26. fejezet

A madárka kirepül

Egy nap szokásos körútjáról a faluban Stefán legjobb barátjával, Arnorral tért vissza. Ez a két fiatalember szabályszerűen összenőtt az évek során. Ötéves korukban ismerték meg egymást, és bár akkor majdnem összeverekedtek, most legjobb barátok.

Arnor egyébként magas, méltóságteljes férfiú volt. Őszintén megmondom, nagyon emlékeztetett engem valakire, akit évekkel ezelőtt láttam, de hogy kire, azt meg nem tudnám most mondani! Viszonylag hosszú, barna hajjal és barna szemmel rendelkezett. Aprócska bajsza is volt, na persze ez a mi környékünkön nem feltűnő, sok olyan tünde van, aki embert választ párjának.

-Apám!- kiáltotta Stefán, mikor beléptek. Éppen egy farkast igyekeztem fából kifaragni (ugyanis mióta itt élek ez a mesterségem: fafaragó). Felnéztem rá.

-Mondd, fiam- feleltem.

-Határoztunk Arnorral- intett egyet barátja felé, aki udvariasan meghajolt. Na igen, nem volt egy beszédes típus a fiú soha.

-És?

-És úgy döntöttünk, hogy a fővárosba költözünk- itt kiesett a kezemből a kés.

-Hová?

-A fővárosba. Katonának állunk Őfelsége szolgálatában- szólalt meg Arnor. Láttam rajta azt az elhatározást, mint amit magamon éreztem, mikor lázítani kezdtem a király ellen. Hát ez lett a végzetem. A nagy forradalmár, aki nem elég, hogy gyáván elmenekült, még a fia is a király szolgálatába szegődött...

-Biztosan ezt akarjátok?- próbálkoztam még utoljára, hátha csak tréfálnak.

-Igen!- ezt egyszerre mondták. Muszáj voltam rábólintani.

-Hát jó- már indultak volna pakolni.- Fiam, még egy szóra!

-Igen?- közelebb lépett hozzám Stefán.

-Légy óvatos és írj gyakran.

-Ez több volt mint egy szó!- kuncogott, és eltűnt a szemem elől.