Expulsé
Teltek a napok, Lajost igazán kezében tartotta a felséges asszony. Naponta járt fel hozzá, titokban, sosem származott belőle baja. Hanem azóta más nőre rá sem nézett. A hölgyekkel szerényen, titokzatosan viselkedett, és ha bókot kapott, ridegen elutasította őket. Gyakran még táncolni sem volt hajlandó a bálokon, bármennyire nógatta is apja vagy barátai.
Egy este, mikor a királyné sajnos nem tudta fogadni a fiatalembert, elment a testőrökkel kocsmázni. És bár a helyiség tele volt gyönyörű lányokkal, nem volt több ott egy áll csippentésnél, vagy egy kiadós szemrevételezésnél. Mézes-mázos mondatok lebegtek a levegőben, Lajos számára mégis mind keserűnek hatott.
Bernard sem hiányozhatott ebből a társaságból. Éles szemével persze rögtön észrevette cimborája tartózkodását.
-Mi az, mi bajod?- szólította meg a vállára csapva.
-Semmi- dünnyögte feleletként a barát.
-A lótúrót! Máskor úgy kell kirángatni éjfélkor az ágyból, mert azt sem tudod, hogy a két nő közül melyikhez bújj, és melyikhez nyúlj; most meg itt ülsz, alig méltatod tekintetre ezeket a szépségeket, alig beszélsz, úgyhogy ne akard nekem beadni, hogy semmi bajod!
-Beteg vagyok, Bernard, hagyj.
-Nem vagy te beteg sem, mert szoktalak látni esténként! Csak úgy repülsz ki a palotából, mint a verebek. Szerelmes vagy te, öregem!
-Én?- nyögte a fiatalember elsápadva.- Részeg vagy, barátom!
-Nem, nem! Élesen látok még most is. Te biza' beleszerettél az egyik csinoska udvarhölgybe, és hozzá járkálsz olyan buzgón. Ismerlek, cimbora. Nem hittem, hogy egyszer ennyire szerelmes leszel.
-Én sem- suttogta megtörten a hadnagy.
-Na látod! Küszöböljük ki, de gyorsan- azzal kiáltott egy szép felszolgálólánynak, aki nyomban ott is termett. Miért is ne? Egy hang szólította, és mikor a hang irányába nézett, két jóképű férfit látott. Az egyiknek a vidámsága volt vonzó, a másiknak éppen a komolysága. Odament hát. Nem részletezném tovább az éjszakát. Bernard, és a szép lány könnyen rávették Lajost a szórakozásra.
Mikor már a hatodik üveg bornál tartott, ismét visszatért eredeti életformájához, tehát végig mulatta az egész éjjelt. Valóban éjfélkor találtak rá a cimborái, valóban ágyban, de ezúttal még mindig a szép felszolgálólány társaságában. Nyaggatták egészen addig, amíg nem volt hajlandó elindulni hazafelé velük.
Azon a környéken nem lakott egy cimborája sem, ahol ő, tehát mire a Szajnán a hidat megközelítette, már egyedül volt. Megállt a víz fölött, mélyet szippantott a friss levegőből, hogy egy kicsit kijózanodjon. Elmélkedett, vajon helyes-e tényleg ennyire szeretni egy királynét. Csak ő járt az eszében, egy ilyen vad előeste után is. Hirtelen közeledő léptek zaját hallotta.
-Ki járkál erre ilyenkor?- gondolta magában.- Kétségtelenül tolvaj vagy rabló.
Keze a kardja markolatára siklott, és ezt észrevette az állhatatosan közeledő árnyék is. Feltartotta kezeit, hogy jelezze békés szándékát, jóllehet a holdfényben megcsillant az oldalán lógó kard ezüstös markolata. Lajosnak ismerős volt ez a test, a mozdulatok, biztosra azonban még nem ment. Hátrálni kezdett, egészen a híd szélén álló lámpáig. Amint a fény megvilágította az arcát, az árny egy boldog kiáltást hallatott:
-Lajos!- ez a dallamos, mégis erős hang, ez a hangsúly, igen, ez csakis ő lehet...
-Raoul!- kiáltott fel a fiatal hadnagy elengedve kardját.- Hogy kerülsz ide, ilyen későn?
-Téged kereslek már vagy két órája, ha nem több!- felelte enyhén bosszúsan a testőr, miközben odament barátjához.- Hova készültél?
-Haza. Ugyan hová?- kérdezte kuncogva Lajos.
-Haza ne menj- szólt komolyan a fiatalember, és a lámpa fényében látszott, hogy igenis komolyan beszél.- A király gárdistákat küldött a házhoz. Nyilván le akar fogatni, ötletem sincs miért. Kifaggatták a családot, hogy hol lehetsz, de egyikőjük sem tudott válaszolni. Én is ott voltam, én sem tudtam. Figyelik a házat, és biztos vagyok benne, hogy amint hazaérsz, lefognak!
-De hát akkor hová menjek?- kiáltott fel kétségbeesve Lajos. Raoul gyorsan befogta a száját, és összevont szemöldöke alatt villogó szemmel meredt rá.
-Ostoba, ne kiabálj, mert véged!- sziszegte.- Gyere velem, majd nálam laksz.
A hadnagy valamit mondani próbált, de társa keze nem nagyon engedte. Végül aztán sikerült lefejtenie szájáról a lakatot.
-Hogy?- suttogta.- Nem költözhetek hozzád! Csak bajt hoznék a fejedre, holott te ártatlan vagy!
