3. fejezet

Vorlaimer úrhölgy

Eközben a vörös hajú szépség gyönyörű, éjfekete lován több, mint negyven mérföldet tett meg vágtában. A portvernoni erdő fái közül kikeveredve céltudatosan indult meg a Vivre mentén. Más hölgy, aki egy fokkal finomabb lelkületű, gyönyörködve állt volna meg a víz partján, hogy megcsodálhassa a lehulló levelekkel tarkított, színtiszta vizet, melyben ugyan már nem úszkáltak a halak, de a simára csiszolt kövek és kavicsok a meder alján gyöngyökként verték vissza a rájuk eső nap fényét. Az itthon maradt madarak csiripelése még fel-felharsant a környező fákon.

Az úrhölgy azonban korántsem volt olyan finom, gyönge lélek, mint a legtöbb nő. Nem volt nemesi származású, semmi nem volt benne abból a „semmirevaló vérből”, ami a férfiaknak ugyan nagy erőt és hatalmat adott, a nőknek viszont általában csak gyenge idegzetet és kötöttségeket. A kemény munka árán összespórolt pénzéből vett magának oklevelet, birtokot szülei halála után.

Az útján megrohamozták emlékei.

Egy Montleg nevű kis faluban született ama hegylánc lábánál, melyről az országot elnevezték. Szülei nem voltak gazdagok, viszont becsületesen dolgoztak, s így el tudták tartani mind a hét gyermeküket, melyek közül Dawnie volt a második. Szerették egymást, családjuk az összetartásukról híresült el. Történt egyszer például, hogy a legkisebb húga, a hetedik testvér, olyan négy éves korában beszökött a szomszéd szőlőskertjébe, és a termésnek a felét elcsipegette. A szomszéd persze sötét haragra lobbant, de a másik hat testvér nyomban ott volt, és velük nemigen mert már packázni senki.

Eleinte, bizony, Dawnie is éppoly fogékony volt a szép, kedves dolgokra, mint a legtöbb hölgyemény. Akkor még ő is képes volt órák hosszat ülni, feküdni a virágos mezőn, és hallgatni a madarak csiripelését. Vagy végigvágtatni a környéken, pihenés nélkül, szabadon, szőrén ülve meg a lovat.

És ahogy felidézte magában ennek a gondtalan vágtának érzését, egy másik, még szebb emlék villant fel előtte.

Dawnie, egyik ilyen vágtája során, mikor egészen a tengerig elmerészkedett, és leült a homokos parton, meglátott egy fiatalembert, aki éppen lovát csutakolta a tenger vizében. Fényes, göndör, fekete haja volt, széles vállai, keskeny csípője. Hófehér ingben, szürke nadrágban térdig gázolt a vízbe, hogy megmeríthesse vödrét. Bizonyára megérezte magán a leány tekintetét- leánynak mondjuk, hiszen még csak tizenhét éves volt-, mert felé fordult, és mogyoróbarna szeme találkozott a lányéval. A fiatalember akkor kereken húsz esztendős volt, de máris komoly, edzett és okos is.

Beszélgetésbe elegyedtek, és azt a találkozót sokszor megismételték, míg végül eljutottak addig, hogy be merték vallani szüleiknek, kit szeretnek. A fiatalember nemes volt. Apja nem fogadta jól a bejelentést, elvégre az ország egyik legnagyobb nemes famíliájának örököse nem vehet el egy parasztlányt. Dawnie szülei ugyanezzel érveltek. Mert a szív nem számít, ha vagyona is van valamelyik szerencsétlen szerelmesnek. Eltiltották őket egymástól, a két fiatal csupán titokban találkozhatott.

Egy nap azonban a fiatalember nem jött el a találkára. Dawnie aggódott, rettegett, hogy valami baj érhette élete értelmét. Elhatározta, hogy kideríti, mi történt. Legjobb barátnőjének társaságában ellovagolt a nemesi birtokra, belopódzott, és kihallgatta az apa beszélgetését a feleségével. Már majdnem feladta, mert egy teljes óráig fülelt, és semmit nem hallott kedvese felől, mikor az asszony, akinek kétségkívül fájt gyermeke elvesztése, rákiáltott a férfira:

-Attól, hogy szerelmes volt, még nem kellett volna elküldened! Mi lesz, ha megölik? Ha elsüllyed a hajója? Ha elkap valami fertőzést?

-A haditengerészet neki való hely- felelte kimérten a férj.- Legalább nem csak a testét edzik majd meg, hanem a szívét is.

Innen tudta meg Dawnie, hogy szíve választottja a haditengerészet valamelyik hajóján teljesít szolgálatot, és többé talán sosem tér vissza. Vagy ha vissza is tér, már nem fog rá emlékezni. Mégis minden nap kilovagolt a tengerpartra, és bámulta a Bleuriss-tenger kék hullámait, remélve, hogy talán megpillanthatja kedvese hajóját, amely a vízen ring.

