Egy hajdani kapitány
Mikor a tömeg végre lenyugodott, és az emberek folytatták normális életüket, Julien visszatért a pulthoz, kért még egy korsó sört, aztán a még mindig őt figyelő sárga szemű idegenre meredt.
-Meghallgatsz végre?- kérdezte a férfi. Julien vállat vont, felőle mondhatta.- Tudok egy embert, akit hasonló ötletek mozgatnak, mint amiket te vallasz. Úgy vélem, sokat segíthetnétek egymásnak.
-Na és? Kalóz kalózzal csak azért, mert hasonlóan gondolkodnak, még nem biztos, hogy cimborál!- morogta Julien a korsóját nézegetve.
-Az igaz. De ez az ember tud valamit, amit te nem.
-Valóban?- vonta fel a szemöldökét az ifjú.- És mi az?
-Tudja hol a legnagyobb kincs, amit kalóz valaha látott: Erhiwin kincse- Julien visszaköpte a sörét a korsóba.
-Erhiwin kincse? Na persze...- mondta.- És ha tényleg tudja, hol van, miért nem kereste meg? Nem hiszem, hogy pont rám várt.
-Nem, ez igaz. Valójában egy olyan emberre várt, akinek van hajója és legénysége.
-Hm?
-Tudod, Julien, az illető kapitány volt, de hajótörést szenvedett, aztán meg hiába szerzett volna új hajót, legénység nélkül sokra nem ment volna vele. Azóta vár egy kalózra, aki nem csak kineveti, ha elmondja neki, hogy mit tud. Szóval érdekel az illető?
Julien bólintott. Elvégre nem veszíthet a dologgal semmit sem. Az idegen felállt, fizetett a fiatalember helyett is, és kiindult mutatva az utat. Átszelték a kikötőt, felkaptattak egy emelkedőn, melynek a vége már olyan meredek volt, hogy Julien a kiálló köveken támasztotta meg a lábát. Az idegen gyorsan ment fel, mint akinek nem jelent gondot a meredek talaj, könnyen megtalálta a megfelelő helyeket, ahol a lábát meg tudta vetni, látszott rajta, hogy többször volt már itt.
Az emelkedő tetején a sík terepen egy kisebb ház állt, de a cégérről, valamint a zenéről rájött Julien: ugyanolyan kocsma, mint ahol voltak. Csak ezerszer fárasztóbb az út, de ezerszer jobb a környezet. Az idegen felugrott a tornácra, onnan meg belépett a tárva-nyitva álló ajtón. Julien követte, bár a tornácon iszogató, valami ételt majszoló férfiak és nők rendesen megnézték.
Odabent sötét volt, kellemesen meleg, de nem az a fullasztó hőség. Connasse orrát nyomban megcsapta a rum illata, mélyet szippantott a levegőből. Minden asztalnál ültek legalább négyen. A csapos azt sem tudta, hova forduljon, pedig volt mellette még három legény is.
Csak az egyik asztalnál, amelyik egy sötét sarokban volt, ahova a lámpások fénye nem ért el, és még gyertya sem volt a közelben, csak ott ült egyetlen egy személy. Barna haja középen volt elválasztva, hullámokban omlott alá, bár nem ért egészen a válláig. Nem volt sovány, de kövérnek sem mondhatta senki. Fekete felsőjén gombok helyett szíjak voltak, akár az övek, azok tartották össze. Szintén fekete nadrágja és cipője volt. Ujjain gyűrűk. Némi borosta is volt az arcán, barna szemén neki is szemkontúr. Elég tekintélyes megjelenés, nyugtázta Julien.
Az idegen egyenesen ehhez a sarokban ülőhöz vitte, kihúzott egy széket, és lenyomta rá a fiatalembert, aki meglepődött, hogy ebben a fickóban ennyi erő van.
-Vestof, megvan az embered- mondta az ülőnek, mire az elvigyorodott, és előredőlt a széken.
-Szép munka, cimbora. Elmehetsz- aztán az asztalra könyökölt és Julien szemébe nézett.- Szóval tényleg van még, aki hisz egy magamfajtának? Mondd csak, kölyök, melyik a te hajód?
-Amelyiket Szentháromságnak hívják- felelte összevont szemöldökkel Julien.
-Már láttam- mondta Vestof vigyorogva.- Megteszi.
Kezet nyújtott az ifjúnak. Vestof alig harminc éves lehetett, de sütött róla, hogy tapasztalt. És valamiféle megmagyarázhatatlan bizalmat keltett Julienben, hát kezet fogott vele. Bemutatkoztak, Vestof még meg is hívta egy körre. De nem sört írtak, nem is rumot, hanem pálinkát. Connasse ivott már, de sosem szerette. Most is grimaszba torzult az arca, alighogy felhajtotta a felest. Társa jót kacagott a dolgon.
-Na jól van, Connasse, ideje kihajózni- mondta, aztán elindult kifelé.
-Máris?- kérdezte Julien utánasietve.
-Még szép. De út közben tehetnénk némi kerülőt. Van valaki Vilogardban, akit meg akarok látogatni.
Így hát visszamentek a kikötőbe, összegyűjtötték a Szentháromság legénységét, és alig egy óra múlva már hasították a nyílt tengert.
-De mégis... Ostobaság így, térkép nélkül elindulni- mondta Julien, ahogy állt a kormánykerékre könyöklő Vestof oldalán. De a megszólított rá sem nézett, csak a tengert figyelte, felemelte a kezét, és megbökte a fejét.
-A térképem itt van, Connasse.
