3. fejezet

Paris¹

Az utcák tömve forradalmárokkal. Mindenütt a lázongó nép az úr. Olivier a városban már gyalog járt, igyekezett elvegyülni az emberek közt. Mélyen szemébe húzta kalapját. Akit egyszer egy jó megfigyelő észrevett a király oldalán, azt máskor is észreveszik.

Épségben eljutott a Place de la Revolutionra és majdnem felkiáltott. A forradalom brutális kivégzőeszköze méterekkel magasodott a téren összegyűlt tömeg fölé. A guillotine. Olivier tudta jól, hogy már elfogadták használatát, mégsem látta sosem. Eddig a napig.

A két oszlop közötti penge, a bárd már véres volt. Charny gróf nem tolakodott közelebb, de így is látta, amint egy immár élettelen- és fej nélküli- testet leemelnek a vérpadról. Erős lelkű férfi volt, katonaember, mégis megborzongott a hulla láttán.

Danton terrorja javában tombolt. Összegyűjtötte a „gyanúsakat” és kivégeztette őket. Alig tűnt el a holttest, már kötözték is a gyilkos fegyver következő áldozatát a padra. Olivier belegondolt, hogy talán épp így fog leesni az ő feje is... Nem magát sajnálta, isten ments, dehogy! Hanem azt a bájos kis teremtést, akit ő innen jó messze hagyott, biztonságban.

Kerülőt kellett tennie, nem akarta átverekedni magát a tömegen. A többi utca viszonylag nyugodtabb volt. Mindenütt lobogott a francia trikolór, a férfiakon flandriai sapka és kokárda volt. Az egyik utcában, név szerint a Rue du Louvre-ban egy csapat ifjú forradalmárba botlott, akik eleinte komoran méregetni kezdték, de mivel Olivier okos elővigyázatosságból semmi nemesi vonásra utaló mozdulatot nem tett, azok végül odaléptek hozzá.

-Hé, polgártárs!- szólították meg.- Hogy van az, hogy nincs kokárdád?

-Vidékről jövök...- kezdte Olivier. Hirtelen elhallgatott. Majdnem azt mondta „urak”, amivel nyomban elárulta volna magát. Így hát megtoldotta egy hideg mosollyal a mondanivalóját.- Vidéken még nemigen divat a kokárda, polgártársak.

-Nem-e?- kiáltott fel nevetve az egyik, és levette a sajátját.- Hát akkor tessék, polgártárs, itt van neked egy- és meg sem várva az idegen engedélyét, mellkasára tűzte a kokárdát. Olivier úgy érezte, mintha egy mázsás súlyt akasztottak volna rá.

-Merci, citoyen²- nyögte ki végül.- De neked így mi marad?

-A szívem, polgártárs. Meg a flandriai sapka elárulja, hogy nem vagyok éppen egy lagymatag nemes.

-Igaz, igaz- dörmögte a gróf.

-Minek hívnak, polgártárs?- szólalt meg hirtelen egy másik, aki még mindig összehúzott szemmel méregette a sápadozó vidékit.

-Je...- kezdte Olivier, de annyira remegett a hangja, hogy megköszörülte a torkát. Sosem hazudott még, és most sem hazudna, ha nem várná otthon a felesége.- Je m'appelle Olivier... Legrand³.

-Enchanté, citoyen!- mondta a vállára csapva az a fickó, akitől a kokárdát kapta.- Je suis Hyacinthe Lorin⁴.

-Enchanté- dörmögte Olivier.- Ha megbocsátasz, polgártárs, sietős a dolgom...

-Persze, persze, menj csak- azzal maguk is útnak indultak, a gróf pedig folytatta útját a Coq-Héron utca felé.

Mikor belépett a 9. szám alatt álló házba, meglepetésére a szalon ajtaja előtt elhaladva egy ismerős hangot hallott. Benyitott hát, és először elpirult örömében, aztán elsápadt mérgében: felesége a szobalányával ült az egyik pamlagon.