27. fejezet

A Yondokan

Derek király az ablakában állva meredt ki a láthatárra. Már kezdett leszállni a nap, s lebukni a tenger alá a horizonton, amikor valaki kopogás nélkül lépett be hozzá. Sokan járhattak be így hozzá, megadta rá az engedélyt, épp ezért nem sejthette rögtön, ki toppant be. De meg tudta ítélni, ki az, pusztán a lépéseit hallgatva. Határozott, mégis könnyed léptek voltak, és még valami bizonytalan topogás is. Tehát a látogatója nem egyedül jött.

-Üdvözöllek, Nicolas- szólalt meg, és csak egy fél perccel később fordult el az ablaktól, hogy a már enyhén mosolygó félszemű férfival találja magát szemben. Elégedetten mérte végig. Mióta meghalt a felesége, még jobban megedzette magát. Hatalmasra nőtt vállai szélesebbé váltak, karján megfeszült minden ruhadarab, lábai is dagadtak az erőtől. Talán ezért is nem vette először észre a férfi mögött bujkáló, alacsony gyermeket.

-Felség- biccentett a féldémon.- Lenne egy kérésem.

-Üljetek le- intett fejével a király a dolgozószobájában található párducbőrkanapé felé. Kevés alattvalója ülhetett rá, hisz azt a bőrt ő maga szerezte. Levadászta a zocrotani hegyek között élő párducokat, s ő maga is nyúzta meg őket. Nicolas ezzel tökéletesen tisztában volt, és egy mély meghajlással fogadta el az ajánlatot, aztán leült. Yehan is lekucorodott mellé.

Derek elnézte a köztük lévő különbséget. Mintha csak egy szakadék választotta volna el egymástól a két személyt. Az egyik már túl van élete delén, lassan leáldozik neki, szigorú, kemény, s talán még bűntudata is van, a másik most kezdené az életét, ha lehetne, gyenge, játékra vágyó, szeretetre szoruló lélek, aki ártatlan, és mégis bűnös.

-Mondd hát, Grand, mit akarsz?- szólalt meg, de közben a polcait kezdte el nézegetni. Mennyi könyv... teljesen hasztalanul. Csak porfogó.

-Hajnalban feltett szándékom indulni a sereggel. Clyde már tud róla- tette hozzá gyorsan Grand, majd mikor látta, hogy a király szája mosolyra rándul, folytatta.- De van valaki, akit nem hagyhatok hátra csak úgy. Magammal nem vihetem, túl gyenge a harchoz még, csak kolonc lenne- Derek ránézett, s a pillantása belefojtotta a szót. Ismerte már ezt a tekintetet. Amikor megvillan a citromsárga szempár, és sugárzóan fehérré változik. Rátört az őszinteségi roham, amit egyszerűen nem tudott lenyelni.- Túlságosan közel áll a szívemhez, hogy kitegyem a veszélynek... annyira az anyjára emlékeztet, hogy ránéznem is fáj, de tudom, hogy a vérem, és szeretem.

Yehan elkerekedő szemmel és szájjal figyelte apját. Hallotta már tőle, hogy Derek mennyire alattomosan tudja kihúzni egyesekből az igazságot, de nem hitte, hogy egyszer rajta is megpróbálja. Nem is azon lepődött meg, hogy a vámpír apja ellen fordította a mágiáját, hanem azon, hogy Nicolas ezt gondolta igazából. Odabújt a hozzá képest hatalmas férfihoz, s szorosan megölelte.

-Kérlek...- nyögött fel Nick, miközben átölelte a fiút.- Hadd maradjon nálad, Derek. Hisz úgyis nem rég vetted magadhoz a fiad, hogy királyt nevelhess belőle. Hadd legyen Yehan is vele- olyan ügyesen forgatta a kezét, miközben a gyereket simogatta, hogy be tudja fogni a fülét az elhangzó mondatnál.- Hisz úgyis ő lesz Leanport következő királya.

-Hm... Elárulnád, hogy Cyrillel mit csinálsz?

-Felicián megoldja- vonta meg a vállát a féldémon, elengedve fia fejét, ezáltal a gyerek ismét hallotta a beszélgetést.- Szóval, itt hagyhatom? Rád bízhatom?

