30. fejezet

Részletek Stefán Fioro naplójából

Micsoda éjjel!

-Lehet, hogy mégsem olyan jó tréfa ez az egész!- mondtam Arnornak, amikor visszatértem a laktanyára.

-Ugyan már!- szólt.- Mi történt, hogy ennyire elbizonytalanodtál?

-A király ma éjjel meg akarja tartani az eljegyzési ünnepséget...

-Tudok róla, az előbb szólt Tolomir kapitányunk, hogy kilencre legyek a palotában. Keresett téged is- tette hozzá kisvártatva. Elsápadtam.

-És? Mit mondtál neki?

-Beköptelek, hogy elmentél csapni a szelet a király lányának- ezt mind olyan komolysággal mondta, hogy szinte elhittem. Közelebb léptem hozzá.

-Akkor most az igazat mondd...- rám nézett és elnevette magát.

-Hogy te mennyire parás vagy! Na, a lényeg, hogy azt mondtam, hogy sürgősen haza kellett térned apádhoz, aki elkapott valami betegséget, és bizonytalan ideig nem tudsz visszatérni.

-Köszönöm- lélegeztem fel megnyugodva.- Ami pedig az éjszakát illeti...

-Ne félj, ott leszek és megóvlak minden baklövéstől!- oldalba bökött. Egy kis baráti verekedés alakult ki köztünk, amikor az óra elütötte a fél kilencet. Gyorsan magamra kaptam népies felszerelésemet, a kardomat felcsatoltam, és nagy léptekkel igyekeztem a palotába. Az inas csak a nevemet kérdezte, aztán bevezetett a már csillogó bálterembe.

Pontban kilencre megérkezett Arnor barátom is, elfoglalta helyét az egyik ajtó mellett, onnan figyelte az eseményeket. Jelentették a királyt és a királykisasszonyt. Én már leültem volt, de az illem úgy diktálta, hogy felálljak, és eléjük siessek. Őfelségén persze nem akadt sok néznivalóm, szerencsére nem a férfinemhez vonzódom; na de a lány! Erísiát mintha kicserélték volna!

Amúgy is egy szemrevaló nőcske volt, ám most egyszerűen gyönyörű. Barna szemei fölött világoskék, csillogó szemhéjfesték, ajkai vörösek, akár az alma, barna haja szabályos csigákban keretezte bájos arcát, és mintha ez nem lett volna elég: ruhája a szemhéjfestékével azonos színű, szintén csillogó, kissé testhez simuló ruha volt, minden egyes apró domborulatát remekül kifejezte. Mekkora dekoltázs...!

Udvariasan, és színpadiasan kezet csókoltam Erísiának, majd odakísértem székéhez. Apja mellett foglalt helyet, és igen tisztán láttam, hogy a király Arnor cimborámmal szemezgetett. A barátomra pillantottam, aztán vissza őfelségére, és rájöttem, hogy nagyon hasonlítanak. Rokonok lennének? Nem, az lehetetlen, hiszen Arnorral ugyanabból a faluból jöttünk.

-Ön nem ül le, uram?- kérdezte egy bársonyos hang hirtelen mögöttem. Megfordultam, és magam előtt láttam egy másik gyönyörű, de mit gyönyörű?! Istennői szépséggel bíró teremtést! Hogy ki volt az? Nem más, mint a kis ogriel, a gyermeteg leány, aki kinevette a szerelmet: Nengelil kisasszony.

-Hínnye, hát kegyed az!- mondtam mosolyogva. Nengelil bólogatott.

-Én bizony, Saindaer úr- rám mosolygott, én pedig ennek a mosolynak ellen nem állhattam, lerogytam a székemre.

-És mondja csak, uram- szólt hozzám, miközben lecsüccsent ő is-, milyen az élet ott délen? Van szép tengerpart?

-Van bizony, kisasszony. Olyan szépet tán még sose látott. Meg hát tudja, húgomasszony, hogy ottan az ember bármikor lemehet horgászni egy jót a tengerre, mer' ott senki sem zavarja a másikat. Itten meg még tó sincsen- tettem hozzá.

