28. fejezet

Részletek Erísia királykisasszony naplójából

Hihetetlen

Éppen a kertben sétálgattam legjobb barátnőmmel, Nengelillel, Tolomir parancsnok lányával. Beszélgettünk a kérőkkel kapcsolatban. Elmondtam neki, hogy egyetlen egy olyan sincs köztük, aki tetszene nekem, úgyhogy kitaláltam egy vőlegényt magamnak, hogy békén hagyjanak. Azt is elmondtam továbbá, hogy egy herceget még ez sem tudott elűzni, az még mindig próbálkozik. Folyamatosan küldi nekem a virágokat meg egyéb ajándékokat, próbál a közelembe férkőzni. Persze Nengelil nemigen tudott tanácsot adni nekem, hiszen ő sem volt még szerelmes.

Éppen egy virágot szagolgattunk, melynek illata odacsalt minket, akár a méheket, mikor az egyik inas állt meg mellettem és mélyen meghajolt.

-Méltóságos kisasszony, egy úr szeretné tiszteletét tenni kegyednél- mondta. Ránéztünk mind a ketten.

-A neve?- kérdeztem. Az inas felegyenesedett, és úgy válaszolt.

-Diar Saindaer Lupe- mondta az inas összekoppintva a sarkát. Elsápadtam, lélegezni is elfelejtettem. A „Diar” jelző az embereknél bárót jelent. Az én kitalált vőlegényem... Most itt?

-Kicsoda?- kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel.

-Diar Saindaer Lupe.

-Hát ez hihetetlen!- nyögtem. Nengelil összecsapta a tenyerét, és megszólalt:

-Akkor most van vőlegény vagy nincs?

-Hát persze, hogy nincs, hiszen Saindaer nem létezik!- kiáltottam.

-Már megbocsásson, kisasszony, de hát odakinn áll!- széles mozdulatot tett a kezével.- Egy ekkora csokorral a kezében!

-Jó- mondtam kissé megnyugodva.- Fogadom...

Az inas meghajolt és távozott. Összenéztem Nengelillel, aki javában kuncogott. Én valahogy nem tudtam. Mi van, ha valami nyomorult, csatában lesérült katona? Vagy ha egy vénember? És mi van, ha csúf? Ha nekem ilyenhez kell feleségül menni, hát inkább a halál!

És akkor megjelent egy magas, egyenes hátú, méltóságteljes, fekete hajú fiatalember hatalmas csokorral a kezében. Népies öltözékben volt: gyönyörű zöld ing és nadrág, az ing valamiféle növényhímzéssel volt díszítve. Oldalán kard lógott, csizmáját katonásan összecsapta előttem.

-Kisasszony- szólalt meg meglehetősen bársonyos, lágy hangon-, öröm látni jövendőbeli feleségem.

-A...- elcsuklott a hangom.- A feleségét?!

-Hát, ha már eljegyeztük egymást- felelte, és bármily ügyesen játszott is a hangjával, némi vidéki akcentust véltem felfedezni szavaiban.

-Téved, uram...- mondtam, és megpróbáltam távolabb kerülni Saindaertől, aki egyre közeledett felém.- Ez... Ez az egész mese, hogy mi jegyesek vagyunk, csak egy buta vicc... Önnek nem lenne szabad léteznie...

-Még hogy nem! Hát az lehet- kiáltotta és dobbantott a lábával-, de itt vagyok mégis! És ha mán' itt vagyok, az az eljegyzés nem lehet vicc se!

-Hogy-hogy nem?- pislogtam bambán.

-Hát úgy, hogy ez nem lehet vicc, mer' az izé... Az Ámor eltalált nyilával!- mondta és megcsókolta a kezem.

-Nézze, uram, ön igazán kedves, és pompás udvarló, de...

-Tsss, kisasszony, semmi „de”- az ajkamra illesztette a mutatóujját.- Inkább csak hallgasson, s talán rájön, mily hevesen dobol most a szívem. Mondja csak, szeret utazni?

-Hát... Igazából még nemigen mozdultam ki a városon kívülre- mondtam, és kezdtem megnyugodni, hogy nem is olyan rossz ez a helyzet, aztán rájöttem, hogy de, igen...

-Remek! Akkor majd elviszem magammal délre, a tengerpartra!- és ezt mondván átkarolta a derekam, magához rántott. Elpirultam, és a mellkasára tettem a kezem, hogy minél távolabb tarthassam magamtól.

-Csábító ajánlat, uram...- suttogtam. Kuncogást hallottunk. Hátrapillantottam és láttam, hogy Nengelil még mindig figyel minket az egyik távoli padon ülve. Saindaer bizonyára követte a tekintetem, mert mikor ránéztem, azt láttam, hogy mosolyogva szemez Nengelillel is egy picit, aztán ismét felém fordult.

-Ki az a bájos teremtés?- kérdezte.

-Az? Ó, ő a legjobb barátnőm, Nengelil- feleltem.

-Gyermeteg egy leány, ha így nevet a forró szerelmen!- morogta. És így utólag belegondolva, elég vonzó volt ez a morgás. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.

-No, mit idegeskedik, Saindaer úr?- kérdeztem gúnyosan.

-Mit?! Hát, hínnye, bizony azt, hogy nem tetszik ám, hogy ilyen közönséges ogre-modorúakkal van kegyed összezárva!- mondta felhúzva egyik szemöldökét.

-Ogre-modorúakkal?- kuncogtam egy jót.

-Igen! Az ilyeneket mi vidéken csak ogrielnek hívjuk.

Ki tudja, meddig folytatódott volna ez a nevetséges beszélgetés egy bolond vőlegénnyel, ha nem jön jelenteni az egyik udvarhölgyem, hogy a délutáni sétakocsikázáshoz a fogatom készen áll. Na persze, Saindaer felajánlotta, hogy elkísér oda is, bár ezt szerencsére sikerült finoman elutasítanom.