Derek leguggolt, hogy fel kellett néznie az előtte ülő kisfiúra. Belenézett a koromfekete szempárba, mélyen, mintha a veséjébe látna, és tulajdonképpen majdnem így is volt. A fényjáróknak kifejleszthető az a különleges képessége, hogy egyetlen mély pillantással feltérképezzék az ember jellemét. A vámpír enyhén összevonta a szemöldökét. A gyermekek természetes jósága mellett volt valami még ebben a kölyökben, ami... erőteljesebb volt minden eddig tapasztalt erénynél. Valami, ami mélyen ott lüktetett már a kis szívében, bár még csak csírázott. Igazságérzet, egyenlőség, szabadság, szeretet keresése áradt a személyiségéből, de olyan sugárzóan, hogy a király nem bírta tovább a kutakodást, fájdalom hasított a fejébe, szóval inkább felállt.

-Rendben- nézett Nicolasra.- Mától fogva Yehan Grand az én fiam a visszatértedig. De ennek ára lesz, Nick. Nem árt, ha megjegyzed!

Azzal kezét nyújtotta a fiúnak, aki egy új jövő reményében felcsillanó szemmel fogta meg, s állt oda mellé. Mikor őfelsége kiindult, egyetlen pillantást sem vetett hátra apjára, aki pedig oly merőn bámulta a gyermeke hátát, mintha csak rávehette volna, hogy hátraszaladjon hozzá, és még egyszer megölelje. Nem akarta elengedni. De itt akkor is nagyobb biztonságban lesz... Ha pedig visszatér, kész megfizetni az árat fiáért, akármi is legyen az.

Ha visszatér.

-*-

Fernand a nyilvános dolgozószobájában ült, éppen a lovagrend új esküjét igyekezett átfutni, hogy minden benne van-e, ami nekik valóban fontos, és ami egy lovagnak feltétlenül szükséges, de képtelen volt koncentrálni. Egy ideje sötét álmok gyötörték minden éjjel. Sőt, ha nappal ledőlt pihenni, mert már nem bírta tovább, akkor is. Látszott is rajta.

Göndör haja kócosan állt, a fürtök össze-vissza libbentek, ahogy fordította a fejét; kissé kivörösödött szeme alatt fekete félholdak sötétlettek, arccsontjára is valósággal ráfeszült a sápadt bőr, ajkai is egészen cserepesek és haloványak voltak. Persze, egy kívülállónak, akinek semmi köze nem volt a magánéletéhez, azt mondta, hogy csak megviseli a kis Gabriel rosszalkodása, mert ő éjszakánként is annyira izgága. Az igazságot csak néhányan tudták: Savio, Chamberlain, Atheis és Liliana. Na meg természetesen a felesége, Dawnie, akinek egyre gyakrabban hűlt ki az ágya éjjelente, mert ha a férfi rosszat álmodott, három óra hosszáig képtelen volt visszafeküdni.

Már sok mindent megpróbált. Igyekezett változtatni az alvási szokásain, aludt tejet ivott lefekvés előtt, mákfőzetet készíttetett szeretett asszonyával, hátha az segít, és még megannyi hasztalan próbálkozást hajtottak végre. Némelyik adott egy kevés reményt. A mákfőzet például látszólag egész jól bevált. Ha felriadt is, hamar sikerült újra elaludnia, de sokkal hamarabb kelt fel ismét. Tehát többet aludt ugyan, de többet is kelt fel, ezáltal akár volt, akár sem, nem volt sikeres az a próbálkozás sem.

Maga elé ragadott egy üres lapot, tollat, tintát. Sosem volt egy rajzművész, de egy könyvben újabban azt olvasta, hogy ha valamilyen formában megjeleníted az álmot, nem fog többé gyötörni, mert csak az elme el nem használt kreativitása miatt jelennek meg ostoba képzetek sokszor az álmokban. Remélte, nagyon remélte, hogy ez megoldás lehet majd a problémáira.

Hozzálátott a rajzhoz. Keze remegett, ahogy aprólékosan húzgálta a vonalakat, majd satírozni kezdett. Lassacskán kirajzolódott előtte az az árnyalak, akit minden egyes álmában látni vél. Arca nincs, csak a két, vak szeme guvad ki fehéren a csontos, haj és fül nélküli koponyájából. A bőre aszott, akár egy gyümölcs héja, testén semmi zsír, izom is csak annyi, ami egy teljesen lefogyott, anorexiás emberén lehetséges. Karjai aránytalanul hosszúak, ujjai pedig hegyes, éles karmokban végződnek. És az egész lényt egy fekete felhő veszi körül, ebbe a felhőbe burkolózik, s vékony, csontos lábairól elrugaszkodva ugrik elő, hogy lecsapjon a prédájára.

-De nem... ez nem így néz ki!- morogta magának, s széttépte a lapot.- Alaktalan... arctalan... csak hangja van- beletúrt a hajába remegő kezeivel.- Hangja, ami a csontodig hatol, és a velődben remeg, miután egyszer meghallottad. A gyomrod görcsbe ugrik, a vér megfagy az ereidben, s tudod, hogy halálra kárhoztattál...

