29. fejezet

Vér és sár

Hány éjjel telhetett el, mire a leanporti sereg elért arra a szintre, hogy határozottan fellépjen Zocrotannal szemben? Ha jól emlékszem, hat. Vagy hét. Fene tudja. De körül-belül annyi volt. Mert miután megérkeztek a hegységbe, a seregek folyamatosan kerülgették egymást. Csupán a felderítő egységek csaptak össze néhanapján, de abból semmi sem derült ki.

A hó már a hegyeken is kezdett megolvadni, ezáltal a völgyekben több helyen tavak keletkeztek, zöld fű által keretezve, s már nem volt annyi fagyhalál, mint eleinte. Ez mindkét seregnek kapóra jött, de egyelőre Leanport volt előnyösebb helyzetben.

Atheis király és serege ugyanis egy fennsíkra bukkant, amely hatalmas volt, de csupán egyetlen oldalról volt megközelíthető. Védelem szempontjából tökéletes, támadás szempontjából sem utolsó, mert az alatta elterülő teljes völgyet beláthatták onnan.

Békés éjszakának indult a hatodik is. A többség nyugovóra tért, csak néhány helyen lángoltak még az őrtüzek. Atheis és Fernand, akik egy sátron osztoztak, szintén álomra hajtották fejüket, a főtanácsos azonban képtelen volt elaludni. Rémálmai azóta is gyötörték, mióta felkerekedtek az útra, egyre kegyetlenebbé váltak. Már több, mint egy hónapja nem aludt rendesen, és érezte, hogy ez mindennemű teljesítményének a rovására megy.

A sátruknak volt egy kis négyszög alakú nyílása, az volt az ablak, s közvetlenül ahhoz helyezték el az íróasztalukat. Leült hát oda, rákönyökölt, s figyelte a táborban táncoló tüzek fényét. Nem merengett semmin, s egyre nehezebbé váltak a szempillái. Hamarosan lecsukódott a szeme, s úgy, ültő helyében ereszkedett rá az álom.

Hatalmas viharban találta magát, a fennsík alatt található völgyben állt, egy szál magában, több száz ember holtan hevert körülötte. De nem egyszerű csata lehetett, mert voltak, akik szénné égtek, néhányan felismerhetetlen masszává váltak, hogy ütésektől vagy valami nagyobb nyomástól, azt nem tudta megállapítani, de ami a legérdekesebb volt: néhánynak hatalmas lyuk tátongott a hasán, szemgolyóik ernyedten lógtak az ereken, betekintést engedve a sötét koponyák belsejébe.

Fernand lassan, émelyegve lépett közelebb egy ilyen hullához. Zöldes színű folyadék csepegett a lyuk körül megmaradt húsról, s úgy tűnt, még mindig egyre csak fogyatkozik, a nyitott szájakon bepillantva látta, hogy hiányzik a nyelvük, csak a rengeteg vér van mindenütt. Talált egy olyan hullát, amelyiknek a fél állkapcsa hiányzott. Szédülni kezdett, zúgott a füle, érezte, hogy szíve erősen dobog. Rettegett.

„Mi képes ilyet tenni?!”- kérdezte magában, s ajkai elnyíltak, hogy üvöltsön, hang nem jött ki a torkán. Könnyek égették a szemét, s mikor odanyúlt, hogy letörölje őket, elszörnyedve tapasztalta, hogy nem víz, hanem vér van a kezén. Remegve, kétségbeesve tapogatta meg az arcát. Vér folyt a szeméből.

-Mi történik velem?!- kiáltott fel eltorzult hangon. Égető, mély fájdalom nyilallt a gyomrába, s egyre csak erőteljesebbé vált. Kétrét görnyedt, szeméből szakadatlan csöpögött a vér a sáros földre. Fájt... az egész teste fájt. Égett, marta valami belülről, mintha egy vadállat falta volna fel. Térdre rogyott, remegő kezét a talajba mélyesztette, próbált erőt venni magán, hogy segítségért kiálthasson.

