A titkos folyosó
A fiatalember, bár lefeküdt ezután a különös esemény után, nem tudott elaludni. Fúrta az oldalát a kíváncsiság: miféle ajtó mögött tűntek el ezek? Na jó, lehet, hogy csupán a hálószoba ajtó, de akkor is! Mi van, ha mégsem? Pár hét azonban így is eltelt.
Egyszer azonban kiugrott ágyából, odalopódzott az ajtóhoz, és bekukucskált. Sehol senki. Nagyszerű! Lenyomta a kilincset, és az ajtó azzal a lendülettel kinyílt. Lajos gyorsan besurrant, s bezárta maga után az ajtót. Körülnézett.
A szoba teljesen üres volt, leszámítva néhány gyertyatartót a falakon, és egy hatalmas szekrényt. Száműzött hadnagyunk ehhez a szekrényhez sétált. Amikor kitárta, csillogó, pompásan megtisztított fegyvereket látott maga előtt. Egy őrjáratnak elég lett volna. Fantasztikusan megmunkált markolatú kardok, a lehető legjobb kidolgozású muskéták, aranyozott tőrök. Micsoda örömlány az ilyen, akinek kisebb fegyvertára van a házában!
Lekapta az egyik tőrt, és tapogatózni kezdett a falon. A kapcsolót kereste. Látta, hogy Alexa melyik részére nyúlt a falnak, minthogy azonban teljes tenyerét rátette, nem tudta egészen pontosan meghatározni, hogy hol is volt az ajtót nyitó gomb.
Végtére is, megtalálta! Akkor megmozdult a fal, az ajtó pedig megnyílt. Lajos gyorsan belépett. A folyosó sötét volt és hosszú. Néhány gyertya pislogott álmosan a falakon, de már-már egészen csonkig égtek. A fiatalember elindult. Fürge, de egyenletes léptekkel haladt, mint egy igazi katona. Elvégre, az is volt!
Mikor elérte a hosszú folyosó végét, hirtelen kialudtak a gyertyák. Azt mondhatnátok, azért, mert elégtek. De nem! Az a gyertya, amit magával hozott, és amit az út felénél meggyújtott, még egészen ép volt. Szél fújta el őket. Valami ajtó nyílhatott ki. Aztán léptek közeledtének hangja hallatszott. Lajos nem esett kétségbe- na jó, talán egy másodperc pánikot megengedett magának-, behúzódott az egyik résbe a kőfalban.
Raoul hangját is meghallotta, de olyan halkan beszélt, hogy semmit nem értett. Aztán megszólalt egy női hang is, amelyben a fiatalember Alexa hangjára ismert. Nem beszéltek hangosan, mégis érződött a hangsúlyozáson, hogy igenis fontos dolgokról beszélnek. Aztán, mikor közelebb értek, Lajos meglátta őket.
Igaza volt: a szőke fiatalember, jobb kezében egy gyertyatartót fogott, a bal karját pedig Alexának nyújtotta, aki örömmel karolt belé, egészen hozzábújva. Sajnos, mikor odaértek, elhallgattak. Raoul közben gyújtogatta a kialudt gyertyákat.
Lajos lopakodva indult utánuk. Azonban onnantól már csendben maradtak. Néha egy-egy szerelmes bók elhangzott, imitt-amott elcsattant egy forró csók, de semmi több. E párocska láttán a száműzött szíve, az a kihűlt szív, ahogy ő hívta, megdobbant. Olyan fájdalom hasított a szívébe, mint eddig talán soha. Eszébe jutott Julie. Az ő kedves, egyetlen Julie-je. De már mégsem az övé. Ez fájt neki annyira.
Nem szólt semmit, megvárta, amíg eltűntek a titkos ajtón át, aztán ő is átosont rajta. Hamar megtalálta a gombot, most ugyanis Raoul bökte meg mutatóujjával, egészen jól láthatóan. Félig nyugodtan tért vissza a szobájába. Félig... Másrészt viszont izgatta a fantáziáját, hogy mégis hová vezet az a folyosó, és mégis miről beszélgettek olyan hevesen a szerelmesek? Elhatározta, hogy holnap bizony kikérdezi barátját, és bármennyire is fog ellenállni, ő meg fogja törni.
Belépett a szobájába. Meglepetésére az egyik örömlány már ott várta, eléggé feltárva minden báját. Tudniillik, hogy Lajos mióta Alexánál lakott, más nőre rá sem nézett. Egyedül ez az egy lány érdekelte. Gyönyörű, ébenfekete haja volt, világoskék szemei, vörös ajkai pedig olyan csábítóan hatottak, hogy első pillantásra csókra hívták az embert.
-Miért nem alszol, édes?- suttogta Lajos leülve a lány mellé.
-Mert egy bizonyos Lajos nélkül nem tudok- felelte kacéran a lány, és hozzábújt a fiatalemberhez.
-Ne hazudj ekkorát, Nancy!- szólt Lajos kuncogva. Nancy nem válaszolt, csak lágyan megcsókolta. A fiatalember először meglepődve tapasztalta, hogy ez a csók most más. Volt benne valami, ami... Igazán megdobogtatta a szívét, és egyben meg is fagyasztotta az ereiben a vért.
Beleszeretett volna egy ilyen tüneménybe? Mert mindig csak tüneménynek vagy édesnek hívta. Ritkán szólította a nevén, akkor is csak bolondozásból. Pár hét. Talán kettő, talán három; egy bizonyos: megkedvelte a lányt. De hogy meg is szerette-e? A csók alatt mind ezt kérdezte magában.
Hamar választ is kapott rá. Tovább is jutottak aznap este a csókoknál. Sokszor töltötte már az éjszakát nők társaságban a fiatal száműzött, gyakran nem is eggyel volt. Mégsem érezte még ilyen csodásan magát, mégsem volt még ilyen forró éjjele. Szíve megadta a választ esze kérdésére: igen, Lajos, te szereted ezt a lányt!
Nem csak egyszerű szórakozásból vagy időtöltésből voltak együtt. Igaz szerelem lángolt fel köztük, mint amilyen egyszer Julie-vel is kialakult. Csakhogy ez a kötelék sokkal erősebbnek bizonyult.
