Good news and bad news36
Eltelt tíz év. Lajos azóta sem tudta meg, hogy hová vezet a titkos folyosó. De az igazat megvallva, nem is érdekelte annyira. Szerelme teljesen magára vonta a figyelmét. Néha kilovagolt Raoullal vadászni vagy egyszerűen csak levegőzni, de általában Nancy társaságát élvezte.
Szépséges szombat este volt. Alexa háza a szokásosnál is jobban nyüzsgött. Muzsika hangja szűrődött ki a nyitott ablakokon. Az utcán mászkáló csavargók és koldusok be is néztek néha. Odabent egy nagy asztal volt megterítve, bár a vacsorának már vége volt. A zenekar körül táncolt mindenki. Két nő, mindkettő fiatal, szépséges teremtés, különösen boldognak látszott, és messziről kitűntek a tömegből.
Az egyiknek hosszú, barna haja csillogó hullámokban hullott vállára, ahogy pörgött-forgott, hófehér ruhája pompásan lebegett utána. Ez a barna szépség volt Alexa. Ruhája, mint említettem, fehér volt, de kacér, mint általában: rövid volt elől, megmutatta formás lábait egészen a térdéig, hátul azonban hosszú, mint egy frakk.
A másik lánynak fekete hajkorona keretezte arcát, neki hosszabb ruhája volt, de szintén hófehér. Ő volt Nancy. Nem kevésbé szép, mint Alexa, de kevésbé kacér. Ő nem akart már másnak tetszeni, csak annak az egy férfinak, akire világoskék szemei annyira epedve néztek tánc közben. Két sápadt kezét feléje nyújtotta, de a táncot abba nem hagyta.
Ez a férfi szabályosan vágott fekete bajusszal rendelkezett, ugyanolyan színű haját urasan kétfelé fésülte, sötétszürke szeme boldogan csillant meg, amint látta, hogy Nancy felé nyújtja a kezét. Egyetlen másodpercig tétovázott. Megvárta amíg fordult egyet a lány. És amint háttal volt neki, odaugrott mögé, átkarolta a derekát, és együtt táncoltak. Ez a nemes kinézetű, tökéletesen táncoló férfi volt Lajos de Bellerose de Wentworth. Igazi, izmos férfivá ért, huszonnyolc éves fejjel sok mindenen keresztülment, és ez talán megmagyarázza miért is volt annyira komoly általában.
Lajos cselekedetének láttán Alexa is felhagyott az egymagában táncolással, és körülnézett a körbeálló férfiakon. Keresett valakit, tisztán látszott. Fordult egyet a tengelye körül, és akkor meglátta Őt! Szőke haja barna arcával és zöld szemével úgy hatott, mintha egy nemes oroszlánra nézett volna. A nő nem volt olyan félénk, mint társnője, kecsesen odalépett, megragadta a férfi karját, és magával húzta a parkettre. Emlékszel még, kedves olvasóm, hogy ki volt Alexa Fane szeretője?
Bizony, ez az oroszlán nem volt más, mint a mindig vidám Raoul. Ő nem sápadt bele az angliai szomorú időjárásba, mindig megtalálta a napfényt. Fekete öltönyén arany hímzés volt, zsebéből egy kicsit hanyag módon kilógott a zsebkendője, amin látszott a monogramja: R. L. Vagyis Raoul Losier. Ő is nemes volt valamikor, tartása is elárulja, de egy szerencsétlen baleset során a birtokuk leégett. Benne mindenféle nemesi oklevéllel együtt.
No de nem feszítem tovább a kíváncsiság húrját, elárulom, hogy ez az ünnepség bizony egy lakodalom. Nem is akármilyen lakodalom! Hiszen Raoul és Lajos egyszerre vették el szívük választottját. Egy 35 és egy 29 éves vőlegény. És milyen különös: Raoul Alexát régóta ismeri, régóta szereti, mégis Lajos és Nancy volt a gyorsabb, ugyanis az újdonsült feleségnek már kerekedett a pocakja.
-Mrs. Wentworth!- szólította meg Nancy-t a vidám Raoul.- Csodálom, hogy ennyire elemében van, holott két szívet cipel.
-Tévedsz, barátom!- lépett oda Lajos nevetve.- Hármat, mert az én szívemet is eldugta valahova a ruhája fodrai közé.
-Hát akkor jobb lesz nyugovóra térni, csakhogy mihamarabb megkereshesd- felelte szintén nevetve az oroszlán.
-Jaj, Raoul, hogy te mindig milyen pajkos vagy!- kiáltott fel mosolyogva Nancy.- Ne velünk huncutkodj, hanem Alexával!
Erre még nagyobb nevetés tört ki. De végtére is vége lett a lakodalomnak, mindenki a szobájába tért, hogy álomra hajtsa a fejét. Kellemes ünnepség volt, az biztos. Nem is maradt hátra sok minden, csak az üres borosüvegek és tányérok.
Egy hétre rá Lajos és felesége kikocsiztak a Temze partjára. Együtt sétálgattak, amikor hirtelen az egyik bokorból valami különös zaj hallatszott. Mintha valaki puskát töltött volna. Nancy nagy valószínűséggel fel sem figyelt rá, de Lajos, aki kifinomult érzékekkel rendelkezett, nyomban körülnézett. Nem látott semmit. Tovább haladt hát, de egyre csak figyelt.