Hang helyett azonban valami más tört fel torkán. Valami, ami ugyanazt az égő, maró hatást fejtette ki, mint a gyomrában. Már fuldoklott, hiába próbált levegőt venni, semmi oxigén nem jutott a tüdejébe. Torka valósággal szétrobbant, szinte látta elszállni a nyelőcsövének egy darabját. A nyakához kapott, de nem húst vagy izmot fogott, hanem egyenesen a gerincoszlopát, amin még lógott néhány cafat.

Elvesztette a józan eszét. Már nem érdekelte, mi történik vele, fetrengett kétségbeesetten a mocskos, sáros talajon, nem emberi, hanem állati hörgéseket és üvöltéseket hallatva, tépve magáról a Sólyom Lovagrend egyenruháját, amíg teljesen meztelenné nem vált. Akkor mintha enyhült volna a fájdalma.

Maga fölött megpillantott egy fekete felhőt, amelynek fehéren izzó szemei, s tűhegyes fogakkal ellátott állkapcsa volt. Szájából csöpögött a vér, és ugyanaz a zöld folyadék, amit a hullákon felfedezett. A lény egy ideig csak szemezett vele, aztán gyorsabban, mint az égen cikázó villám, lecsapott. Kitépte a nyelvét tövestől, a fröccsenő vér Fernand arcán landolt. Vér. Vér. Halál. A sötét szörnyeteg kinyújtotta hosszú nyelvét, s rácsavarta a főtanácsos szemgolyójára. A férfi vergődött, üvöltött a fájdalomtól, de még látta, ahogy a lény szétharapja a kocsonyás testrészt.

-Főtanácsos úr!- hallott egy távoli hangot Fernand.- Főtanácsos úr!- hallotta most már közelebbről, és valaki megrázta.

Lihegve riadt fel borzasztó álmából. A katona, aki előtte állt, maga is megrettent, mikor a főtanácsos felkapta a fejét. Sápadt volt, akár egy kísértet, hosszabbra nőtt haja csapzottan állt, izzadság folyt végig kövér cseppekben az arcán, s kerek, fénytelen szemmel bámult fel a fiatalemberre maga előtt.

-Mit akarsz?- kérdezte halkan, rekedt hangon, ami annyira nem vallott rá, hogy majdnem elszégyellte magát. Felmérte az ifjú egyenruháját, s elégedetten látta, hogy Sólyom Gárdista, ami már a lovagság előkészítő fokozatának számított.

-Felderítőként jövök- mondta, odapillantva a még mindig alvó királyra, s ezért le is halkította a hangját.- A zocrotani sereg valamiképpen megneszelhette, hogy itt vertünk tábort, ugyanis errefelé vonulnak egy ezer fős sereggel. Démonok, féldémonok és emberek vegyesen. Nőket is láttunk. Alighanem bennszülöttek. Az élükön Nicolas Grand, száműzött áruló menetel.

Fernand felkapta a fejét. Az a mocskos, álszent féldémon!... Tudta, hogy nem kellett volna életben hagyni, tudta, hogy nem elég büntetés a száműzetés.

-Nem érhetik el a tábort. Ha megtudják pontosan, hol vagyunk, mindnyájan elvesztünk- mondta, miközben felállt. Többé nem volt álmos, nem kísértették az álmaiban látottak, felemelte páncélját, s odanyújtotta a fiatalembernek, hogy segítsen neki összecsatolni.- Hogy hívnak, fiam?

-Oliver Liander- felelte az ifjú gárdista. Fernand meglepetten, összevont szemöldökkel pillantott hátra rá a válla fölött.

-Te?!- csúszott ki a száján kicsit hangosabban a kelleténél.- Mégis hány éves vagy? Tizenhat?

-Tizenhét- biccentett Oliver.- De örülök, hogy még emlékszik rám, uram.

-Fel nem foghatom, hogy kerül egy kölyök a táborunkba- fordult vele határozott szigorral szembe a főtanácsos-, amikor harcképes férfiak tízesével vonták ki magukat a szolgálat alól.

