Epilógus
-Oké, mindjárt... Megvan!- nyögte egy fiatalember, aki éppen azon ügyködött, hogy megkapaszkodjon egy kiszögellésen, ami kb. két méterre volt attól, ahol ő fogódzkodott.
-Csak óvatosan, fiam!- intette a nő, akinek vörös haja kibontva omlott a vállára, és nem maradt le sokban a fiútól. Arca alapján harminc éves lehetett, alig több.
Pedig az előtte szikláról sziklára ugráló fiatalember minimum húsz éves volt. Sötétbarna, hullámos haja hátrazselézve borította fejét, szépen ívelt szemöldöke alatt barna, élénk szeme kutató, de gyakorlott pillantással kereste a következő stabil pontot, keskeny, férfias ajkai fölött keskeny bajusz húzódott, amin egy-egy sikeres ugrás után elégedetten húzta végig kisujját. Karcsú volt, de edzett, válla széles, karja, lába izmos. És legalább száznyolcvan centiméter magas.
De a legérdekesebb... A halántéka. Korona... Vagy nem... De! De nem... Ahogy mozgott, úgy tűnt, a halántékán az a különleges folt, ami bizonyára anyajegy lehetett, önálló életre kel, és mozog. Egyik pillanatban még koronának látszott, a másikban már egy szárnyaló madárnak.
A szikla tetején fennakadt hajóhoz igyekeztek mind a ketten. A Holló baljóslatúan magasodott fekete deszkáival föléjük.
És ha ennyiből nem találta volna ki a kedves olvasó, hogy ki is az a fiatalember és az a hölgy, akiket itt látunk, elárulom. A fiatalember Matthew de Connasse, Julien de Connasse fia, édesanyja pedig Sally.
Matthew gyorsan haladt, azt hitte, jócskán lehagyta anyját, azért nem hallja már azt sem, ahogy belevágja a tőrét néhány repedésbe, hogy segítse a mászást. Mikor azonban lihegve elérte a csúcsot, meglepő látvány tárult elé. Anyja ott ült a szikla szélén, és lefelé nézett.
-Megjöttél?- kérdezte kuncogva, miközben feltápászkodott.
-De... Hogyan?- kérdezte Matthew.- Hiszen lemaradtál!
-Azt te hitted- mosolygott a nő, miközben átkarolta fiát, és bevezette a hajóba egy léken át.
A fedélközben találták magukat, és Sally magabiztosan nyúlt az egyik kilincs után. Mikor kinyílt az ajtó, ugyanúgy elvakította őket a ragyogás, mint Julient tizenhárom évvel ezelőtt. A tömérdek arany között pedig két csontvázra leltek. Még mindig fogták egymás kezét, jóllehet kard meredezett ki belőlük.
-Azt az eget- suttogta Matthew, mert szólni ereje és bátorsága nem volt.
-Azt bizony. Az az ember...- mutatott az elegáns ruhába öltözött csontvázra Sally.- Az az apád... Ennyi maradt, egy hajdani nagy királyból.
-Nem temetjük el, ahogy illik?- kérdezte a fiatalember, miután levette apja csákóját.
-Nem, fiam. Ő így akarta. Ha ezt a halált választotta, az azért volt, hogy itt örök példa legyen. Most pedig add ide azt a csákót.
A fiú szó nélkül nyújtotta oda neki. Sally intett, hogy térdeljen le, hát megtette.
-Noha nincsenek már segítő szellemeid, noha nincs már városod, nincs már saját földed, de amíg van néped, hajód és igaz szíved, te, Matthew de Connasse leszel a Kalózkirály, Tengerek gyermeke, Szabadság hercege- azzal a fejére tette az aranyozott szélű csákót.- Állj fel, király.
Matthew arca ragyogott a büszkeségtől. Szálegyenes háttal állt fel, még egyszer meghajolt a két csontváz felé, és aztán anyjába karolva hagyta el örökre a Hollót és Saoria barlangját.