-Uram...- lépett be Butler az ajtón, de amint meglátta gazdáját, ahogy halkan motyog, kikerekedett, már-már üveges szemmel maga elé, odarohant hozzá, s határozottan lekevert neki egy pofont. Eleinte nehezen tudott hozzászokni, pedig a főtanácsos külön megkérte rá, hogy ha bármi, őrültséghez közeli állapotban találja, vágja pofon úgy, ahogy csak tudja, mert nagyon nincs még kedve elveszteni a józan eszét, de egyedül már nem bírja sokáig. Nos, azóta már az inas is beletanult a pofozkodás mesterségébe, s néha még jól is esett neki.

A férfi megrázta a fejét, ivott a vízből, amely az asztalára volt készítve, aztán hű szolgájára nézett, s hálás tekintettel biccentett neki.

-Egy szerzetes kér bebocsátást, uram- mondta Butler. Fernand szemöldöke egészen a homloka közepéig emelkedett.

-Szerzetes? Ezzel miért hozzám jössz? Tudod jól, mi a dolgod. A Lovagrend feladata a szegények, koldusok megsegítése. Adjanak neki alamizsnát, ha kell, ételt, italt, s menjen Gerbera szent békéjével- ez is az új reformok egyike volt. Minthogy nem épülhetett egy egész Lovagrend, amely már több, mint háromszáz főt számlált, és jelen volt az egész ország területén a háborúra, hát valami hasznuk is legyen. Több helyen kórházak, iskolák nyíltak a Sólyomisták jóvoltából, s a gúnynév már dicsőségnek számított.

-Ez nem olyan szerzetes, akit el lehet küldeni, uram- ingatta a ősz fejét a már idősödő inas.- Elvonszolni sem hagyta magát, valahogy kiszabadult az őrök kezéből, s egyre azért rimánkodik, hogy vezessék magához.

-Egy szerzetes, akivel két gárdista sem bír el?...- dörmögte Fernand, és felemelkedett a székéből.- Ezt meg kell néznem magamnak.

-Remélem, a kardját azért nem hagyja itt...- szólt Butler, odanyújtva gazdájának a tokba bújtatott fegyvert. A főtanácsos jóízűen felnevetett.

-Még mindig apáskodsz fölöttem, tökfej?- idézte régi önmagát, s kedvesen az öreg vállára csapott, ahogy átvette a kardot.- De köszönöm.

Azzal átszáguldott az üresen álló tróntermen, s kitárva a nagy, kétszárnyú ajtót, ott találta magát a nagy hall kellős közepén. A bejárati ajtóban megpillantotta a két gárdistát, akik a magas szerzetessel vitatkoztak éppen hevesen. A szerzetesnek nem látszott az arca, annyira mélyen húzta fel fejére a csuklyáját, de valahányszor csak elkapta a gárdisták rá emelkedő kezeit, a csuha feljebb lendült, megmutatva izmos alkarját.

-Gárdisták, vigyázz!- mennydörögte a főtanácsos, mire mindkettő egyenruhás összerezzent, s gyorsan vigyázzba vágta magát. Fernand elégedetten bólintva indult meg a szerzetes felé, és úgy fürkészte a csuklya alatti sötétséget, mintha átláthatna rajta. Hirtelen elméjében felbukkant a sötétségből előugró, rémálmaiban megjelenő szörnyeteg képe, s megtorpant egy pillanatra, de hamar rájött, hogy ez ostobaság, nem több.

-Gerbera áldjon meg!- szólalt meg a szerzetes felemelve a hívők virágmedálos nyakláncát, hogy megáldja egy gyors mozdulattal a férfit, aki akkor már előtte állt.

-Látni akartál, testvér- mondta Fernand egy biccentéssel megköszönve az áldást.- Mondd hát, mit óhajtasz.

-Fontos üzenetet hozok neked, Fernand de Seaness, melyen múlik az egész királyság sorsa- kezdte szónoki hangon a szerzetes. Egy fejjel magasodott a főtanácsos fölé, és Seaness elgondolkozott, honnan lehet ismerős neki a hang, akár csak a testalkat.- De ezt csakis négyszemközt vagyok hajlandó elmondani.

-Titkos?- kapta fel a fejét Fernand.- Ki küldött?

