Quinze ans1
Georges-Ruben de Charny halála után mély gyász telepedett a Charny birtokra. Olivier napokon át virrasztott a családi kápolnában fia sírjánál, alig evett, alig ivott, alig élt. Andrée, tekintettel a két kis gyermekre nem engedte annyira mélyre zuhanni magát, csak amikor nem látta senki, akkor zokogott. Éjszakákat sírt át, minden második álmában a fiát látta.
Ethan alig néhány napig maradt velük. Sajnálta barátja szüleit, és bármennyire is örült a viszontlátásnak, úrra lett rajta a szomorúság. Éppen ezért döntött úgy, hogy továbbáll, és visszatér Elba szigetére. Az ő drága Rosája már bizonyára várja. Egy reggel tehát elbúcsúzott, s azóta színét sem látta senki otthon.
Még akkor sem, mikor édesanyja súlyosan megbetegedett. Tüdőbajba esett szegény asszony, és bármennyire is próbáltak segíteni rajta, állapota egyre súlyosabbá vált. Ethan ekkor már tizenöt éve volt távol.
Olivier tiszta arcán még mindig alig jelentek meg ráncok, sötét hajába alig vegyültek ősz szálak. Még mindig olyan jóképű volt, mint amikor először látta a felesége. Andrée is éppoly fiatal volt még, mint akkor. Semmit sem változott, ősz szál egyáltalán nem volt hajába, egy ránc sem bújt meg arcán.
A két kis vörös gyerkőcre ez már nem igaz. Juliette tizennyolc éves korára gyönyörű nővé érett. Hosszú, göndör, vörös haja a vállára omlott, ha nem fogta fel, ha pedig felfogta, koronaként illett szép fejére. Halvány arca makulátlan tiszta volt, barna szemében izzott a tűz. Karcsú alakját megirigyelhette volna bármely lány a környéken. Akadt is kérője bőven: módosabbak, szegényebbek, de Olivier, bárki könyörgött is neki, nem adta oda a gyöngyszemet. Azt felelte minden kérdésre:
-A lányom az enyém, de a szíve az övé. Ő választ majd, nem én.
És Juliette-nek eddig senki sem nyerte el tetszését.
Fivérén is nagy változás esett a tizenöt év alatt. Ugyanolyan vörös haja volt, mint Juliette-nek, ám ő rövidre vágva hordta. Jóképű volt, és a szeplői csak rátettek erre egy lapáttal. Barna szeme határozottan csillogott, ámbár kifürkészhetetlen volt. Ő is karcsú volt, de látszott rajta az edzés: izmai dagadtak, ha megfeszítette őket, széles válla nem egyszer volt már hasznára a tömegben. Arcán máris pompásan nyírt szőrzet díszelgett, jóllehet Auguste kissé alacsonyabb volt, mint a testvére.
Hát ennyi változás történt otthon, Franciaországban, míg Ethan de Charny Elbán élte az életét. Feleségül vette hű kedvesét, Rosát. Boldogan éltek a szigeten, míg egyszer meg nem érkezett a levél, hogy édesanyja meghalt...
-Miért nem mehetek veled?- kérdezte tőle már másodjára Rosa, mikor pakolt.
-Mert nem vagy olyan állapotban, életem, hogy most hosszabb távon utazgass- felelte gyengéden Ethan, és megsimította felesége gömbölyödő pocakját.- Pihenj, szerelmem, maximum két hétig maradok csak távol.
-Várni foglak- mondta mosolyogva Rosa, és még egy szerelmes csók után különváltak.
Ethan hajója sebesen szelte a vizet, s végül kikötött Cannes-ban. A férfiben felszínre törtek az emlékek. Napóleon... A száz nap... Waterloo... Ruben... Megrázta a fejét, mély levegőt vett, aztán lovat vett magának, és nyomban útnak indult a jól ismert utakon.
1Tizenöt év