-Ha ők nem, hát másnak kell lépnie- húzta ki magát a fiú, s így egyenesen a férfi szemébe tudott nézni. Fernand arcára büszke mosoly ült ki, és finoman megveregette immáron páncélkesztyűs kezével az előtte álló gárdista vállát.

-Ilyen férfiak kellenek nekünk- mondta.- Milyen messze van még az áruló?

-Durván öt mérföld- számolgatott Oliver.- Ha sikerül még hajnalban elindulnia, uram, eléjük kerülhet.

-Pontosan ezt fogom tenni- bólintott a lovagrend mestere, s fejébe csapta a sapkáját.- Maradj itt őfelségével. Ha felébred, mondd el neki, amit nekem, s azt is, hogy ezerötszáz fővel kimegyek, másik irányból jelenek meg, hogy eltereljem őket.

A fiú bólintott, Fernand pedig a kardját, pisztolyait felcsatolva indult el kifelé, miután egy gyors tisztelgésre megállt királya előtt. Atheis felnyitotta a szemeit, s határozottan pillantva fel főtanácsosa tágra nyíló, barna szemeibe, elmosolyodott.

-Térjetek vissza élve, De Seaness- mondta. A főtanácsos vigyázzba vágta magát, s bólintott.

-Megtesszük, ami tőlünk telik, felséges úr!

-*-

-Gyere, Yehan, ne aggódj- szólt Derek király mézesmázos hangon. Elégedetten tapasztalta, hogy a kis korcs gyorsan tanul, már képes volt elrejteni démoni kinézetét, s egyszerű barna szemmel, barna hajjal járt-kelt az utcákon. Olyankor még arcáról azt a meglehetősen ronda heget is eltüntette. Egy valamit azonban ki nem állhatott benne.

A jósága valami szörnyű volt. Nem értette, hogy lehetséges az, hogy egy féldémonban ne éljen az a kegyetlenség, az ösztönszerű vadság, ami rendszerint jellemző rájuk. Ebből a gyerekből ez hiányzott. Nem egyszer megesett már, valahányszor a két fiú, az ő fia és Grandé, kint játszottak a kertben, megláttak egy mókust. Leslie, Derek fia azonnal rá akarta vetni magát, vagy felkapott egy nagy követ, és célba vette, de Yehan lefogta, valahányszor csak megpróbálta, s minden egyes ilyen alkalomnak az lett a vége, hogy az a korcs lebeszélte a trónörököst akaratáról.

Hogy ez miért volt baj? Mert egy királynak, főleg Zocrotan királyának senki nem parancsolhat! Soha, senki. És bár még Leslie messze nem volt király, de egyszer az lesz, és ha ez a senki fia elrontja, megváltoztatja a gyerek világról kialakult nézeteit, abból minden lesz, csak jó nem. Zocrotan és Derek számára legalábbis biztosan nem.

Döntenie kellett. Vagy megöli a fiút, amit az apja meg fog érezni, s ki tudja, mit fog tenni, vagy nevelgeti tovább, nézve, hogyan mérgezi fia életét egyre jobban a kedvességével. Vagy! És ez tűnt a leginkább tökéletes megoldásnak: bezárja. A palotának rengeteg üres cellája van, és egy ilyen kis satnya gyerek akárhol elfér.

Azonban... Ahhoz, hogy lecsukhassa, kell egy ürügy. Egy olyan ürügy, amit a nép elhisz, s a botrány így nem rá, hanem Yehanra terelődik. Alaposan kifundálta hát: azt fogja mondani a gyerekeknek, hogy ideje átesniük a lövészeti teszten, hogy megnézhesse, mennyit fejlődtek, mióta elkezdték tanulni. A célpont egy alma lesz a társuk fején. Leslie elé Yehan áll, Yehan elé Leslie. Fiával előre megbeszéli, hogy az almát pontosan lője el a korcs fejéről, de azt is megmondja majd neki, hogy amikor Yehan lő, álljon lábujjhegyre a lövés pillanatában.