-Magamtól jöttem, már elég rég nem küldözget senki- vonogatta a vállát a szerzetes, s hangja már közel sem volt olyan alázatos, mint egy perccel előtte. Sokkal inkább cinikus, de nyilvánvaló volt, hogy nem az előtte álló személy váltotta ki ezt belőle.- Hozzád jöttem, mert tudom, hogy a királyt soha nem hagynák négyszemközt egy ismeretlen szerzetessel, aki az arcát sem hajlandó megmutatni. De te más vagy. Te harcoltál, tudod, mikor legyél bizalmatlan, s azt is tudod, hogy mennyire lehet bizalmatlanságodban is közel engedni magadhoz egy magamfajta senki fiát. És már szerintem azt is tudod, hogy ki vagyok.

-Tudom, de legalábbis sejtem- bólintott rá a főtanácsos sarkon fordulva.- És azt is, hogy ha meg akarnál ölni, már megtetted volna, nem csináltál volna ekkora felfordulást. Kövess, fene a szentségtörő ábrázatodat. És vedd le a virágkeresztet, mielőtt én tépem le rólad!

-Nem tehetem, főtanácsos uram- szólt tréfás hangon a szerzetes.- Esküt tettem:

„Ha a csuhám le is fogom egyszer vetni, keresztem soha;

Ez lett az én keresztem, én életem, én szerencsém, sorsom sorsa.”

-Tényleg beálltál szerzetesnek?!- tört ki Fernand, mikor már a dolgozószobájában álltak mindketten. A csuhás lehúzta fejéről a csuklyáját, s a főtanácsos megkönnyebbült, hogy nem csalódott, tényleg az állt vele szemben, akit gondolt: Felicián Leviatán Fénéon.

-Igen. Meguntam, hogy Nicolasnak ugráljak- sóhajtotta fáradtan a férfi.- Túl sok rosszba vitt már bele. Túl sok vér tapad a kezeimhez... Nem akarok még többet. Elég volt. Van az a bűn mennyiség, amit egy ember nem bír már el többé. Levetettem a bűneim, csuhára cseréltem, és az első jó, amit teszek, az lesz, hogy figyelmeztetlek titeket: Nicolas támadni akar.

-Honnan tudjam, hogy nem vezetsz félre?- nézett rá merőn a főtanácsos.- Hogy nem ő küldött ide, hogy adj be egy teljesen más tervet, és aztán csapdába essünk valahol?

-Esküm gátol a hazugságban- morogta Cián közelebb lépve Fernandhoz.- Ennyire már ismerhetnél rég.

-Tudom, tudom. Nicolasnak esküdtél fel, amely alól csak úgy menekülhetsz meg, ha szerzetes leszel vagy a gazdád meghal. Szerzetes lettél hát, most már a hited tiltja a hazugságot. Hiszek neked. Mondd, honnan jönnek, mikor, merre, hányan?

-Ennyi kérdésre egyszerre nehéz válaszolni, testvér- vigyorodott el az újdonsült szerzetes.- De lássuk, mit tudunk: Clyde herceg, Derek ikertestvére ötvenezer ember élén vág neki a nertlendi útnak, hogy a hegységen átvágva rajtatok üssön. De nincs egyedül. Nicolas vele tart, az ötvenezerből húsz démon és féldémon, ezek élén ő áll. Ez időben szervezkednek épp, hogy elindulhassanak, szóval nagyon remélem, hogy van készen egy ütőképes hadseregetek, mert ha nem... hát, akkor temethetjük az országot.

Fernand leforrázva állt ott. A halált látta magasodni maga fölött Cián képében. A halált, aki olyan kegyetlen, hogy még szól is, mikor fog eljönni, és nem tudnak ellenállni. Arcából kiszaladt minden szín, csak a szeme kerekedett, ajkai enyhén elnyílva maradtak. Kezdett elhatalmasodni rajta a pánik. Talán a rémálmainak is ehhez van köze! Ezt álmodta volna meg? A halált?

-Na, azért ennyire nem kell kétségbeesni- kuncogott fel Felicián, s a vállára csapott jó kedélyűen.- Amíg azon a hegységen átvergődik magukat, az legalább egy hét. Ennyi idő azért csak elég, nem?

-De...- bólintott a főtanácsos, aztán mély lélegzetet véve szedte össze magát.- Jól van, gyere velem, beszélünk a királlyal.

-*-

Szakadt a hó. Nertlend mindig is a nyár határa volt. Senki sem értette, hogyan lehetséges ez, de abban a hegységben mindig térdig ért a hó. Lehetetlen volt úgy közlekedni, hogy ne süllyedt volna bele az ember. Az előőrs hamar már letakarította a hegyek biztonságos falai közé vivő utat, mire Nicolas és serege odaért.

