3. fejezet

3.

Richard nagy, súlyos léptekkel sietett végig a fél táboron. Arcáról sütött a harag, két sötét szeme vadul villogott, jobb kezét hol ökölbe szorította, hol kiengedte, miközben bal kezét végig tőre markolatán tartotta. Senki sem merte megszólítani.

Félúton azonban megpillantotta Williamet, aki épp őt figyelte, és intett neki. York megállt, gondolkozott egy kicsit, aztán erőltetett mosollyal, feszesen lépett oda a férfihez.

-Mit parancsolsz, Lord Suffolk?- kérdezte nyájasan, noha hangja remegett.

-Méltóságos uram- hajolt meg enyhén Suffolk.- Gondolom, tudod, legalábbis sejted, hogy hamarosan visszatérünk Angliába- minthogy Richard némán bólintott, bővebb válaszra nem méltatta, hát folytatta.- Őfelségét megkoronázzák novemberben a Westminster apátságban. Néhány katonát a seregből viszek, díszőrség gyanánt, de Henrik király örülne, ha téged és kedves családodat is ott láthatná- York hercege összerezzent. Úgy érezte, mintha valaki kalapáccsal ütötte volna mellkason, egy pillanatra levegőt sem kapott.

-William de la Pole- sziszegte összeszorított fogai közt az elfojtott düh baljós hangsúlyával.- Tudod te is nagyon jól, hogy szüleim micsoda véget értek, és azt is, hogy gyermekeim még nincsenek.

-Nem állt szándékomban megsérteni, York uram- tartotta fel a két kezét a férfi.- Csupán továbbítottam Henrik király kérését.

-Őfelsége óhaja számomra parancs- mondta halkan Richard, miközben mereven meghajolt. Kicsit várt, hogy akad-e még bármi, amivel William kikerekíti a mondatot. Semmi...- Köszönöm, William- azzal sarkon fordult, s csörtetett tovább a sátra felé, amely a tábor másik végén volt, embereiéhez közel.

A sátor mellett a két őr, akiket odarendelt, tisztelgett neki. Biccentett, az egyiknek a páncélos vállára tette a kezét.

-Senkit nem akarok látni- dörmögte halkan, de határozottan. Az őr bólintott, kihúzta magát, mire Richard bement.

A sátorban volt egy ágy, mellette egy éjjeliszekrény, azon egy tál víz, valamint egy asztal, papírral, tintával. Az asztaltól nem messze állt egy állvány, azon tompán csillogott a gyertyafényben a páncélja, aminek pucolásával már végzett inasa. Kardja ott lógott mellette páncélingével együtt egy szék támlájára akasztva.

Nagyot sóhajtva vette le zekéjét. Lapos hasán kiduzzadtak a kockák, karján megdagadtak az izmok, ahogy levette hófehér ingét és csizmáját is. Válla nem volt a legszélesebb, de látszott rajta, hogy kemény fából faragták. Ajka alatt már nőtt némi fekete szakáll, mellkasán szintén sötétlett a szőr.

Az éjjeliszekrényen lévő tálhoz lépett, megmosta az arcát, hátrasimította göndör haját, és idegesen nyögött fel, mikor a hideg vízcseppek a hátára hulltak. Levetődött az ágyra, oldalára fordulva próbált meg aludni.

De sehogy sem ment neki. Egyre csak Derry-t látta maga előtt lehunyt szemével is, hallotta a hangját: „Apád is jó néhányszor belekóstolt az ilyesfajta gyönyörbe halála előtt”. Vergődött, mint a partra vetett hal, gondolatai száguldottak a csendben. Nem tudja elhinni. De jó, legyen, mégis elhiszi, hiszen alig ismerte az apját. Na de Ralph Neville? Ő biztosan nem. Pedig Derry őt is emlegette. Mit tud ez a kölyök, amit ő nem? Mindegy, Ralph bizonyosan nem igényelte az örömlányok szolgáltatásait, elvégre két felesége volt, és huszonkét törvényes gyermeke. Richard keserű mosollyal gondolt bele, hogy ennyi poronty mellett még egy uradalmat is vezetni, szolgálni a királyt mekkora felelősség lehet. Ennyi gond mellett bizonyosan nem volt ideje az öregnek bordélyokba járni.

Ami meg őt magát illeti... Miért menne ő bordélyba? Ott van neki az ő csodaszép felesége, aki lassan megajándékozza gyerekekkel. Persze, megesküdött, hogy nem fog siettetni semmit, majd minden akkor történik, ha Cecily akarja. De akkor sem lesz házasságtörő! Valóban, Cecily...

Hirtelen felugrott az ágyról, leült az asztalhoz, kezébe kapta a tollat, megmártotta a sötét tintában, és kacskaringós betűkkel írni kezdte:

„Drága Cecily”

Csakhogy bármiképpen kereste a szavakat, nem találta meg a megfelelőt. Végül csak elhatározta, hogy leírja, mennyire hiányzik neki, és hogy alig várja, hogy lássa, de egyetlen mondata sem sikerült olyan szép kerekre, mint ahogy azt elképzelte. Sorra húzgálta ki a sorokat, gyűrte össze a papírokat. Egy alkalommal olyan erősen satírozta ki az egyik szót, hogy a lap szétszakadt. Richard már nem tudott uralkodni a dühén, felüvöltött, és akkorát csapott az asztalra, hogy az nyomban megrepedt.