-Nem az almát fogja eltalálni, de nem is a fejed, ne aggódj- mondta neki, mikor látta, hogy a fiú szemében félelem csillan.- El fogja rántani a pisztolyt valamelyik irányban, és a vaktölténytől amúgy sem lenne bajod. Nézz rám, Leslie. Az egész rajtad áll. Amikor lőtt, kivárod az időt, ami alatt elérhetne téged a golyó. Ő nem fog tudni róla, hogy az övé csak vaktöltény. De te már tudni fogod, hány másodperc alatt érne el, mert te fogsz lőni először. Az utolsó másodpercben kiálts, sírj, ess össze, üvöltsd, hogy fáj, még úgy is, hogy nem talált el- azzal a szekrényéből kivett egy kis tasak művért, s a vigyorgó gyerek kezébe nyomta.- Amikor a földre fekszel, szúrd ki. Tedd a karodra, oldaladra vagy a lábadra, a lényeg, hogy olyan helyre, ahol nem tudott teljesen eltalálni, csak megkarcolt. Érted, ugye?

-Igen- bólogatott Leslie.- Végre megszabadulok tőle!

Tehát egy reggel elindult kifelé a két gyerekkel, s Yehan eléggé le volt maradva. Derek megállt, megvárta, amíg utoléri a fiú, és finoman a vállára tette a kezét.

-Gyere, Yehan, ne aggódj- mondta mézesmázos hangon.- Nincs mitől tartanod, nagyon ügyesen lősz te is, Leslie is. Nem lesz semmi baj. Csak egy almát kell eltalálni, ráadásul nem is mozgó célponton.

-Igen, igen- bólogatott a gyermek vékony hangon beszélve.- Persze, felség.

Leslie, mire odaértek, már a helyén állt, s kezében tartotta a pisztolyát is. Derek megállt fia mellett, Yehan egyedül, remegő lábakkal sétált oda a hatalmas fához a gyakorlótér közepén, kezében már ott piroslott egy szép nagy alma. Hátát a fának simította, óvatosan felhelyezte a fejére az almát. Nem akart megállni. Elengedte, legurult. Feltette másodszor, akkor is.

-Ne szerencsétlenkedj már, fiú!- üvöltötte a király, mire Yehan úgy összerezzent, hogy az alma nem egyszerűen legurult, hanem lerepült a fejéről, és két méterrel odébb állt meg.

-Biztos, hogy ne lőjem le?- sziszegte az apjának Leslie. Derek sötéten elvigyorodott ugyan, de megrázta a fejét.

-Nincs rá szükség. Amilyen gebe és ügyetlen, a börtönben két hétnél nem fogja tovább bírni- válaszolta ridegen. Szóváltásuk végére Nicolas fia ismét a helyén volt, az almát ezúttal valami úton-módon sikerült megállítania a fején. Érezte, hogyan dübörög a szíve, a szája kiszáradt, a kezei remegtek. Élete annak a gyereknek a kezében van, aki mögött Zocrotan leghatalmasabb, de talán egyik legsötétebb elméje áll.

Eldördült a lövés, melynek hallatán akaratlanul is összébb húzta magát, de tudta, hogy fejét nem mozdíthatja, mert akkor halálos kimenetelű is lehet a dolog. Egy szemvillanás alatt azonban vége is volt, szétrobbant az alma a fején, a leve lecsurgott a homlokán. Nagyszerű, este lehet hajat mosni...

-Remek munka, Leslie!- tapsolt a király mosolyogva, majd intett Yehannak, hogy cseréljen helyet a fiúval. Leslie könnyedén átmászott a kerítésen, amely elválasztotta a gyakorlótértől, ugrás közben még egy szaltót is dobott, míg a keverék inkább átbújt alatta.

-Már megint összepiszkoltad a nadrágod...- morogta villogó szemmel Derek.- Egy király ilyet soha nem csinál! Egy király nem csúszik a földön!- harsogta. Yehan lehajtotta a fejét, s ajkába harapott, hogy elfojtsa a feltörni készülő sírását. Folyamatosan ezt kellett elviselnie. A másikat agyondicsérte, őt, bármit is csinált, csak szidni tudta.

