S'incliner!
Délután lezajlott az avató ünnepség. Tréville úr felsorolta Damien minden erényét, párbaját, és végül dicsőségesen került be a testőrök közé. Legújabb barátai: Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan adták rá felszerelését. Athos bújtatta bele a tunikába, Porthos adta rá a kardszíjat, Aramis tűzte ki kalapjára a tollat, D'Artagnan pedig a kardját nyújtotta át neki ünnepélyes mozdulattal.
Ezek után jött persze az ünneplés: ivás, kockázás, kártyázás, mulatás. Aramis inkább beszélgetett, Porthos és Athos leültek egy kockapartira. Damiennak volt ideje összehasonlítani a két férfit. Porthos könnyen lobbant haragra, ha szerencséje nem kedvezett, de éppoly könnyen fakadt dalra, ha nyert. Athosnak szemöldöke sem rándult, pedig örök balszerencse kísérte játszmáiban.
-Jöjjön csak ide, Damien!- szólt oda egyszer csak neki Athos. Nem kérette magát, nyomban odament.- Mondja csak, szeret játszani?
-Az igazat megvallva, uram- kezdte az újonc szerény mosollyal-, még sosem kockáztam.
-Nem-e?- nézett nagyot Porthos.- És nem is akarja megpróbálni?
-Most nem, uraim, de köszönöm az ajánlatot. Talán máskor- azzal ott hagyta őket. Inkább D'Artagnanhoz csatlakozott, aki éppen mélységes unalomba süppedt hallgatva Aramis újabb egyházi beszédét latin sorokkal fűszerezve.
Másnap reggel, a testőrpalotába tartva Damien azon kezdett el elmélkedni, hogy miért nézhetett Tréville úr olyan szigorúan Athosra, mikor azt mondta, hogy meg kell nevelniük. Talán mert Athos érti a legjobban az udvariasság minden titkát? Vagy azért, mert ő legfegyelmezetlenebb? Nem, az utóbbinak nagyon kicsi valószínűsége volt.
Mikor odaért, fél hét volt, már kezdett népesedni az udvar. D'Artagnan elrendezte az őröket, aztán mosolyogva igyekezett Damienhoz.
-Hát maga?- kérdezte.
-Jöttem, hogy tanuljak egy kis illemet- felelte mosollyal Damien.
-Hát persze. Mind a négyen déltől leszünk szolgálatban, szóval most délelőtt még van időnk. Athos, Porthos és Aramis a váróteremben vannak- a fiú biccentett, és bement a váróba. Ott még nem voltak annyian, mint előző nap délután, hamar ki is szúrta a három fiatalembert. Július volt, szépen sütött a Nap, Athos mégis olyan volt, mint akinek kivágták a szívét: olyan szomorú képpel ült a padon barátai mellett, hogy Damien egészen megsajnálta.
-Bonjour!- szólt oda nekik, miközben feléjük közeledett. Porthos és Aramis viszonozta mosolyogva a köszöntést, Athos csak biccentett.
-Készen áll, hogy megtanulja, hogyan kell viselkedni Isten földi képviselőjének társaságában?- kérdezte Aramis. Damien bólintott, és akkor Athos felállt.
-Nos, uram. Tegyük fel, hogy egy üres teremben állunk mind az öten. Várjuk Őfelségét. Most Aramis fogja helyettesíteni a királyt. Tehát mit tesz, ha a király belép?
Damien két lábát egymás mellett tartva, kalapját háta mögé dugva meghajolt.
-Nem, nem, nem!- dörmögte Athos.- Bal láb hátra, kissé behajlítva, kalap jobb kézben, ívesen meglobogtatva a föld felett. Próbálja meg.
Rosszul csinálta a meghajlást a fiú, ugyanis jobb lábával lépett hátra. Athos sóhajtott.
-Jó, csináljuk egyszerre- azzal odalépett mellé, és vele született természetes kecsességgel hajolt meg. Végre sikerült Damiennak, még ha picit lassú is volt. A délelőttöt ehhez hasonló gyakorlatokkal töltötték, és bár jó feje volt az újoncnak, nehezen élte bele magát a játékba. Nem tudta elképzelni, hogy D'Artagnan a király... Vagy éppen Aramis. Nehéz volt, de végül is megértette.
A délutánt szolgálatban töltötte a Louvre-ban. Nem történt semmi különös, eléggé unatkozott. Bár a társa megpróbált beszélgetni vele, a társalgás minduntalan félbe szakadt.
Végül elérkezett a nagy nap. Az öt testőr már reggel kézhez kapta díszegyenruháját, hogy legyen idejük hozzászokni. Na persze mindannyian készülődtek az estére. Este hétkor Tréville úrnál találkoztak, aki vetett még egy utolsó pillantást öltözékükre, mielőtt elindultak. A Louvre-ban már nagy volt a tömeg, mikor megérkeztek.
A kapitány egy viszonylag kicsi mellékszobába vezette őket, ott kellett megvárniuk a királyt. Persze a négy testőr tökéletesen nyugodt volt, csak Damienban tombolt a vér. Vajon mit fog szólni a király? Tudja-e már Tréville úrtól, hogy ki ő? Vagy még csak ötlete sincs? Így morfondírozott magában, mígnem kinyílt az ajtó.
XIII. Lajos király ott állt az ajtóban, hosszú, fekete hajával, egyenes tartásával, díszes ruhájával valóban olyan volt, mint Isten földi helytartója, sőt! Egyenesen kegyeltje. Damien annyira elámult, hogy egészen elfeledkezett magáról. Hirtelen egy erős, kemény kezet érzett a hátán, ahogy határozottan lefelé nyomja.
-S'incliner1!- suttogta neki Athos villámló tekintettel. A fiú észbe kapott, gyorsan levette kalapját, és mélyen meghajolt. Őfelsége eléjük lépdelt, majd ott megállt.
-Athos, Porthos, Aramis, D'Artagnan hadnagy- sorolta sorban a nevüket, és mindenkinek intett egyet, jelezve, hogy felemelkedhetnek.- És ha nem tévedek Damien.
-Úgy van, felség- szólt az újonc szintén felegyenesedve. A király mosolygott, aztán bólintott.
-Athos, álljon a jobb oldalamra; D'Artagnan, ide a bal oldalamra; Aramis mögé álljon; Damien Athos mögé- ennél a tagmondatnál Athos szemöldöke mintha megrándult volna. Nem tarthatta szemmel azt, akit a kapitánya rábízott...- És maga Porthos, mivel maga a legmagasabb, álljon közéjük!
Így alkotta meg őfelsége a díszőrségét, és így vonultak be a zsúfolt terembe.
1Hajoljon meg!
