Waterloo
Napóleon hadserege 1815. június 17-én már Waterloonál táborozott. Szakadt az eső, mély sár lepett el mindent. A császárnak nehéz volt rendesen felállítani a csapatait, s főleg a rettegett tüzérségét.
Az ellenfél, a szövetséges csapatok vezetője Arthur Wellesley, Wellington hercege és Gebhard Leberecht von Blücher volt. Összesen közel kilencvenezren álltak ki Napóleon hetvenháromezrével szemben. A császár azonban így is győzelemre számított.
Wellington bevette magát a dombok közé, ahol védve volt az ágyúktól és a meglepetésszerű támadásoktól is. Napóleon kiadta a parancsot a támadásra. Talán fél tizenkettő lehetett, mikor a francia sereg megrohamozta az angol jobbszárnyat.
Ney marsall a lovasság élén állt, mellette egy üres ló. Egy katonáé, na de ki mer ilyenkor elszökni? Hát Ethan de Charny. Nem szökött el, ne essék félreértés. Csupán a császár hívatta. Mikor belépett, már őfelsége mellett találta unokatestvérét is.
-Felség- szólt mélyen meghajolva, aztán Rubenre mosolygott.- Testvérem.
-Jól figyeljen, vicomte úr- a sátra „ajtajához” lépett a császár és magával vonta a két fiatalembert is.- És természetesen maga is, báró úr. Tehát. Látják ott, azon a dombon a brit zászlót?- kérdezte egy domb felé mutatva. A két fiatalúr bólintott, hogy látja.- Remek. Teszek én maguknak egy ajánlatot. Tudom, hogy mindketten kiváló katonák, és bár már a Becsületrend lovagjává ütöttem magukat, egyikük tábornokom, másikuk hadnagyom lett, most többet ajánlok. Az a férfi- s ezt a szót úgy nyomta meg, hogy hallgatóinak repesett a szíve örömében-, aki elhozza nekem azt a zászlót, nos, uraim, az a férfi marsallom lesz!
A két fiatalember szeme megvillant. Eddig úgy szerették egymást, mint a testvérek, most azonban, ahogy egymásra pillantottak, Napóleon látta, hogy eme verseny idejére halálos ellenségekké váltak. Rábólintottak, megköszönték az ajánlatot, és csatlakoztak a csapatukhoz.
Fél kettő körül a császár kiadta a parancsot Neynek: támadja meg a centrumot. Ethan szíve nagyot dobbant. Itt a lehetőség! Alig várta, hogy a marsall jelet adjon az indulásra, nyomban belevágta lova véknyába aranysarkantyúját, mire az állat olyan vadul lódult előre, hogy majdnem megelőzte magát a marsallt is. Ez a huszonnégy éves fiatalember katonának lett teremtve!
Amint összeütköztek az angolokkal, mindent vörösen látott. Ereit fűtötte a düh. Hogy miért? Arra nem tudott volna felelni. Lováról csapott le, és úgy osztotta a halált, mint más a cukrot.
Ruben látta, hogy mi történik, hallotta a parancsot. Aggódott, hogy Ethan hamarabb éri el a zászlót; aggódott, hogy nem tudja valóra váltani a tervét. Megremegett, mire az egyik mellette álló katona, valami egyiptomi, úgy mérte végig szemével, mintha azt kérdezné: félsz? Kihúzta magát, szemét mereven a lovasságra szegezte. Rengeteg embert vesztettek, az angolok pedig alig fogytak.
És kora este érkezett végre a parancs. A Császári Gárda is a centrumba lett vezényelve, hogy támogassa Ney lovasait. Ruben kétségbeesett pillantást küldött a zászlóra: még a helyén állt. Fellélegzett, s nyomban több kedvvel rontott az angoloknak.
Akármennyire ellenálltak is ügyesen a brit hadak, félig már fent voltak a dombon. Ruben vad örömmel, és ádáz vágásokkal igyekezett még feljebb törni, amikor meglátta, hogy Ethan is felfelé közelít fekete ménje hátán. Egy bárdot látott unokatestvére feje fölé emelkedni, ám szerencsére Ethan is időben észrevette, és hátradőlt a nyeregben. Az éles penge leszelte a ló fejét, és lovasa kardjával a kezében repült tovább.
Ethan egy brit katonára zuhant, és csöppet sem tétovázva megmártotta benne a kardját. Aztán felpattant, és ugyanolyan lendülettel, mint Ruben, elkezdett utat törni magának.
A brit-porosz seregek közben egyre inkább rohamozták a franciákat. Világossá vált: itt egy út van csak, és az a halál. Igen, talán használt volna a kegyelemért könyörgés is, de milyen nemesember az, aki erre hajlandó? És főleg milyen hazafi?
Ethan de Charny, akit ezidáig egyetlen vágás, egyetlen golyó sem ért, mikor feljutott a dombtetőre, sikeresen belefutott egy angolba, aki bal alkarját hosszában végighasította. Szerencsére eret nem ért, azonban így is hamar elöntötte a vér. Dühödt csapással kiütötte ellenfele kezéből a kardot, és átszúrta a szívét.
Akkor pillantotta meg azt, amit eddig talán senki a seregből. Ágyúkat látott a domb másik oldalán, amelyek csak felfelé meredtek, tüzéreket, akik villogó puskákkal várták, ki az, aki odamerészkedik. És a zászló környékén nem volt senki. Itt a lehetőség!- súgta neki az esze. Rosa vár rád!- dübörögte a szíve. És mivel a suttogást elnyomja a hangos dübörgés, Ethan de Charny, az, aki eddig sohasem riadt meg, most kétségbeesetten nézett körül, unokatestvérét keresve.
Hamar rá is lelt. Nem messze tőle küzdött egy hatalmas ír fickóval. Odaugrott hozzá, segített neki legyőzni. Ruben rá sem pillantott, máris indult volna a zászlóért, ám Ethan elkapta a karját.
-Megállj!- ordított rá.- A vesztedbe rohansz!
-Akkor engedj tovább!- kiáltotta a fiatalember vérben forgó szemmel.
-És mégis mi bolondít ennyire? A marsalli rang? Mit ér az, ha halott vagy, ember!
-Nem értesz semmit, Ethan- mondta szomorú mosollyal a fiatalember, ami Ethannak Andrée-t juttatta eszébe.- Talán soha nem is fogod érteni. À bientôt, mon frère1!- azzal kitépte a karját unokatestvére karjából, és odarohant a zászlóhoz. Mikor letépte a lobogót, a franciák örömrivalgásban törtek ki.
Ruben lobogó hajjal állt a lemenő nap fényében, mint valami bosszúálló angyal. Arcán a kimondhatatlan öröm ragyogott.
Ám a franciák örömkiáltására egy másik hang felelt. Egy olyan hang, amely a mennydörgésre emlékeztetett. Az angol tüzérek elsütötték puskáikat. Ethan sápadtan, tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel figyelte, amint Ruben megvonaglik.
A fiatalember hátulról kapta a golyókat, ezekből öt biztosan el is hagyta a testét. Pillanatok alatt viaszfehérré vált az arca, ajkai kinyíltak, szemét hálás tekintettel emelte az égre, azonban össze nem esett. Dermesztő csend állt be.
-Ruben!- kiáltotta Ethan, és oda akart hozzá szaladni, de visszatartották. Az ifjú báró felé fordította a fejét, ránézett egyre tompuló tekintetével és elmosolyodott. Még mindig szorította kezében a zászlót. Aztán hirtelen megtántorodott, és elterült a földön.
1A mielőbbi viszontlátásra, fivérem!