Remegő kézzel emelte fel a pisztolyt, megmerevítette kinyújtott karját, egyik szemét összeszorítva célzott. Ujja ráfeszült a ravaszra, s már épp meghúzta félig, amikor karját hirtelen lejjebb engedte véletlenül, ugyanis a célpontja pár centivel följebb került. Gyorsan megrántotta az utolsó pillanatban a fegyvert, s feszülten várta, hogy ennek mi lesz a vége.

Egy világ omlott össze benne, amikor Leslie sikolya átszelte a levegőt, a gyerek maga pedig a földre csuklott. Azonnal Derekre nézett, aki azonban már nem mellette volt, hanem a kerítésen átlendülve száguldott fiához, és a palástjából tépve egy csíkot, nekiállt a keservesen síró gyermek karját kötözni.

-Őrök!- harsogta torka szakadtából a vámpír.- Fogjátok el a korcsot!

-*-

Hajnalban eleredt az eső. Reggelre már szakadt, villámlások hasították az eget, a sziklafalak visszaverték a mennydörgések hangját. Nicolas és serege bőrig ázva menetelt, de nem zavarta őket. Sokkal nagyobb erő mozgatta a csapatot: egy vad vita, s egy fogadás, amelynek a vége ez lett. Clyde nem hitte, hogy Nick kémei hihető információt szolgáltattak arról, ahol a leanporti sereg tábort vert, mire a féldémon természetesen agresszívan reagált.

Ennek lett az az eredménye, hogy ők most ott masíroztak a viharban. Be akarták bizonyítani, hogy a kémek igenis szavahihetőek, s az volt ennek a feltétele, hogy egy vezérkari tagot elfognak. Akár hadnagyot, akár magasabb rangút. Ez volt tehát a parancs: akin díszes egyenruha van, életben hagyni, akin nincs, megölni. Ez alól csak Jheshiqi és női voltak kivételek, akiknek jogában állt kisebbeket is elfogni, ha tetszetősnek gondolták.

A villámlás az egyik hágón árnyakat villantott meg, mire Nicolas megálljt vezényelt, Jheshiqi ugyanígy tett. Az első éjszaka után többször háltak együtt, s pár napja már nappal sem nagyon tudta levakarni magáról a nőt a féldémon. Ami azt illeti, nem is nagyon akarta.

-Fegyvert a kézbe!- vezényelték, mire az egész, ezer fős hadtest hullámzani kezdett, kissé félkör alakban szét is nyílt, hogy úgy várják be a támadást.

A hágón át bevonult egy tőlük valamivel nagyobb sereg, ők nem kevésbé voltak ázottak, de a viharos szél, dicsőségesen lobogtatta Leanport zászlaját, akár csak a köpenyüket. Gyalog érkeztek, és Nick megvető mosollyal nyugtázta, hogy a király maga nincs köztük, csak a három főkolompos: Fernand, akit ő még Julióként ismert igazán, Savio és Chamberlain. Ők álltak a seregük élén, s amikor három oszlopra bomlottak, Savio vezette a bal szárnyat, Chamber a jobbat, Julio maradt középen.

Nem abból az irányból érkeztek, ahonnan várták volna őket, de az lehetett egyszerű csel is. A lényeg azonban az volt, hogy most ott állt vele szemben az, aki nem csupán a fél szemét vette el, de az életét is, aki magához édesgette, megbabonázta Dawnie-t, aztán felhasználta, hogy információt csikarjon ki belőle, ami a száműzetéséhez vezetett... Ha nincs Julio és Atheis, de főleg Julio, akkor ő sem itt tartana!

-Figyeljetek!- fordult a körülötte állókhoz.- Álljatok össze ötvenen, és válasszátok el azt a középső díszegyenruhás majmot a többitől csata közben. Üssétek le, és verjétek vasra. Én vezetlek titeket, Jheshiqi átveszi a centert helyettem.

Az emberek bólintottak, és felharsant az éljenzés, ami egészen az utolsó szál emberig hatott az ezerből. Válaszul a leanportiak egyetlen jelszava hangzott el ezerötszáz torokból: a királyért, a hazáért, egymásért!