Egész út alatt nem beszélt sokat. Clyde maga volt a megtestesült gyűlölet a szemében. Megfektette Sheenazt. Képes volt az a mocskos vámpír meghúzni az ő feleségét! Talán nem is egyszerűen a szülésbe halt bele a felesége. Talán nem is azért halt meg a másik fia is... Talán köze van ennek a rühös, elfajzott mutánsnak ahhoz, hogy Yehan egyedül van, s hogy a családjának összes többi tagja meghalt!

-Mi van veled, Nick?- hallotta meg a vidáman csengő, de érces hangot a féldémon, mire még jobban fellángolt benne az ellenérzés.- Nem vagy beszédes kedvedben, pedig most megyünk, hogy vérfürdőt rendezhess végre kedved szerint.

-Legszívesebben rögtön veled kezdeném- morogta Nicolas, s rápillantott a mellette lovagló hercegre. Fényes páncéljának színe összhangban volt citromsárga színével. Tulajdonképpen olyan látszatot keltett, mintha csak Derek király lovagolna mellettük. Az egész különbség annyi volt, hogy Clyde arcéle kicsit erősebben ugrott kifelé, mint a bátyjáé.

-Ejnye, no!- folytatta a fiatalember a szekálását, s még szélesebben vigyorodott el.- Talán az zavar, hogy olyan jól elcseszted a győzelem démonával a dolgokat? Látod, látod, kell nektek annyira hinni! Én nem hiszek semmiben, egyedül magamban. Na meg a farkamban. És mindig én kerülök ki jól az ügyből- kacsintott.- Ezt a feleséged is bizonyíthatná, ha élne még.

-Ha még egyszer a szádra veszed a nevét- kiáltotta a féldémon kikapva kardját a tokjából, ráemelve a hercegre-, itt szúrom át a torkodat!

-Nem halnék meg- vonta meg a vállát Clyde.

-Tudom- biccentett Grand, s sötét mosoly jelent meg szája sarkában.- De legalább fájna egy jó darabig.

-Kedves vagy, Nick- mordult fel már a vámpír is.- Na, tedd el a bökődet. Ha bármi bajom lesz, a bátyám úgyis halálra ítél, aztán meg én leszek Leanport királya.

-A bátyád legszívesebben eltenne láb alól téged, Clyde- vigyorodott el most már a félszemű is, majd hátranézett a katonákra.- Itt ütünk tábort! Ássatok gödröket a hóban, ahová beférnek a sátraitok, úgy még melegebb lesz, és rakjatok tüzeket, de takarékoskodjatok a fával!

A nap már majdnem teljesen lebukott akkor a sziklák mögé, félhomály lett úrrá a kis medencén, ahová bejutottak. Magas kőfal ölelte őket körül, ami túl meredek volt ahhoz, hogy bárki felmásszon. Csupán két rés volt rajta, az egyik, amelyiken odajutottak, a másik pedig amelyiken tovább fognak haladni. Könnyű lesz védeni, ha netán úgy alakulna, hogy a hegyekben élő primitív törzs megtámadja őket. Mert Nertlendben ez a pletyka keringett. Hogy idefönt él egy ősi törzs, amely nem fogadta el a civilizációt, és a mai napig néha alászállnak a völgyekbe fosztogatni, éjszakánként pedig vadászni járnak.

A másik pletyka ennél sokkal hihetetlenebb, mégis a zsigereiig megborzongatja az embert. Egy szellemről szól, amely a törzzsel egy időben jelent meg. Állítólag az egyik sámán egyszer valami olyan gyönyörű gyümölcsöt talált fönn az egyik hegycsúcson, hogy azonnal leszakította, s haza akarta vinni a többieknek, hogy megosztozzanak rajta, mert a fán csak az az egy gyümölcs volt. Útközben azonban annyira kísértésbe esett, és felfalta az egészet. Egy hét múlva ért vissza a törzshöz, akkor már hiányzott a fél karja, s a fél oldala is, mintha fokozatosan lebomlott volna. Láthatóak voltak sorvadozó belső szervei: a belei, amik már szintén lukasak voltak több helyen, a félig elrohadt gyomra, s a többi. A törzs tagjai bezárták egy faketrecbe, ám egy éjjel az őrzője odamerészkedett közvetlen közelre hozzá, hogy jobban megnézhesse magának. A félholt sámán pedig elkapta a torkát, öklét belenyomta a szájába, s hamarosan holtan esett össze, az őr pedig egy hét múlva ugyanolyan csúfos véget ért, mint a sámán.