-Ejnye, testvér- szólalt meg mögötte egy barátságos, ismerős hang.- Hát mit ártott neked az az asztal?

Mikor York megfordult, Richard Neville-t látta maga előtt, Salisbury grófját, az ő mostohafivérét. Lihegve állt fel, szája ugyan mozgott, de hang nem hagyta el a torkát. Lassan, szinte tántorogva lépett oda hozzá, hogy megölelje.

-Richard, mi bánt ennyire?- kérdezte a férfi, miközben szorosan átölelte.

-Nyilván hallottad, hogy jártunk Patay-nél...- dörmögte York.

-Igen, Richard, ezért is vagyok itt, de téged egy vereség sosem tört le ennyire. Más is történt?

-Fogjuk rá...

-Na, beszélj. Aztán majd segítek megírni Cecily-nek azt a levelet.

-Rendben- bólintott York, de aztán felkapta a fejét, fürkésző szemmel nézett barátjára.- Várj, honnan tudod, hogy Cecy-nek akartam írni?

-Hozzám vágtad az egyik galacsint- kuncogott a másik Richard.- Na de halljam, mi bajod.

-Van egy fiú a seregben. Olyan tizenhat év körüli lehet. Megtetszett a bátorsága, a gyorsasága, az esze, felajánlottam neki, hogy csatlakozzon a seregembe. Erre ő kifogásokat kezdett keresni, hogy visszautasítson. Azt hittem egyszerű közember...

-És? Nem az?- vonta fel a szemöldökét Salisbury.

-Nem. Vagyis az, de más. Elmondta, hogy az anyja... Örömlányként dolgozik. Richard, nálad jobban senki sem tudja, hogy mennyire gyűlölöm a ringyókat.

-Persze, testvér- mondta az idősebb Richard, és mostohaöccse meztelen vállára csapott.

-Ez a fiú nagyon jó emberismerő, észrevette az arcomon az undort, és elég csípős a nyelve, nyomban oda is vágta nekem, hogy valószínűnek tartja, hogy apám és Ralph is igénybe vettek már egy-két ilyen szolgálatot, és valószínűleg én is ki fogom próbálni egyszer.

-Ez... Bizonyára bolond- mondta egyenesen Salisbury.- Ép eszű ember nem játszik az életével- de aztán tovább gondolkodott.- Tudja egyáltalán, hogy ki vagy?

-Persze, hogy tudja!- csattant fel az ifjú herceg.- Az egész tábor az én érkezésemtől volt hangos, minden egyes ember tudja a nevem. Még a legalantasabb inas is.

-Akkor... Nem tudom megérteni. Egy tényleg normális férfi nem dobja el csak úgy az életét, főleg nem, ha tudja, mekkora rangú úr áll előtte. Kivéve... Kivéve, ha beteg vagy szerelmes!

-Szerelmes? Belém?- nézett nagyot York. Barátja elnevette magát.

-Dehogy beléd, te! Bárki másba, aki nem viszonozza a szerelmét, és inkább meghal, minthogy így éljen tovább.

-Micsoda egy költő lettél, testvér!

-Szóval? Szerinted szerelmes vagy beteg?

-Nem tudom... Azaz... Azt hiszem, sebláza van.

-Akkor meg mit kínlódsz itt ilyen ostoba gondolatokkal, Richard?! A láz beszélt belőle, ha tudatánál lett volna, nem mondott volna ekkora marhaságot neked.

-Gondolod?- suttogta a fiatalember. Salisbury bólintott.- Akkor majd meggondolom. Tehát- kezdte, és elmosolyodott-, miért jöttél?

-Első sorban segíteni- mosolygott vissza a gróf.- Másodszor viszont kérni szeretnélek.

-Kérni? Mire?

-Azt csiripelték a madarak, hogy Henriket novemberben megkoronázzák. Valamikor a hónap elején, ha jól hallottam. Azt is elmesélték ezek a madárkák, hogy te is ott leszel. És ha már úgyis Angliában leszel, nem feledkezhetsz meg a Neville-ekről.

-Nem értelek- húzta össze a szemét York.

-November 22. mond valamit, esetleg?

-Ó, persze!- kiáltotta az ifjú a homlokára csapva.- Richard fiad születésnapja! Hogy is felejthettem el?...

-Úgy, hogy fáradt vagy- mondta gyengéden, szinte apásan Salisbury, és lenyomta az ágyra.- Aludj, kölyök. Reggel találkozunk.

-De a levél Cecy-nek...- kezdte Richard, és megpróbált felülni, de barátja minden erejét megfeszítve visszakényszerítette az ágyra.

-Holnap, testvér- mosolygott.- A levél megvár, viszont, ha olyan leszel, mint aki most úszta át a Csatornát, semmi hasznodat nem fogom venni.

Még egyszer megölelték egymást, aztán Salisbury távozott. York hercege egy percig nézett utána, de szeme szépen lassan elkezdett lecsukódni. Richard mindig meg tudta nyugtatni. Most is sikerült. Enyhe, még nagyon is gyermeteg mosollyal az arcán aludt el.