-*-

Portvernonban más volt a helyzet. Sehol egy ellenséges erő, csak a néma csend. A férfiak többsége, aki otthon maradt, mezőgazdasággal foglalkozott, vagy a mindennapi élelemhez szükséges termékeket állította elő, mint a lisztet vagy a tejet. Egyedül ők dolgoztak már korán reggel, de ők is csak némán, mintha egy rendelet tiltotta volna nekik a megszólalást.

Mióta a király elhagyta a várost, s a királyné és a kis trónörökös sem volt ott, az emberek elvesztették lelkesedésüket. Rengeteg családból elmentek a fiak, hogy besorozzák őket, s mivel a harcképes férfiak nem voltak hajlandóak menni, lejjebb szállították a korhatárt: minden tizenötödik életévét betöltött, bárminemű fegyverrel bánni tudó fiatalembert vártak a seregbe, hogy szolgálhassa a hazáját.

-Tehát akkor apu most verekszik a csúnya bácsikkal?- kérdezte Nimród, miközben gügyörésző öccsének próbálta kiszedni a dívány alá becsúszott játékát.

-Igen, fiam- bólintott Dawnie, s egy halk sóhajt is eleresztett, úgy nézett ki az ablakon, leengedve ölébe a félig kész hímzést.

-És miért verekszik?- hangzott el az újabb kérdés, miután Gabriel megkapta a kedvenc lovacskáját, ami kicsit poros volt ugyan, de attól még szerette.

-Hogy ne kelljen félnünk kimenni az utcára. Hogy kiengedhesselek játszani a többiekkel- mondta az anyja, megsimítva vörös arcát.- Hogy neked és az öcsédnek sose kelljen azt tennetek, amit ő megtett és tesz évek óta.

-Akkor apa egy hős?- kérdezte a kisfiú leülve anyja mellé, csillogó, barna szemekkel nézve fel a nő arany szemeibe. Dawnie bal arcán egy telt könnycsepp gördült le.

-Igen- suttogta halkan.- Apád egy nagyon nagy hős.

-*-

Fernand, amikor megindult rohanvást Nicolas felé, úgy érezte, mintha még mindig fiatal lenne, teli erővel, s nem lenne nehéz neki semmi, még mindig olyan könnyen mozogna. Hamar kiderült, hogy ez nem így volt.

Nem is kapott rendesen levegőt. Valahányszor csak kifújta a tüdeje tartalmát, az inkább nyögésnek vagy lihegésnek illett be, mint levegővételnek. Először elkeveredett a féldémon közvetlen környezetéből, a felemelkedő és lecsapó kardok, buzogányok, lándzsák erdejében nem is találta meg, csak vágta azt, akin ellenséges színeket pillantott meg. Nehéz volt órákon át folyamatosan csak ütni, vágni, elhajolni, visszalépni, újra kitörni. A vívás, a harc külön mesterség, nem lehet csak úgy beletanulni egy hét alatt vagy kettő. Ezért képzik már kicsi koruk óta a katonákat, ezért alapította meg Chamberlain a képzőt, hogy a Lovagrendnek legyen utánpótlása, és ezért gyakorolnak még a felnőtt harcosok is fél napokat, hogy formában maradjanak.

Nicolas azonban teljesen más volt. Ő fáradhatatlanul küzdött, s Julio le merte volna fogadni, hogy legalább tizenöt centit nőtt a legutóbbi találkozásuk óta. Erős volt, gyors és kegyetlen. Mikor a szeme elé került egy pillanatra, kielemezte a mozgását. Precíz volt és szinte kecses. Hatalmas pallosával fölöslegesen nem vagdalkozott, de időzítése tökéletes volt, ütései nyomán holtan, de legalábbis súlyos sebesülten rogytak össze az emberek. Úgy haladt előre, mint kés a vajban. Páncélján ugyan már volt néhány horpadás, egy helyen át is szakadt: közvetlenül ott, ahol domborodó mellkasának volt hagyva hely. Onnan vér is szivárgott, de őt úgy látszott, egyáltalán nem érdekelte.