-Jaj, de hát van nekünk tavunk!- mondta mosolyogva Nengelil.- A város szélén, kristálytiszta a vize, csak sosem enged el atyám oda, ha nem tud mellém őrt állítani. Van elképzelése, uram, milyen az, amikor lépten-nyomon éberen figyelik minden moccanását?- kérdezte, és megfogta a kezem. Ez az érintés úgy hatott rám, akár a villámcsapás. Összerezzentem, a szemébe néztem, lehalkítottam hangom, úgy feleltem:

-Hát kiskegyednek ennyire szigorú az apja?

-Az bizony, uram- sóhajtotta szegény lány. Egy pillanatig gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy mit számít nekem, ha Tolomir parancsnok megharagszik rám, ha egyszer a király haragja fenyeget viharként... Én is megfogtam az ő kezét. Micsoda selymes, puha bőr...!

-Mit szólna, ha azt mondanám, húgomasszony- suttogóra fogtam a hangom, és egészen közel hajoltunk egymáshoz-, ha azt mondanám, hogy az ünnepség kiszöktetem? Kimegyünk a tóhoz, édesatyja nem fogja megtudni, kegyednek meg lenne egy kellemes éjszakája.

-Ó uram!- kiáltott fel, alig tudtam elcsitítani.- Igazán megtenné?

-Magáért- kacsintottam, aztán jegyesem felé fordultam. Nem tudom, miről maradtam le, de majd Arnortól csak megtudom, ugyanis azt láttam, hogy a király odaintette magához a cimborámat, és most halkan beszélgettek, néha Erísiát is a társalgásba vonva. Mindhárom arcon más-más érzelem látszott: Arnorén zavar, Erísiáén öröm, Rindír királyén szomorúság.

Végül az ünnepség csak lezajlott. Keringőztünk, és nem csak Erísiával, hanem még Nengelillel is, aztán addig addig könyörögtek, amíg csak rávettem magam, hogy lejtsek nekik egy néptáncot is, ami arra délen felénk népszerű. A mulatozás után távoztunk. Még keringő közben megbeszéltük Nengelillel, hogy melyik a szobájának ablaka, és hogy a biztonság kedvéért fehér kendőt akaszt ki, csak hogy biztosan ne tévesszem el, hiszen az a fejembe is kerülhetne.

Így hát megbújtam az udvaron, megvártam, míg leoltják a fényeket, aztán elindultam felfedezőkörutamra. Szerencsére hamar megtaláltam az ablakot... A második emeleten! Na erről nem volt szó, de ha már a szavamat adtam, meg kellett csinálnom. Mivel elég jó dobó vagyok, hát megdobáltam pár kaviccsal az ablakot. Hamar ki is nyílt, és megjelent Nengelil, útra készen.

-Elkap?- kérdezte.

-Tessék?!- tört ki belőlem a szó. Majdnem kiáltottam ijedtemben.

-Elkap, ha leugrok?- kérdezte újra, és máris kint ült a párkányon. Elsápadtam, de gondolom ez a sötétben nemigen látszott.

-Megőrült, húgomasszony?- kérdeztem vissza.

-Ott van az a szénakupac, látja-e?- kérdezte a sarok felé mutatva, ahol tényleg állt egy nagy szénaboglya. Bólintottam.- Ha azt ide tudja hozni, biztonságban le lehet ugrani.

Nem is kellett nekem kétszer mondani, fogtam a szénakazalba állított vasvillát és gyorsan áthelyeztem a sarokról a merész kisasszony ablaka alá. Alighogy végeztem, és lihegve támaszkodtam a villára, már láttam, ahogy repül lefelé. Szőke haja lebegett utána. Nem mertem odanézni, elfordítottam a fejem. Hallottam, ahogy belehuppan a kazalba, és hallottam édes nevetését is.

-Csak nem féltett, Saindaer?- kuncogta, és megpuszilta az arcom. Gyorsan felé fordítottam fejem, szemeim tágra nyíltak, szólni akartam, de hang nem hagyta el a számat.- Milyen aranyos!- suttogta Nengelil, és a kezemet fogva elkezdett kifelé húzni. Megálltam.

-Várjon!- mondtam, és visszahúztam a ház árnyékába. Rám nézett szép, zöld szemeivel, úgy kérdezte:

-Mi baj?

-A kapuban őrök állnak, nem mehetnénk ki úgy, hogy atyja meg ne tudja. A kerítésen kell átmásznunk...- körülnéztem.- Ott egy hordó. Arra felállok, felülök a kerítés tetejére, és segítek kegyednek is felmászni.