Ez volt a Yondokan legendája, amivel a szülők a tinédzsereket ijesztgették a hegység környéki falvakban és városokban, hogy ne vágyjanak a hegymászós kalandokra. A katonák többsége már ismerte ezt a történetet, és meglehetősen nagy ostobaságnak tartották, hogy van egy szellem, amely belülről falja fel az embereket, de akadtak babonások, akik nagyon is elhitték, és őket alig tudták marasztalni a hadban. Amennyire Grand meg tudta ítélni, maga Clyde herceg is ilyen volt, bár ő elfojtotta a feltörni készülő pánikrohamot.

Az emberek hamar meg is tették, amit parancsoltak nekik, lepakoltak, és hozzáláttak az ásáshoz. Az első természetesen a herceg és a főtanácsos sátra volt, ami egyetlen hatalmas anyag volt, behelyezhető fallal az elkülönítés érdekében. De akármi is történt a szomszéd helyiségben, az pontosan hallható volt a másikban.

-Nick...- szólalt meg hirtelen Clyde, aki nem a sátor körüli munkálatokat leste, hanem a horizontot, és azt a hágót, ahol tovább fognak haladni másnap hajnalban.- Nézz csak oda...

A féldémon unottan fordult a rés felé, hogy aztán összehúzott szemmel, kissé előredőlve próbálja kielemezni a látványt. Mintha valamit bedobtak volna a hágón, hosszú csúszásnyom volt a hóban, a végén pedig valami furcsa alakú, sötét test.

-Gorlod, Jeekis, hozzám!- bődült el Grand, majd mikor a két embere, akik igazából féldémonok voltak, odaléptek hozzá, elindult a hágó felé. A látványtól még neki is felfordult a gyomra: egy férfi feküdt ott, végtagjai természetellenes szögekben, több helyen is nyílt töréssel terültek szét a hóban, a fél feje szó szerint hiányzott, akárcsak az agya, és a ruhája... az egyenruhája a zocrotani haderőé!

-Ez...- hördült fel Gorlod.- Gondolja, hogy a törzs tagjai tették, uram?

-Ki más tehette volna?- morogta villogó szemmel a féldémon, és sarkon fordulva elindult visszafelé.- Égessétek el a ruhájával együtt.

-Jó büdös lesz...- húzta fel az orrát Jeekis.

-Nem olyan büdös, mintha itt kezdene rohadni- nézett rá a válla fölött vissza a félszemű.- És mivel már nem véreznek a sebei, gyanítom, hogy hamar meg fog történni.

-*-

-Még mindig nem foghatom fel, hogy volt képes azt mondani, hogy vigyél el Fortringerbe!- csapkodta meg az ülést dühösen Liliana királyné ismét, de olyan erővel, hogy fia is összerezzent az ölében.

Mióta Cián nem látta, hát, megasszonyosodott. Ami nem ártott a szépségének, csupán hozzátett. Arca, amely lánykorában még sápadt volt, sőt, valósággal színtelen, kipirult az anyaságtól, szemei alatt nem látszottak karikák, pedig biztosan fel kellett még éjjelente kelni a kis Cyrillhez. Alakja is teltebbé vált, főleg a mellei és a feneke, amiket az újdonsült szerzetes akár illett, akár nem, akár tiltva volt, akár nem, öntudatlanul is megbámult, mert a ruha mély kivágása az előbbiekből igencsak sokat mutatott.

-Nézze, felség- kezdte megköszörülve a torkát, s felnézve végre a dühtől most villámló, de így is igéző, lila szempárba.- Őfelsége nem egy ostoba személy. És szereti a családját, mindennél jobban. Csupán biztonságban akarja tudni felségedet, amíg a harcok lefolynak, és mivel Portvernon az időtájt minden lenne, csak nem biztonságos, ezért elküldi atyja erődjébe, szeretett gyermekével együtt, hogy ne kelljen még magukért is aggódnia.

-Ezt felfogtam!- rivallt rá a nő, és akkor úgy érezte, mintha egy tűzokádó sárkány készülne ráontani minden, benne fortyogó lángját.- De azt nem, hogy miért pont veled! Veled, aki világ életében kém volt, aki Nicolasnak dolgozott, és egy szava sem volt megbízható!

-Téved, asszonyom- ingatta a fejét a férfi, s halk hangja erős kontrasztban volt a királyné rikácsoló, már kissé rekedtes hangjával.- Nagyon is sok szavam volt hihető. Őfelsége ma négy napja tudja, hogy Nicolasék támadást terveznek, és hogy útjuk a hegyeken át vezeti őket. Két napja indultunk el. Indulásunk estéjén még Atheis király közölte velem, hogy az értesüléseimért rendkívül hálás, mert küldött ki néhány felderítőt, s több száz füstoszlopot fedeztek föl a hegység fölött. Ezen kívül ne feledjük el a sellőkkel való háborúnkat sem. Ott is én figyelmeztettem őket. Bár a sárkányról nem tudtam szólni... akkor már épp hogy el tudtam menekülni. De a lényeg, hogy igenis megbízhat a szavamban őfelsége, s ezt tudja is.