Az egyik ilyen alkalommal, a lemenő nap sugaraitól fényesen körbevonva valóban megjelent egy hajó. Vitorláján a királyi címer, s az orrán ott állt lobogó köpennyel, könnyes szemmel a fiatalember! Dawnie soha szebbnek, soha vonzóbbnak nem látta még. A hajó kikötött, s a két szerelmes végre ismét találkozhatott. A leány hatalmasat sikoltva borult az ifjú katona mellkasára, aki nevetve kapta fel az ölébe, és csókolta meg. Ebbe a csókba pedig szíve minden szerelmét beleadta. Az éjszakát a hajón töltötték. Dawnie a végletekig meg volt hatva, hiszen hőn szeretett és áhított kedvese nem a szüleihez sietett először, hanem hozzá.

Aztán jött a tűzvész, és minden megváltozott... Hatalmas pusztítás volt, lángokban állt az egész falu. Egy nappal szerelme hazaérkezése után történt. Mélyen aludtak, mikor éjfél környékén felharsant a vészkürt. Az utcáról kétségbeesett hangok hallatszottak, mintha azt kiáltozták volna, hogy a zocrotaniak már megint megtámadták a falut. Előfordult ugyanis párszor, hogy átjöttek a határon fosztogatni és rabolni, volt, hogy teljes falvakat tettek a földdel egyenlővé, de Montlegbe eddig csak kétszer látogattak el, és akkor is csupán némi élelmiszert vittek el.

Ezúttal azonban nem. Sötét füst terjengett az utcán, és minden narancssárga fényben játszott. Dawnie szülei kétségbeesetten gyűjtötték össze gyermekeiket, akiket azonban nehéz volt felébreszteni mély álmukból, és közben a tűz vészesen terjedt, már az ő házuk teteje is lángra kapott. Szerencsésen kimenekültek mindannyian. Legalábbis azt hitték.

-Hol van Delly?- kiáltotta kétségbeesetten az anya. Mindnyájan kiáltozni kezdtek, hogy megtalálják a legkisebb lánykát, de felelet sehonnan nem érkezett. A ház recsegve, pattogva égett, már készült összedőlni, akárcsak a többi ház az utcában.

-Odabent maradt!- kiabálták többen is, mire a szegény édesanya torkából sikoly szakadt fel, és férjének kellett visszatartania, hogy ne rohanjon be az összeomló épületbe.

Legkedvesebb testvérét vesztette el aznap éjjel. Akkor megesküdött, hogy megbosszulja a halálát, és azóta is azért él Zocrotanban, mert a gyújtogatókat kutatja.

Ilyen emlékek között érkezett meg a birtokára, nem sokkal Tallyo városa mellett. Régen nem volt már itt, a szolgák mégis rendben tartották a helyet, tisztaság volt az úr mindenfelé, sőt, már a tűzifa is elő volt készítve a fészer mellett. A palota vajszínű falain nem látszott az idő vasfoga. Aranyozott ablakai és ajtajai egy királynak is megfeleltek volna. A tágas udvar lovaglópályának is beillett volna.

Leugrott lováról, a kantárt odavetette az istállófiúnak, aki úgy nézte, hogy majd kiesett a szemén. Utoljára két évvel ezelőtt járt erre, de minden emberének megjegyezte az arcát. A fiúra azonban nem emlékezett. Az odasiető házvezetőnőtől kérdezte:

-Hát ez a fiú? Nem emlékszem rá.

-Az előző lovász öreg volt már, úrnőm- mondta meghajolva az idősödő asszony.- Egy reggel szélütés érte, és meghalt. Ez a fiú volt hajlandó ideszegődni helyette.

-A neve?

-Christopher.

Dawnie a fiú után nézett. Szőke haja lobogott az őszi szélben, vékony volt ugyan, de edzett, látszott azon, ahogy könnyedén emelgette, rendezgette a nehéz tárgyakat az istállóban a lovak körül. Zöld szemei vidámak voltak, ahogy az elvárható egy tizennyolc éves, éppen hogy felnőtt gyermektől. Volt benne valami bájos, valami vonzó... Amikor észrevette, hogy úrnője figyeli, elmosolyodott, és mélyen meghajolt.

Vorlaimer úrhölgy szintén elmosolyodott, és barátságosan biccentett felé. Aztán lassú, méltóságteljes léptekkel bevonult a palotába. Megtanulta már a sok udvaronc között.

A palota belseje is éppen olyan fényűző volt, mint a külseje. Tele volt aranyozott mintákkal minden, még a lépcsőfokok is. Különböző szobrok álltak minden sarokban, oszlopon.

Az úrhölgy megparancsolta, hogy fűtsenek be a szobájában, és készítsenek neki egy forró fürdőt, amíg ő megvacsorázik. Fáradt volt, elvégre a zocrotani fővárosból, Kingermarkból átutazni Portvernonba nem kis megpróbáltatás, különösen, ha az illető gyorsan akar eljutni egyik pontból a másikba. Leült az asztalhoz, egymagában, azonban közölték vele, hogy nem számítottak érkezésére, és még csak most készül az étel. Dawnie túlságosan bágyadt volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen, csak felállt, és kiment hátra, a kertbe, ahol egy sűrű rácsos ketrecben hollók pihentek.