Beleesett abba a hibába, hogy jobban figyelt a környezetére, mint saját feleségére, és csak akkor eszmélt rá, hogy mi történik, amikor meghallotta Nancy sikolyát, és egy dörrenést. A szegény asszony megcsúszott, és beleesett a folyóba. Legalábbis úgy látszott. Szerencsére, itt nem volt olyan erős a sodrás, viszont sok volt a kő. Beütötte a fejét az egyikbe, és eszméletét vesztette.
Lajosnak nem kellett sok, lekapta ujjasát, és bevetette magát a vízbe. Karcsú testével, és immáron könnyű öltözetével egyszerűen szlalomozott a kövek között párjához, akinek a szoknyája felakadt az egyik éles kövön. Odaúszott hozzá, kiemelte a fejét a vízből. Látta, hogy a folyó vöröslik körülötte. Megvizsgálta a fejét gyorsan, de semmi sebesülést nem látott. Tehát meglőtték!
A partra vitte, ahol a kocsisuk már várta őket. Gyorsan megvizsgálták immár Nancy egész testét. A hasán találta egy lövés. Lajos elsápadt, karjába vette az eszméletlen nőt, a kocsiba fektette, és meghagyta a kocsisnak, hogy vigye rögtön orvoshoz.
-Hát uraságod?- kérdezte a szerencsétlen ember. A férfi szeme villámokat szórt dühében.
-Megkeresem azt a nyomorultat, aki rá mert lőni a feleségemre!
Azzal elváltak útjaik. A férj átkutatta a környező bokrokat, még a fák lombjait is gondosan megvizsgálta, dühében olyan helyekre is benézett, ahol egyáltalán nem bújhatott volna el ember, például egy nyúlüregbe. Gyalog sétált haza. Már könnyen tájékozódott Londonban, és mégis: azok, akik eddig annyira vidámnak és udvariasnak tűntek vele szemben, most hirtelen úgy látszott, mind rajta nevetnek. Hogy az ő dühén szórakoznak. Forrt a vére, keze minden egyes mosolynál vagy suttogásnál ökölbe szorult, lábát idegesen csapta a kemény kövekhez az utcákon.
Végül csak hazaérkezett. A földszinten szokás szerint pajzánkodtak a lányok, azonban őt ez az egész most hidegen hagyta. Felvágtatott a lépcsőn, négyesével ugrálva át a fokokat, megdöngette az egyik ajtót.
-Szabad!- hallatszott Nancy erőtlen hangja. Lajos nem tétovázott, benyitott. Párja az ágyban feküdt, sápadtan, mint aki túl sok vért veszített, könnyes szemmel, mint akinek hatalmas fájdalma volt. A férfit annyira megrendítette ez a látvány, hogy észre sem vette, hogy valaki még tartózkodik a szobában. Odasietett feleségéhez, megragadta és megcsókolta a kezét.
-Jól vagy, kedvesem?- kérdezte remegő hangon. Nancy helyett azonban egy másik hang felelt. Egy gyengéd, ismerős hang.
-Nem, Lajos.
-Hogy-hogy nem, Raoul!?- kiáltotta felpattanva Lajos, és barátja felé fordult, aki mindvégig a sarokban állt.
-Sajnos nem- ismételte halkan az idősebb férfi.- A golyó nagyon mélyre hatolt...
-És?! Ne habozz, beszélj!
-Nancy meghalt volna, ha...- szegény Raoul nem tudott beszélni. Elcsuklott a hangja. Hogy mitől, azt nem lehetett megmondani. Talán megijedt Lajostól?
-Bökd már ki, az ég szerelmére!- kiáltotta Lajos. Barátja mélyet sóhajtott.
-Nancy elvetélt- suttogta, mintha elszállt volna minden ereje. Lajos úgy érezte, hogy mindjárt összedől a ház, és rászakad. Megtántorodott, hátralépett, és ha nem kapaszkodik az íróasztalába, bizony el is borul. Raoul őszinte szomorúsággal nézte. Azonban barátja hirtelen megrázta a fejét, arcába szökött a vér, és odaugrott hozzá. Keményen megragadta Raoul gallérját, vadul meg is rázta.
-Hogy mit mondtál?- kiáltott rá villámló szemekkel.
-Nyugodj meg, Lajos- hangzott halkan a felelet. Azonban ezzel a mondattal csak még jobban felszította a férfiben lángoló dühöt, ugyanis most érezte, hogy két tenyere a nyakára fonódik, és úgy fojtogatja, mint egy anakonda az áldozatát.
-Mit mondtál?- ismételte még hangosabban Lajos.
-Barátom...- nyögte levegőért kapkodva Raoul.- Megölhetsz... De... A gyermeked nem kaphatod... vissza!
-Nem...!- és bár elengedte barátját, olyan pofont kevert le neki, hogy Nancy, aki csendben, remegve szemlélte a jelenetet, azt hitte, kiköpi pár fogát. Raoul nem mondott semmit, csak büszkén felemelte piruló arcát, Lajos szemébe nézett, de ellenségeskedésnek leghalványabb jele sem mutatkozott rajta. Úgy álltak egymással szemben, mint oroszlán és párduc. Az előbbi méltóságteljesen nyugodt volt, mégis mindig ugrásra kész, az utóbbi vicsorított, lihegett, egész jelenléte egy támadásnak bizonyult.
És akkor az oroszlán valami olyat tett, amire Nancy a történtek után egyáltalán nem számított. Raoul egyszerűen közelebb lépett az őrjöngőhöz, és melegen a szívére szorította. Lajos egy pillanatra megdermedt, még a lélegzete is elállt, aztán elengedte magát, barátja vállára hajtotta a fejét, és átölelte ő is.
36Jó hírek és rossz hírek