Liliana erre nem felelt, csak karba tett kézzel vetette hátát az ülésnek, és kifelé meredt az ablakon. Az ismerős út... ami visszaviszi őt a nyomorába. De akkor nem volt vele ez a férfi. Ez, aki képes volt szerzetesnek állni, hogy mentse a bőrét, és épp ezért értesítette őket a közelgő vészről. Aki tulajdonképpen egész életében veszélyben volt, s mégsem halt meg még, pedig közel negyven éves már ő is. Valamit biztosan tud hát a védelemről.

-Felség... megérkeztünk- szólalt meg halkan egy fél óra múlva Cián, akkor azonban már az anya is, fia is az igazak álmát aludták. A szerzetes mélázva figyelte őket, s belesajdult a szíve. Neki soha nem lesz családja. Eddig a munkája miatt nem lehetett, most meg az esküje miatt nem lesz. Pedig annyira gyönyörű ez az asszony... Liliana hattyúnyakának hófehér bőre kivillant haja alól, ahogy oldalra billentette álmában a fejét. Fekete szempillái kissé megremegtek, dús ajkai résnyire nyitva voltak.

„Vajon milyen érzés lehet megcsókolni?”- futott át a gondolat a férfi agyán, mire azonnal észhez is tért. Neki nem volt szabad ilyenekre gondolni. Finoman megérintette az asszony szoknyába bújtatott térdét, enyhén meg is rázta, mire a szegény, elcsigázott nő rögtön felriadt, és óvón ölelte magához gyermekét. Leviatán nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.

-Semmi baj, asszonyom- mondta halk, dörmögő hangon.- De megérkeztünk.

-*-

Már három és fél napja járták a hegységet. És az ötvenezerből egyre kevesebben maradtak. Voltak, akiket a fagyhalál vitt el, a második nap óta többen szenvedtek tüdőgyulladástól, az is tizedelte a katonákat, de a legkritikusabb veszteségeket az éjszakai eltűnések okozták. A legsúlyosabb a harmadik éjjelük volt. Összesen száz embernek veszett nyoma a jelentések szerint, egyetlen éjszaka alatt.

A katonákon olyannyira kezdett elhatalmasodni a félelem, hogy a negyedik nap estéjén már nem voltak hajlandóak aludni menni sem.

-Nem félhetnek ennyire!- toporzékolt Clyde herceg magán kívül, mikor közölte vele egy küldött a katonák kijelentéseit.

-Vagy ez, vagy maguk nélkül indulnak tovább- válaszolta neki határozott hangon a katona. Nicolas ezt a párbeszédet a saját helyiségéből hallgatta, s az orra alatt szélesen vigyorgott. Hallotta, ahogy a katona távozik, ott hagyva a hisztiző herceget, aki hamar elkezdett törni-zúzni.

„Eljött az idő, Nick”- gondolta magában, s egy szempillantás alatt ott termett Clyde-nál, aki épp egy vázát lendített meg az irányába. Könnyedén elhajolt előle, s úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna.

-Hercegem, bocsáss meg- kezdte, rendíthetetlenül nyugodtan, attól függetlenül, hogy az ifjú még mindig csapkodott. Tudta, hogy hallja.- Azt hiszem, találtam egy megoldást- erre már persze felkapta a fejét a kis taknyos...

-Mit?- kérdezte követelőző hangon.

-Vállalom, hogy kimegyek egy teljes órára, teljesen egyedül, hétköznapi fegyverekkel, távol a tábor területétől őrködni. Ha nem jövök vissza éjfélig, elindulhatnak haza. De ha mégis, akkor nem csak maradniuk kell, de minden gyáva rohadéknak örök időkre szóló hűbéresküt kell tennie, amely szerint életük végéig szolgálni fognak engem.

-Hm... legyen- bólintott rá Clyde, s a kezét nyújtotta eddigi ellenségének. Nicolas belecsapott a tenyerébe, aztán kimentek, hogy együtt jelentsék be a katonáknak a nagy hírt. A félszemű pedig egy karddal, két pisztollyal, meg egy kulacs vízzel elhagyta a tábort.