Benyúlt, óvatosan kezébe vette az egyiket, simogatni kezdte, és lassan sétált vele a palota körül. Mikor a holló feladta a küzdelmet, nem akart többé elszabadulni, a nő lágyan suttogott neki pár szót. Ő tudta, milyen lányt keressen, Grand főtanácsos mágiával a tudtára adta, viszont a hollónak el kellett magyarázni. Mikor az állat megértette, engedte, hogy elszálljon. Jól be lettek idomítva ezek a lények, vissza fog térni.

Már éppen visszaindult volna, mikor megpillantotta Christophert, amint éppen őt figyeli. Ahogy találkozott a tekintetük, pirulva fordította el a fejét. Az úrhölgy elmosolyodott, és lassú léptekkel odament hozzá.

-Christopher, igaz?- kérdezte dallamos hangon. A fiú meghajolt.- Nagyon örvendek a találkozásnak, fiatalember.

S elragadó mozdulattal odanyújtotta a remegő gyermeknek a kezét. Az áhítattal lehelt rá egy finom csókot, de mind ajkával, mind kezével alig érintette.

-Milyen szerény- mondta bájos mosollyal Vorlaimer.- Kevés ilyen fiatallal találkozni manapság. Különösen, ha az illető még jóképű is.

Christopher meghajolt ismét.

-Ne bókoljon nekem, asszonyom- suttogta, mert annyira megigézte a nő szépsége, hogy többre ereje nem maradt.- Itt az egyetlen, akit bókokkal szabad elhalmozni, az kegyed.

-Nagyon szépen beszél, ahhoz képest, hogy istállófiú. Nem, nem istállófiú maga, hanem valóságos költő, Christopher!

-Úgy gondolja, asszonyom?- szaladt ki a fiú száján, és szemében remény csillant.

-Úgy bizony. Talán csak nem eltaláltam? Valóban költővel lenne dolgom?

-Van néhány versem, asszonyom, de egyik sem ér fel kegyeddel.

-Badarság! Kíváncsi vagyok, mutasson csak egyet!- azzal belekarolt az ifjúba, és hagyta, hogy onnan már az vezesse. A palotába egy titkos kis ajtón léptek be, amely egyenesen Christopher szobájába vezetett. Nem volt nagy szoba, csupán egy asztal, egy szék, meg egy ágy fért el benne. Az asztalon papírok, szabályos sorokkal egymás alatt.

Az istállófiú felvette az egyik lapot, és a gyertyafénynél olvasni kezdett, halkan, remegő hangon. Vorlaimer úrhölgy közelebb lépett, egészen hozzásimult, hogy vele együtt olvashassa az utolsó sorokat:

Mert szép dolog a szerelem,

S még szebb, szentül hiszem,

Ha két lélek egybeforr,

Nem bántja se tér, se kor.

-De hiszen Christopher úr, ez gyönyörű!- suttogta a fiú fülébe Dawnie, aki egyre közelebb került sötét tervének tetőpontjához.

-A... azt gondolja?...- hebegte a szerencsétlen szolga, s erősen zihált, mert a nő nem hogy elhúzódott volna tőle, hanem még inkább hozzábújt, mintha eggyé akarna válni vele.

-Azt. Én szerelmes költőm!- sóhajtotta az úrhölgy immár szembefordulva az istállófiúval. Christopher nem tudott többé parancsolni magának, megnyalta kiszáradt ajkait, és mély hódolattal, szinte részegen csókolta meg az előtte álló szépséget.

Dawnie a nyaka köré fonta karját, és örömmel viszonozta a csókot, aztán hirtelen, mikor a fiú már kezdett volna túlságosan átszellemülni, eltolta magától, és játékosan kuncogva megdorgálta.

-Hát illik azt: visszatartani egy fáradt, utazó hölgyet a vacsorájától, a fürdőjétől, a jótékony alvástól?

-Nem, ó, szent ég, ezerszer nem!- kiáltotta magán kívül Christopher.- Könyörgöm, bocsásson meg, úrnőm!

-Hallgasson!- szólt rá élesen a nő, és két tenyere közé fogta a verejtékes arcot.- Ha valaki megtudja, végünk van. Viszontlátásra holnap, Christopher.

-Viszontlátásra...- lihegte az ifjú, mire Vorlaimer úrhölgy még egy gyors csókot nyomott remegő ajkaira, aztán távozott, ott hagyva a kába fiút.

Ahogy a vacsoráját eszegette, Dawnie gonosz eszmefuttatáson dolgozott.

„Az ifjú Christopher már az enyém. A szerencsétlen bolond bárhová követne, és bármit megtenne a kedvemért. Nagy segítség lesz a gyújtogatók megtalálásában... Amíg én ezzel a féltündér szukával foglalkozok, elküldöm a kölyköt Zocrotanba, nyomozzon nekem egy kicsit.”

Elégedett mosollyal tette le a késet s villát, majd fürdőt vett, és mély álomba merült a puha ágyban.