-Eh, tudod, hogy a kútba is beugranék utánad, ha kiszedhetnélek! Gyere, ne ellenkezz!- azzal keményen megragadta a csuklóját, olyan erővel, amilyet ilyen finom kezekről feltételezni sem lehetne, és magával vonszolta a Vieux Colombier utcában levő kis házba. Észre sem vették, hogy egy másik árny hangtalanul lopakodik utánuk.
Albérletben lakott a mi Raoul barátunk. Otthonosan berendezkedett, meg kell hagyni, bár elég kicsinek bizonyult a ház. A falak tele különböző kardokkal és festményekkel. Az ágy tökéletesen bevetve, a testőregyenruha szépen kiterítve egy szék támláján.
-Otthonos, de remélem nem gondoltad, hogy megosztom veled az ágyad?- kérdezte Lajos. Raoul elnevette magát.
-Jaj, dehogy! Az ajtó túloldalán vár a te ágyad- mondta egy szürkére festett ajtóra mutatva.
-Köszönöm, barátom. Nagyon köszönöm.
-Semmiség.
Azzal eltették magukat másnapra. Reggel a gazda szolgálatba ment, Lajos pedig egyedül maradt. Volt ideje körülnézni alaposabban. Az ilyen finom úriembereket szeretik ám a hölgyek. Raoulnak némileg bizonnyal könnyebb dolga lehetett. Őt Lajos gyakran jellemezte úgy, hogy:
„Túl finom egy testőrnek!”
De persze ettől még szerette. Átkutatta a fiókjait, talált is néhány levelet. Mindegyik fel volt bontva, hát belekukkantott. Szerelmes levelek. És milyen különös! Mind ugyanattól a hölgytől. Legalábbis a kézírás ugyanaz volt, ha az álnév nem is. Tehát Raoulnak csak egyetlen szeretője van, a pletykák a váltakozó álnevek miatt állítják csak, hogy váltogatja az asszonyokat. Ő nem nőcsábász, nem úgy, mint Lajos. Ezt állapította meg egy egész délelőtt tartó kutatás eredményeként a testőrhadnagy.
Raoul délben hazatért. Ugyanolyan jókedvű volt, mint mindig. Még úgy is, hogy egy szökevényt rejteget a házában. Nem zavarta, mert ez a szökevény a legjobb barátainak egyike. Az inasa megterített, ám alig ültek asztalhoz, nyomban dörömböltek az ajtón. Nem volt ideje a két barátnak még összenézni sem, máris benyomult a szobába egy egész őrjáratnyi testőr, élükön Bernard.
-Mit jelentsen ez, cimbora?!- kiáltott Raoul, felugorva székéről. Lajos a félelemtől se szólni, se mozdulni nem mert.
-Nagyon jól tudod, Raoul- szólalt meg Bernard.- Le kell tartóztatnom mindkettőtöket.
-A király miatt?...
-Ki másért?
-Hát jó, vigyél minket a Bastille-ba- szólalt meg búsan Lajos.
-No-no!- mondta Bernard az asztalra csapva.- Nem úgy megy az, drága barátom- halkabbra fogta a hangját.- Mi itt mindnyájan azért vagyunk, hogy titeket fedezzünk. Raoul, azt mondtad, vannak rokonaid Angliában, nem?
-De, igen- felelte Raoul elpirulva.- Az unokahúgom ott él.
-Helyes. Elmentek hozzá. Nem visztek semmit, csak a legszükségesebbeket. Testőröket küldtem az összes szóba jöhető fogadóhoz, hogy tartassanak készen két pihent lovat, és bármennyit fizetnének is, másnak oda ne adják őket. Pár nap alatt már Anglia földjén fogtok állni.
-És mi lesz veled?- kérdezte Lajos.- Ha a király rájön, hogy segítettél megszökni, véged!
-Majd azt mondom neki, hogy csak az Angliába vezető utat zártam le, mert arra számítottam, hogy ti odamenekültök. Azonban inkább dél felé nyargaltatok, Marseille-ben pedig hajóra ugrottatok, hogy Olaszországba menekülhessetek. Ennyire egyszerű.
Raoul eközben a testőröket méregette.
-Megbízhatóak ezek, Bernard?- kérdezte hirtelen.
-Hogyne, cimbora. Személyesen ismerem őket, mind D'Artagnan úr őszinte hívei voltak, és nagyra becsülik a tanítványait. De induljatok már, az ég szerelmére, mielőtt őfelsége megunja a várakozást, és úgy dönt, hogy a gárdisták kezébe adja a dolgot!- azzal megvárta, amíg a két barát összeszedelőzködött, utána pedig szélnek eresztette őket. A szállásadónőt lefizették, hogy azt állítsa: az urak éjjel lógtak meg.
Nem is érte baj a két menekülőt sehol. Zökkenőmentesen ment minden: kaptak friss lovakat, puha, meleg ágyat, finom ételt, aztán Calais-ban hajóra szálltak. Lajos búsan támaszkodott a korlátnak, egyre figyelve a távolodó partot. Raoul mellette állt, ugyanúgy, valami vidám dalt dudorászott. A fiatal hadnagy, aki már csak volt hadnagy, e szavakat intézte a francia partokhoz:
-Szegény apám és nővérem. Mennyire aggódhatnak most értem. De itt ér véget életem. Je suis un expulsé32.
-Et moi aussi33- tette hozzá Raoul énekelve.
32Egy száműzött vagyok.
33És én is.
