27. fejezet

L'ange de mort¹

A csata végeztével a szövetséges csapatok hagyták visszavonulni Napóleont. Összeszedték a halottakat és sebesülteket, és egészen francia földre vitték őket, ott lettek csupán ellátva. Ez volt a sorsa Georges-Ruben de Charnynak is.

A fiatalembert maga Napóleon orvosa vizsgálta meg, és látta el. Örömmel jelentette be, hogy a hadnagy életben marad, amennyiben nem erőlteti meg magát. A kezét és a fejét mozgathatja, de többet aligha. Összesen nyolc golyó érte a testét, ebből, mint azt Ethan is látta, öt áthaladt rajta, és szerencsére nem is ért létfontosságú szervet. A másik három, az már veszélyesebb volt, de a doktor, jól képzett férfiú módjára sikerrel kioperálta belőle.

Ruben este a sátrában feküdt, a puha ágyán. Érezte, hogy ő most élet és halál között lebeg. Azt egyenesen tudta, hogy a döntés rajta áll: él, hogy beváltsa ígéretét apjának, amit sosem vett komolyan; vagy meghal, hogy végre megszabaduljon a szenvedéstől? Így tépelődött, mikor meglebbent a ponyva, és belépett Ethan.

-Comment vas-tu²?- kérdezte, és odahúzott egy széket az ágy mellé.

-Bien- suttogta Ruben.- Je vais bien³.

-Örülök neki- mosolyodott el a tábornok, akinek bal karján vastag kötés volt.- Üzenjek apának?

-Nem!- kiáltotta lángoló szemekkel a beteg.- Nem...

-Mais pourquoi⁴?- Ethan annyira csodálkozott, hogy a száját is nyitva felejtette.- Hiszen apa azt mondta, meggyógyít.

Ruben nem felelt. Néma csend uralkodott köztük egy jó darabig. Aztán Ethan, csak hogy oldja a hangulatot, elkezdett beszélni neki az ő Rosájáról. A beteg szíve minden egyes szónál megremegett. A mindig derűs kedvű unokatestvér úgy taszította halálba szeretett rokonát, hogy fogalma sem volt róla.

-Pillanat, Ruben- szólt aztán, mikor befejezte a mondókáját.- Mindjárt jövök, csak hallom, hogy keresnek.

-Én aligha megyek el- mondta forgatva a szemét Ruben, mire Ethan elmosolyodott és kiment. Alig telt el öt perc, ismét visszatért. Már nem volt olyan fényes a kedve.

-Mi bajod van?- kérdezte tőle ágyban fekvő társa.

-Napóleon felajánlotta nekem a marsall rangot...

-És?

-És nem fogadtam el.

-Elment a józan eszed? Hiszen ezért harcoltál annyit!

-Nem, Ruben- suttogta Ethan.- Én azért harcoltam, hogy éljek. Hogy visszamehessek a kedvesemhez. Te voltál az igazi harcos ebben a csatában, fivérem, te érdemelnéd a rangot.

-Hát igaza volt apánknak. A nő csak visszatart. Elmondom neked is, amit apámnak elmondtam. Szerettem egy lányt még itt, Franciaországban- mély sóhajt engedett ki ajkain.- Megesküdött, hogy megvár, hogy szeretni fog mindig. És már amikor kihajóztunk, láttam, hogy más férfit ölelt! Gyarló életünk van, Ethan. És a nő csak rosszabbá teszi.

-Nem igaz, Ruben- szólt gyengéden a fiatalember, s megfogta a kezét.- Azért, mert egyszer csalódtál, még nem biztos, hogy minden lány ilyen.

-Tudom én azt jól. De elvesztettem a hitemet. Én többet nem bízok nőben, emberben, istenben sem. Az én életem itt ér véget, Ethan. Te menj, élj, ahogy kell. Legyen feleséged, legyenek gyerekeid. Én nem voltam ilyen soha. Én harcoltam, kockáztattam, meghaltam. Ennyi leszek én, Georges-Ruben de Charny.

-Ne, Ruben, ne mondj ilyet!

-Ne szólj közbe!- mordult rá a fiatalember.- Őrült vagyok, igen, az is voltam mindig. Figyelj rám jól: nem akarok nagy hajcihőt. Elástok valahol, és kész. Talán egy fakereszt megengedhető, de semmi fényűzés. Nekem senkim sincs, akit figyelmedbe ajánlhatnék, csupán a két féltestvérem. Igen, anya és apa él, de ki tudja, meddig. Azt akarom, hogy az a két vörös róka ne kerüljön utcára.

-Rám bízhatod őket, hidd el- mondta Ethan, és nem tudta visszatartani könnyeit.

-Ne pas cri⁵!- Ruben hangja olyan határozottan csengett, hogy unokatestvére nyomban letörölte a könnycseppeket.- Majd akkor sírj, ha már nem látom, testvérem. Addig ne. Légy erős, légy bátor, légy férfi! Hiszen tudod jól, ahogyan a császár mondja: „Az igazi katona képes kitartóan és keményen harcolni egyetlen színes szalagért”. Te ezt megtetted, igazi katona vagy. Én is megtettem. Én meg is halok érte. Isten veled, fivérem, Isten veled!- azzal hirtelen felült, átkarolta a meglepődött tábornokot, és mély lélegzetet vett.

A sátor nyitott ponyváján befújt a nyári, lágy szellő, meglebbentette a haldokló hosszú, koromfekete haját, megsimogatta orcáját. Ruben keze lassan lehanyatlott, mintha ő maga tette volna le. Lehunyt szemmel szívta be a friss levegőt. Úgy érezte, mintha az édenkert illatát szagolná. Mikor szeme kinyílt, nem unokatestvérét látta maga előtt, hanem Isidore és Georges de Charnyt. Életükben egyikőjüket sem látta, de pontosan tudta, hogy ők azok.

Gyönyörű, hófehér tollú angyalszárnyuk volt, és felé nyújtották karjukat. Ruben megfogta két nagybátyja kezét, és engedte, hogy magukkal vigyék. Ethan mindebből a káprázatból annyit látott, hogy barátja félig lehunyt szemmel még egyszer, ültében megmozdítja a vállait, aztán hátrahanyatlik az ágyon.

-Ruben!- kiáltotta.- Ruben!

Mivel válasz nem érkezett, megrázta a fiatalember vállát. Teste jéghideg volt. Zokogva borult rá a holttestre, és átkozta magát, amiért nem ő ugrott oda letépni a zászlót.

Másnap reggel Ethan de Charny egy fekete koporsó társaságában indult haza.