27. fejezet

Részlet Stefán Fioro naplójából

Újonctréfa

Megérkeztünk barátommal, Arnorral a fővárosba. Vidéken nem láttunk akkora nyüzsgést. A piac tele volt, a palota felé vezető úton csillogó páncélzatú katonák járkáltak. Hát igen, ilyet mi álmunkban sem képzeltünk.

A palotában jelentkeztünk az egyik őrnél. Kérdésére elmondtuk, hogy kik vagyunk és miért jöttünk. Bólintott, és a trónterembe vezetett minket. A trónszéken nem egy férfi ült, mint ahogy azt gondoltam, hanem egy fiatal nő. Olyan 18 év körüli lehetett, és ami a legfurcsább volt: kísértetiesen hasonlított Arnorra. Letérdeltünk.

-Álljatok fel- szólt a lány, és csak most vettem észre a mellette álló, idősödő katonát.- Tehát újoncnak jelentkeztetek a hadba?

-Igen, felség- szólt alázatosan Arnor, nyilván ő is megérezte, hogy valamiféle rokona ez a lány a királynak.

-Mit gondol, felség, megfelelőek lennének?- kérdezte a katona. A lány, aki mint később megtudtuk, Erísia volt, ráemelte a szemét.

-Igen, Tolomir, úgy gondolom, tökéletesek lennének. Erős alkatú mind a kettő, és szemükben különleges tűz lobog.

-Nyert ügyünk van- súgtam Arnornak vigyorogva. Erísia talán meghallotta, mindenesetre rám mosolygott, és hozzátette:

-Még ha a modoruk nem is a legjobb.

-Akkor hát egy pillanat, mindjárt hozatok a két fiatalembernek gyakornokegyenruhát- mondta Tolomir és kiszólt az egyik ajtón. Léptek zaját hallottuk, és nem sokára meg is jelent egy inas két darab ruhával a karján. A gyakornokegyenruha nem volt túl bonyolult: egy vörös kalap, egy vörös mellény és egy fehér köpeny alkotta.

-Próbálják csak fel, urak, lehet, hogy nem megfelelő a méret- mondta az inas, így hát mi nekifogtunk öltözködni, bár közben erősen hegyeztük a fülünket. És jól tettük, mert a következő beszélgetés zajlott le a királykisasszony és Tolomir közt:

-Gratulálok, kisasszony, örülök, hogy talált magának vőlegényt- mondta a katona.- De, ha szabad tudnom, elárulná, ki is ez a Saindaer Lupe?

-Saindaer? Nos, ő egy gazdag, valódi tünde úr- mondta Erísia mosolyogva.- Ideális férj, akiben még ott van a népies, természettől fakadó lendület. Csak egyetlen egy hibája van...

-Éspedig?

-Az, hogy nem létezik!- kuncogott. Összenéztem Arnorral.

-Nem hiszek a fülemnek- mondta Arnor.

-Én sem- feleltem.- Ez kitalált magának egy vőlegényt.

-Egy valódi tünde urat, akiben ott a természettől fakadó lendület!

-Ez aztán a tréfa!- kacagott fel Tolomir.- De atyjaura mit szól ehhez?

-Forgatja a szemét, és nevet rajta. Legalább megszabadulok a kellemetlen kérőktől.

-Meghiszem azt!- mondta Tolomir, majd ránk nézett.- Jöjjenek, fiatalemberek, megmutatom a szobájukat.

Azzal kivezetett minket. Átnyargaltunk az udvaron, kiléptünk a főkapun, és a szomszédos, nagy épületbe mentünk. Ott folyt csak igazán az élet! Fiatal az időssel, nő a férfivel játszott, mulatott, evett, ivott abban a házban. A katonáknak volt az a laktanyája. Tolomir egy szerény szobába vezetett minket, ahol csak két ágy volt. Tökéletes szoba két barátnak.

-Két óra múlva várom önöket egyenruhájukban a küzdőtéren- mondta, aztán kiment. Én már nagyon vártam a dolgot, de Arnort mintha valami már foglalkoztatta volna.

-Gyönyörű a nő!- próbáltam eltalálni, hogy vajon a királykisasszony jár-e a fejében, vagy nem. Összevonta a szemöldökét.

-Ez?!- kérdezte.- Hát ez egy átok!

-Szegény barátom, ennyire kikészített?- kuncogtam.

-Az nem kifejezés- morogta Arnor.- Éppen ezért megérdemelné, hogy előkerüljön az a vőlegény!

-Hát de honnan kerülhetne elő, ha egyszer nem létezik?- nevettem nagyot. Aztán ránéztem, és rendesen megijedtem. Széles vigyorral a képén bólogatott engem szuggerálva.

-Hé...- mondtam.- Te ne nézz így rám!

-De!

-De nem!- hátrasimítottam a hajam.- Ugyan már, ez... Ez marhaság! Sőt, egyenesen őrültség!

-Igen, igen- mondta a szemét forgatva, aztán kezet nyújtott, és így szólt:- Ötven üveg pezsgő!

-Juhú!- már éppen a tenyerébe csaptam volna, aztán meggondoltam magam.- Az kevés...

-Akkor legyen száz!- kiáltotta. Na, erre már elfogadtam a felém nyújtott baráti kezet. Nevettünk, aztán kaptam is a kabátomat, kiindultam.

-Hová mész?- kérdezte.

-A piacra- mondtam.

-Minek?

-„Akiben még ott van a népies lendület”. Megyek venni magamnak valami népieset- hát így váltunk mi el akkor, és vágtattam a piacra, hogy időben vissza tudjak érni.