Auguste de Charny
Délután közepén járt már az idő, mikor Auguste vívóedzés közben a szeme sarkából megpillantott egy fáradt lovast és lovat a kapuhoz vezető úton. Tanára ki is használta az alkalmat és megkarcolta a karját. Auguste felszisszent.
-Na de uram!- mondta.
-Én? Én bambultam tán el?- kérdezte csípősen a tanár. Auguste legyintett és a lovas elébe ment.
-Segíthetek, uram?- kérdezte udvariasan, elvégre utoljára háromévesen látta Ethant, és abban az időben nem igazán jegyezte meg az arcokat. Ethan leugrott a lováról, és mélyen a szemébe nézett.
-Nem ismersz meg, unokaöcsém?- elmosolyodott, bár sütött róla a fáradtság. Auguste felkiáltott örömében és meglepetésében, aztán melegen a szívére szorította rokonát.
-Ethan! Hát persze...- mondta nevetve, aztán elillant a jókedve.- Édesanyád halálhírére jöttél, igaz?- Ethan bólintott.- Már eltemettük. Ha gondolod, megmutathatom a sírját.
-Nem sürgős, rokon- mondta a férfi és elmosolyodott ismét.- Inkább vezess apádhoz és édesanyádhoz, na meg persze Juliette-nek is örülnék.
-Ahogy óhajtod- felelte a fiatalember és teljesítette a kérést.
Olivier melegen szívére ölelte Ethant, Andrée nem kevésbé. És akkor belépett Juliette. Kislányosan, mint ahogy általában, mégis komolyan jelent meg. Ethan őszinte meglepődése láttán elkacagta magát.
A nap további részét beszélgetéssel, emlékezéssel töltötték, mindenki mesélt valamit valamiről. Ám amikor a waterlooi csata szóba került, és Ethan ránézett az ifjú Auguste-re, látta megvillanni a fiú szemét.
Vacsora után Olivier felállt, és Ethan vállára tette a kezét.
-Akad jó pár szobánk, drága fiam, válassz egyet, nyomban előkészítik számodra. Látom, majd' elalszol- mondta mosolyogva.
-Apám- szólt halkan Ethan.- Én nem kérek külön szobát. Auguste-tal töltöm az éjszakát.
Ezen a jelenlevők valamennyien meglepődtek, de Olivier természetesen nyomban megparancsolta az egyik inasnak, hogy készítsen ágyat vendégük számára.
Később, mikor a fiúk már ágyba bújtak, már a gyertyát is eloltották, Auguste halkan kimászott az ágyból, kinyitotta az ablakot, és kiült a párkányra. Felnézett az égre, úgy fürkészte, mintha keresne valamit. Keresett is, és talált is. Egy ragyogó csillagon akadt meg a szeme, mire elkezdett suttogni.
-Esküszöm neked, ismét, bátyám, hogy megtalálom a gyilkosaidat, és bosszút állok érted!
Ám mivel valami megmoccant a háta mögött, és egy kezet érzett a vállán, megfordult. Ethan állt ott, komoly képpel, élesen nézve a szemébe.
-Komolyan?- suttogta, és hangjában nem lehetett nem érezni az idegességet.- Bosszút akarsz állni? Honnan tudod, hogy az a nyolc angol katona él még?
-Kettőről tudok- sziszegte a fiatalember és leugrott a párkányról.- Azt a kettőt pedig megölöm.
-És azzal mi lesz jobb? Ruben már nem jön vissza.
-De a lelkem könnyebb lesz. És nem csak Rubenért csinálom. Rossz úgy nézni a szüleimre, hogy a lehető legmélyebb ponton vannak. Te itt hagytad őket, én végignéztem. Nem fogom életben hagyni azokat, akik szenvedésbe taszította a családomat!
-Csigavér, fiatal barátom. Inkább mondd meg, hol vannak azok az angolok.
-Az egyik Párizsban, a nagykövet testőrei között. A másik Calais-ban őrzi a kikötőt.
Csend állt be. Ethan félre pillantott, gondolkodásba fogott. És mikor Auguste már éppen visszafeküdt az ágyára, odalépett hozzá.
-Hallgass ide, öcsém!- súgta neki, és szeme megcsillant a sápadt holdfényben.- Holnap fel akartam menni Párizsba. Magammal viszlek világot látni. Közben megkeressük a te angolodat, párbajra hívod, és elteszed láb alól. Megfelel?
-Ennél jobban ki sem lehetett volna találni- mondta mosolyogva Auguste, és kezet szorított unokatestvérével.- A másik?...
-Azt később elintézzük- kacsintott Ethan, és lefeküdt ő is.
