sejteni, honnan ismerik egymást az unokatestvérével.

-Ethan, mon cher ami²!- szólt széles mosollyal a férfi, és megölelte Ethant.

-Bon soir, Louis³- mosolygott Ethan. Aztán Louis szeme a háttérbe húzódó Auguste-re siklott.

-És ez a fiatalember...? Várj, kitalálom! A fiad nem lehet, ahhoz túlságosan idős, már megbocsásson, uram- biccentett a fiatalemberre.- Öcséd sajna nem lehet, azt is tudom... Unokaöcséd, igaz?!

-Eltaláltad, barátom- nevetett az eszmefuttatáson Charny vicomte.- Ő az unokaöcsém, Auguste de Charny. Ha jól tudom, hamarosan, apánk jóvoltából, báró.

Auguste meghajolt a férfi előtt, aki meg sem várva, hogy felegyenesedjen, elkapta a kezét, és jól megszorongatta, megrázta.

-Enchanté, mon ami⁴!- mondta neki ugyanolyan széles mosollyal Louis.

-Enchanté- hebegte az ifjú. Örült, hogy ennyit ki tudott nyögni, annyira meglepődött ezen a hatalmas barátkozó szellemen. Egyet azonban biztosra tudott: kedvelte a férfit.

-És mi célból érkeztetek?- kérdezte Louis, aztán Auguste-re nézett.- Remélem, nem baj, ha tegezem, ifiúr?

-Pas du tout⁵!- felelte mosolyogva a fiatalember.

-Nos, jómagam csupán látogatóba jöttem- szólt Ethan.- Gondoltam szívesen látnád hajdani hadnagyod a bálodon, ha már a meghívót elküldted.

-Eltaláltad, cimbora. És te, fiatal barátom?- fordult Auguste-hez, miután megszorította Ethan kezét.

-Én...- az ifjú az unokabátyjára pillantott, vajon beszélhet-e. Ő bólintott, de csak lassan, hát halkan folytatta.- Én egy angolt keresek. Egy testőrt a nagykövetnél...

-Na, azt itt aligha lelsz!- mutatott körbe nevetve a házigazda, aztán hirtelen megkomolyodott.- Miért?

-A bátyám... Gondolom, ismerted... Georges-Ruben de Charny meghalt Waterloonál, és meg akarom bosszulni.

-Nemes cél- biccentett komoran Louis.- Azonban nehezen kivitelezhető. Mind ismerjük az ifjú Charny tragédiáját... De nem egy ember ölte meg.

-Tudom. De nekem elég kettő is, nem vagyok olyan vérszomjas, hogy mindenkit lemészároljak.

-Nagyszerű- mosolyra húzódott eddig összepréselt szája, aztán a kanapés csoport felé pillantott.- Már tudom is, hogy segíthetnék ennek a bizonyos testőrnek az előkerítésében. Juste une minute⁶.

Azzal ismét eltűnt a csoport tagjai között. Ott persze pár perc után nyomban harsant egy felháborodott felhördülés. Aztán a beálló csendben bársonyos hangot hallottak:

-De siessen vissza, Philippe!

-Amint lehet, asszonyom, amint lehet- hangzott a felelet, és a szétszéledő emberek megmutatták a két beszélgetőt: az egyik a fiatalasszony volt a kanapén, a másik a szőke fiatalember, akit Louis vezetett karonfogva a két Charny felé.

Auguste, jó megfigyelő lévén, hamar észrevette azt a hasonlóságot, ami a két arc között mutatkozott. Éppen azok a sötét szemek, ugyanolyan egyenes orr, éppen olyan vonású áll. Testvérek.

Mire befejezte az elemzést, odaértek hozzájuk, és Louis így szólt:

-Ez a fiatal kölyök az öcsém, Philippe de Dampierre. Az angol nagykövet testőrhadnagya- Auguste szeme megvillant, de kedvesen üdvözölte a fiatalembert, aki olyan huszonnyolc-huszonkilenc éves lehetett.

-Amint látom, itt az egész család- mondta tréfálkozva Ethan.- Hát a nagyságos asszony?- Louis elővette zsebóráját.

-Ha csak nem történt valami, éppen a kislányomat altatja.

-Esetleg tiszteletem tehetném nála?- kérdezte bájosan mosolyogva Charny.

-Ha nem a gyermekkel lenne is ennyire törnéd magad az üdvözléséért? Mert bárhogy próbálok is visszagondolni, sosem beszéltünk még róla úgy, hogy ne mondtad volna rá, hogy házisárkány- kacagott Louis, de belekarolt barátjába, és kimentek a teremből. Philippe és Auguste ott maradtak egymás mellett.

A szőkeség odaintett magához egy italos tálcát hordozó inast, lekapott két poharat, az egyiket Auguste felé nyújtotta.

-Remélem, nem utasít el, uram, egy baráti italt?- kérdezte selymes, dalnokhoz illő hangon.

-Hogyan utasíthatnám el?- mosolygott Auguste és átvette a poharat. Kissé tartózkodónak találta a testőrhadnagyot, de ennek igazából nem az ellenszenv volt az oka.

-Ha majd picit erősebb zenét fognak játszani- szólt halkan Philippe, hogy még véletlenül se hallják a keringő halk dallama fölött-, majd megbeszéljük a dolgokat.

És a következő szám alatt tényleg egyeztettek mindent.