-Ejnye, hát úgy nézek én ki, mint aki nem tud felmászni egyedül?- kérdezte cinkos mosollyal.- Azt hittem, most megmutattam magának, hogy milyen is vagyok igazából.

-Ihajja, igaza van! No, akkor gyerünk, még mielőtt felkél a Nap!- így hát fogtam a hordót, a kerítéshez helyeztem, aminek a tetejére így pont fel tudtam kapaszkodni. Aztán nyugodtan ülve maradtam ott a kerítés tetején. Láttam, ahogy Nengelil fürgén felpattan a hordóra, de a kerítés tetejét nem érte el, alacsonyabb volt, mint én.

-No, húgomasszony, kéri-e a segítségem?- kérdeztem szemtelenül. Rám nézett, bájosan elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. Felsegítettem hát a kerítés tetejére. Aztán én ugrottam le először.

-De most aztán igazán kapjon el!- mondta nekem nevetve, és leugrott. Mit tehettem volna? Természetesen elkaptam. Könnyebb volt, mint hittem, ez már akkor kiderült, amikor felmászni segítettem neki, de most még jobban éreztem. Kaptam ismét egy puszit, aztán letettem, had álljon meg egy kicsit a saját lábán!

-Erre, uram!- mondta, és kezemet fogva húzott maga után. Viszonylag gyorsan végigrohantunk a városon, néha egy-egy polgárnak nekiszaladva, de nevetve, boldogan, szabadon.

És aztán odaértünk a tóhoz. A telihold fénye gyönyörűen csillogott a vízen, amely valóságos tükörként szolgált az éjszakai tájnak. Kellemesen meleg volt, nem volt sár, ledőltünk a parton, néztük egymást, a vizet, néha meg-megkavartuk és nevettünk a vicces formákon, amiket az arcunknak adott.

Éreztem Nengelil testének melegét, jól esett hallani a hangját, ilyen jól rég éreztem magam. Felnéztem a csillagos égre, aztán a mellettem fekvő lány szemébe, és elvesztem tekintetében. Szeme ugyanúgy csillogott, mint a csillagok az égen.

-Köszönöm, Saindaer- súgta lágyan.

-Ne köszönje, drága Nengelil- suttogtam én is, és nem is tudom, hogyan vagy miért, megcsókoltam. Lágyan, nem akartam semmi erőltetést és durvaságot, hagytam volna, hogy eltaszítson. De nem tette, ellenkezőleg: magához húzott. A csók után zúgó füllel indultunk vissza. Teljesen megbabonázott. Ha valaki azt mondta volna nekem akkor, hogy ez csak egy álom volt, és a valóságban még mindig apám házában tengődök, bizonyára leszúrom vagy megfojtom ott helyben.

Mikor visszaértünk, felemeltem, hogy meg tudjon kapaszkodni a kerítésben. Éppen leugrani készült volna, ám én hirtelen gondoltam egyet és suttogva odaszóltam neki:

-Nengelil!- erre ő megfordult. Elrugaszkodtam a földről, éppen el tudtam kapni a kerítés szélét, felhúztam magam egy kicsit, nyomtam egy csókot az ajkára, aztán mosolyogva tettem hozzá- További szép hajnalt, édes Nengelil.

-Magának is, Saindaer- mondta, és leugrott. Én is lepattantam, és a laktanya felé vettem utamat. Kerülőúton mentem, hogy még véletlenül se találkozhassak semmiféle őrrel. Közben pedig lassan kiszállt a mámor a fejemből. Jól elintéztem magamat. Beleszerettem egy lányba, aki egy Saindaer Lupét szeret, aki viszont a király lányának jegyese. Ha ezt a király megtudja minden bizonnyal a fejemet veszik, és ha szerencsénk van, csak az enyémet! Mi is lenne velem, ha annak a bájos, édes, imádni való teremtésnek valami baja esne? És éppen miattam!

Hát így morfondíroztam magamban, egész addig, amíg be nem léptem szobám ajtaján. Arnor már várt rám, karba tett kezekkel, a falnak támaszkodva. Amint beléptem, rám nézett, és játékosan, de mégis komolyan odaszólt nekem:

-Hogy te mindig akkor tűnsz el, amikor a legnagyobb szükségem lenne a fejedre!