Dermesztő hideg volt, sőt még a szél is elkezdett fújni. Az a szél, amely a bőröd legmélyebb rétegeit is átjárja, nem számít, hány adag ruhát aggattál magadra. De a féldémon ezzel vajmi keveset törődött. Meg akarta tudni, mi tünteti el az embereit. Hogy mi volt képes olyan ocsmány módon végezni a felderítőjükkel. De amíg többen voltak körülötte, és védelmezték, ez lehetetlennek tűnt.

Gyűjtögetett némi fát, hogy tüzet tudjon rakni, bár nem volt teljesen biztos abban, hogy a nedves fából valaha sikerül egyetlen szikrát is kicsalni, hiába fogja ő a kovaköveket pattintgatni fölötte. De hát, egy próbát azért megér. Ásott egy viszonylag nagy gödröt a hóban, letette mellé a táskáját, ráült, s elkezdte a kísérletezést. Közben figyelmesen hegyezte a fülét, hátha meghall valami gyanúsat.

Egy jó fél óráig azonban semmit sem hallott. Csak a kő pattogását, és a sistergő szikrákat. Aztán egy pattintásnál, mikor a fa végre lobot vetett, valami árnyat pillantott meg a sötétben. Ahogy fülelt, mintha hallotta volna a hó ropogását egy közeledő személy talpa alatt, de az teljesen más irányból hallatszott, mint ahol az árnyat látta. Lassan helyezte a pisztolyára a kezét, s felhúzta a kakast. Nem kattant nagyot, aminek örült, hisz támadója így nem tudhatja, hogy vár rá.

Csak éppen arra nem számított, ami következett. A tűz fölött elsuhant egy fekete felhő, egyenesen felé, amelyben két, fehér, írisz és pupilla nélküli szemgolyót, meg valami tátott, hegyes fogakkal teli szájat vélt felfedezni. Reflexből lőtt bele a felhőbe, és egyúttal hátra is dőlt, hogy lebukjon előle. Látta, ahogy szétoszlik, aztán jó másfél méterrel odébb újra összetömörül.

S akkor hirtelen egy kellemes, magasabb hang ütötte meg a fülét. Valaki kántálni kezdett, de olyan gyorsan, hogy szavai úgy hangzottak, akár a tűz pattogása. Egy nő. A hangjától végigfutott a hátán a hideg, minden idegszála felborzolódott. Hamar meg is pillantotta a hang gazdáját. Alacsony volt, olyan százhatvan centi, párducbőrbe és más állatok bundáiba beleburkolva, karjait kőből készült páncél védte, míg kis kezével furcsa mozdulatokat végzett, fokozatosan közelített a fekete, egyre vadabbul gomolygó felhő felé, s be nem állt a szája. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőle, mikor a feketeség éles, sikolyszerű hangot hallatott, s elszáguldott.

Nicolasnak idő kellett, mire felfogta, hogy egyáltalán mi történt körülötte, de legalább addig eljutott, hogy felüljön normálisan a tűzhöz ismét, bár a szemét nem tudta levenni a megmentőjéről. A nő lassan, szinte lopakodva közeledett a tűz felé. Sötétbarna haja előrebukott, ahogy ő maga is kissé előrehajolva lépegetett. A beleaggatott tollak csak úgy libegtek minden lépésénél. A tűz fénye megcsillant zöld szemeiben, és egyre csak Grandot nézte.

A félszemű viszonozta pillantását, egyetlen, vörös szemével meredt rá enyhén összevonva két szemöldökét, mire a nő egy pillanatra megtorpant, aztán letelepedett a tűzhöz, pusztán a hóba ülve.

-Ki vagy te?- bukott ki a kérdés a féldémonból. A nő lassan felé fordította ismét a tekintetét, holott addig megbabonázva figyelte a táncoló lángokat.

-Kiarnouthraashne- válaszolta az könnyedén, mire a férfinek torkán akadt a víz, amit ivott. Heves köhögés rázta meg a testét, levegőért kapkodott, mialatt az idegen csak mosolyogva figyelte. Persze, még az hiányzik, hogy kiröhögje!...

-Pardon?- kérdezte még rekedt hangon.- Kiranourthaa...

-Nem- kacagott fel csengő hangon a bennszülött.- Kiarnouthraashne. Vagy ahogy a te fajtádnak egyszerűbb: Ashne.

-Ashne- ismételte Nick bólintva egyet.- Nicolas Grand vagyok. És... köszönöm, hogy megmentettél.

-Van, akit érdemes- vonta meg a vállát könnyedén a nő.- Mit keresel itt egyedül?

-Kíváncsi voltam, mi öli meg éjjelente az embereimet- felelte komoran a féldémon, s ismét a tűzbe bámult.

-És rájöttél, mi az?- húzódott kíváncsian közelebb Ashne.

-A Yondokan.