Véletlen...vagy mégsem?
Míg Renénk így morfondírozott magában, beesteledett. A vacsora is szótlanul telt el, akárcsak az ebéd. A grófot feszélyezte, hogy nincs egyedül; a Madame-ot zavarta, hogy kettesben vannak. Miután elfogyasztották vacsorájuk, elvonultak a szobájukba.
Az ég tiszta volt, a csillagok fehéren fénylettek odafenn. A Hold ontotta fényét, mintha csak a Napot szeretné utolérni. A táj békés volt. Halkan fújt a szél, lágy suttogásra bírva a fákat. Madarak szállingóztak, denevérek; tücskök húzták nótájukat.
Grófunk is ágyba készülődött, de olyan fáradt volt, hogy nem volt kedve átöltözni: az ágyba dőlt úgy ingben, nadrágban, csizmában. No, annyit azért megengedett magának, hogy kigombolja ingét. Azt kérdezed, miben fáradt el, ha alig csinált valamit? Hát bizony, az igaz, hogy fizikailag nem csinált sok mindent, de az agya egyfolytában járt egész nap, és a szellemi fáradtság talán súlyosabban nyomja az ember vállát -és szemhéjait is lefelé-, mint a fizikai. Tehát ágyba dőlt.
Még esélye sem volt elaludni, mert alig érintette meg feje a párnát, hatalmas sikoly hallatszott valahol a házban. Felugrott hát, és azon kigombolt inggel rohant is a szoba felé, ahonnan a hang jött. Mikor rátalált az ajtóra, benyitott.
Isten bocsássa meg neki a tapintatlanságát, hogy előbb nem kopogott, ugyanis odabenn a szép olasz lányt találta egy szál hálóingben, amint remegve bújik az egyik sarokba. René azonnal szeme elé kapta kezét, és szerencséje, hogy az ajtóig nem ért el a lámpa fénye, így a lány nem láthatta arca vörösségét.
-Mi a baj, kisasszony?- kérdezte enyhén remegő hangon.
-Egy...Egy...- dadogta Diamante.- Nem is tudom... Van itt valami repülő szörnyeteg.
Ekkor René kikukucskált az ujjai között, de nem Diamantét nézte, hanem azt a „repülő szörnyeteget” kereste. Hamar rá is talált, s akkor finoman elmosolyodott.
-Megnyugtatom, kisasszony, hogy ez csak egy holló.
-Holló?
-Igen- a gróf nemigen merte elvenni kezét szeme elől, márpedig így nehéz lett volna kiterelni a madarat. Diamante észrevette ezt és félénken megszólalt:
-Gróf úr, leengedheti a kezét.
-Á, azt nem hiszem!- szólt kuncogva a gróf. Pár lépést hallott, aztán egy kis kezet érzett a csuklóján, amint elhúzza a szeme elől. Lássatok csodát, a kis cselédlány immár abban a kék ruhájában állt a ház ura előtt, amiben először találkoztak. René szeme elkerekedett, aztán megjelent arcán a végtelenül bájos mosolya.
-Kisasszony, máris felöltözött?- kérdezte, miközben kiterelte a hollót a szobából.
-Láthatja, uram- hangzott a felelet. Ám ebben a hangban, a hangsúlyban volt valami, ami igazán különlegesen, kellemesen hatott. René megfordult, és amint ránézett egy pillanatra elakadt a lélegzete. A lány ott állt közvetlen előtte, haja felfogva, szép szeme mélyen a gróféba bámult.
-Parancsol valamit, kisasszony?- kérdezte már-már zavarban a mi vonzó grófunk.
-Igen, uram. A kezét, ha kérhetem.
-A kezem?- kérdezett ismét a gróf és felvonta a szemöldökét. A lány bólintott, de nem várva meg az engedélyt, megragadta az úr kezét és nyomott rá egy finom csókot. René kiegyenesedett, visszakapta a kezét. Szeme vadul csillogott a halvány lámpafényben, arcán két rózsa jelent meg.
-Kisasszony....- nyögte, de Diamante közbevágott.
-Köszönöm!- mondta hálától csillogó szemmel. Aztán bizonnyal rájött, hogy mit tett, ijedten lépett hátra, fülig pirult és szemét lesütötte. A szobára kínos csend telepedett.
Ezt a csendet egy kedélyes, de ravasz hang törte meg az ajtóban:
-Á, a gróf úr előttem ért ide!- a jelenet két eddigi szereplője odanézett. A Madame állt ott hálóköntösben. René tiszteletteljesen meghajolt felé, majd mikor felegyenesedett így szólt a hölgyhöz:
-Asszonyom, az, hogy megelőztem, s hogy az én szobám eggyel közelebb van ehhez, puszta véletlen.
-Véletlenek, kedves grófom- folytatta Madame, és szemével majd felfalta Renét-, il n'y a pas de coïncidences2.
2Nincsenek véletlenek.