Jheshiqi nem sokkal volt lemaradva Nick mögött, ékként hatoltak be a leanporti sereg közepébe, úgy ölték őket, mint ahogy mások kaszálják a mezőn a gazt. Úgy hullottak, mint a legyek, a vért az eső belemosta a talajba, aminek hála az egyébként is lazább földréteg még jobban megpuhult. Egyre többen csúsztak el, aki pedig egyszer elesett, többé nem kelt föl.

Julio nem értette, mi folyik körülötte. Fáradtsága és életkora egyszerre nehezedett a vállára, minek hatására nem csak a teste mozgott lassabban, de az esze sem volt olyan gyors, mint kellett volna. A sapkáját leütötték a fejéről, azzal együtt felrepedt a halántékán a bőr, csoda, hogy nem ájult el. Akármerre fordult, sehol nem látott ismerős egyenruhát vagy páncélt, csak a zocrotani vörös-fekete zubbonyokat. Egyre szűkebb körbe szorították be, s hiába is próbált kitörni, folyton visszalökték a kör közepére.

Már vagy hatodjára futott neki egy embernek, mert ott érezte a leggyengébbnek a kört, amikor hirtelen eltűnt a katona, akinek nekiment volna, és a helyére egy hatalmas fickó lépett. A főtanácsos csak a mellkasát látta a férfinek, megállni pedig már nem volt ideje, nem is akart. Hátha az újonnan érkező nem számít ekkora ellenállásra, s ki tudja lökni. Páncélja keményen csattant a nagydarab páncélján, érezte, hogy az övé a mellkasának nyomódik, a tüdejéből kiszorult a levegő. Felnézett az előtte álló szemébe. Csapzott, sáros haja a szemébe lógott, de a fürtjein át is látta, ahogy Nicolas Grand nedves, kék haja alól, egyetlen, vörösen izzó szemével vigyorog le rá. Julio csak tátogni tudott, amikor kapott egy öklöst a gyomorszájába, de olyan erőset, hogy visszatántorodott a kör közepére, ahol összeesett.

Nick közelebb lépett hozzá, s sötéten nézett rá, már nem is vigyorgott. Csak nézte, nézte, egyetlen, parázsló szemével, kócos, kék hajával. Azóta már kinőtt sűrű, kék szakálla is, amelyet formásan, egyenletesre vágott. Széles vállai egyikén nyugtatta vértől vöröslő pallosát. A szakadó eső mosta ugyan róla a szennyet, egyenesen a főtanácsos amúgy is mocskos páncéljára.

-Mit kezdjek veled, Julio De Neases?- kérdezte acélos hangon a féldémon, s nem kellett túlharsognia a csatazajt, könnyedén beszélt, így is érthető volt.

-Állj bosszút, félszemű!- hörögte Fernand, s véresen kiköpött, hogy pont az előtte álló katona lábára fröccsent a nyála.- Úgyis erre vágysz, nem?

-Ó, dehogynem!- vicsorgott a férfi kivillantva hegyes fogait, s rátaposott áldozata mellkasára, hogy konkrétan belepréselte a földbe.- De én nem vagyok olyan kegyes, hogy megöljelek. Szenvedni fogsz, ahogy én szenvedek azóta is! Szenvedjen a családod is! Addig meg: jó éjszakát.

Julio még látta, ahogy megfordította a pallost, s jelt adott arra, hogy rángassák talpra. Megtették. Nem lett volna ereje magától állni, meg kellett tartaniuk. A feje így is előrebicsaklott. Nicolas vaskesztyűs keze markolta meg az állát keményen, hogy felemelje.

-Gyenge ember vagy, Neases- duruzsolta a féldémon, mintha csak a szeretőjéhez beszélne.- Hol van most a sólyomisták nagy ereje?

-Mindenhol ott van...- sziszegte a fogai közt a főtanácsos. A félszemű harsányan kacagva eresztette el.

-Sehol nincsen- felelte neki lenézően, s meglendítve pallosát, a markolata gombjával halántékon vágta, hogy elsötétült előtte minden.