La reine31
Elrepült egy év. A Bellerose családban azóta béke honolt, minden a legnagyobb rendben folyt. Egy nap, mikor Lajos hazaindult szolgálatából, egy lány megállította. Valószínűleg udvarhölgy, mindenesetre fiatal, talán tizenhat éves. Kivált a kertben kuncogó csoportból, és egyenesen odalépett az ifjú hadnagyhoz. Mármint szándékosan oda ejtette a zsebkendőjét, és lehajolt érte. Lajos szinte belerohant.
-Óvatosabban, hölgyem!- kiáltott fel hátralépve, hogy közelségével meg ne sérthesse a lányt. Erre az rápillantott. Vörös haja volt, és zöld szemei. Különleges teremtmény. Megvolt a maga bája, azonban Lajost annyira nem ragadta meg.
-Bocsásson meg, uram- szólt szerényen az udvarhölgy.- Nem figyeltem...
-Azt vettem észre, kisasszony- dörmögte a testőr.
-Engesztelésül fogadja el ezt a százszorszépet- kiáltott fel a lány, hajából kikapta a virágot, és Lajosnak nyújtotta. A hadnagy nyomban sejtette, hogy honnan fúj a szél, változtatott hát hangnemén, és bájosan elmosolyodott.
-Nagyon szépen köszönöm, kisasszony. Szabadna a nevét?
-Camille Maison, hadnagy úr.
-Látom, nekem már nem szükséges bemutatkoznom- felelte kacér mosollyal Lajos.- Megtiszteltetés, kisasszony. Ha megengedi, én most hazamegyek. Hanem utána, ha kívánja, felkereshetem. Hol találhatom meg?
-Uram, mivel jó idő van, este hétig társnőimmel együtt itt vagyunk kint a kertben, hacsak őfelségének nincs ránk szüksége.
Lajos meghajolt, és mivel látta a lányon, hogy majd' kiugrik a bőréből örömében, hogy találkozhat vele, betetézte azzal, hogy kezet csókolt neki. Aztán elváltak.
Lajos kicsípte magát, és olyan öt óra magasságában visszasétált peckesen a Louvre-ba. Valóban ott találta az udvarhölgyeket a kertben. Ahogy megközelítette a csoportot szembetűnt neki valaki. Nem Camille, ő alacsony is volt, Lajos pedig hat láb magas. Nem, a fiatalember figyelmét másvalaki keltette fel. Egy gyönyörű, szőke hajú nő, felséges ruhákba öltöztetve. Igen, Mária Terézia királyné.
Látta már sokszor, de megnézni sosem volt ideje. Most megnézte. Olyan egyenes tartást, olyan méltóságteljesen nyugodt tekintetet ő még nem látott. Szíve megdobbant, és mikor Camille megérintette a karját, erőszakkal kellett kiragadnia magát ebből az ámulatból. Már nem volt kedve cicázni a lánnyal.
Egy kicsit távolabb sétáltak, és ott leültek egy padra. Camille közelebb húzódott a hadnagyhoz, de az hideg tekintettel nézett rá.
-Nézze, Camille- kezdte hűvösen-, ön egy szép hölgy. Azonban mégsem lehet köztünk semmi. Nem hozzám való. Ön fiatal, még szinte gyermek. Még nem értheti, milyen az: katonát szeretni. Nem szeretném tönkre tenni az életét.
-Ó, Lajos!- sóhajtotta a lány, szeméből könny csordult ki.- Pedig én szeretem!
-Ebben nem kételkedek, kicsikém. De ez az igazság. Én sajnos nem tudom viszonozni érzelmeidet, éppen ezért...- gombja mellől kivette a százszorszépet és gyengéden visszatűzte a lány hajába.- Tartsa ezt meg. Ezzel visszaadtam a szívét- felállt.- Engedelmével, tiszteletem teszem a királynénál- meghajolt, és elindult a kert másik végébe, ahol őfelsége szomorúan ült.
Lajos közeledtének zajára sem tekintett fel, pedig a fiatalember minden lépését kardcsörgés és sarkantyúpengés kísérte. Kalapját levette, mélyen meghajolt a királyné előtt, de az arra is csak biccentett.
-Szép estét, felséges asszonyom- szólt halkan Lajos.
-Mit szeretne, uram?- kérdezte remegő hangon Mária Terézia, látszott rajta, hogy nehezen tudja visszatartani könnyeit.
-Csupán leülni, és meghallgatni, hogy miért ilyen szomorú Franciahon gyönyörű királynéja egy csodálatos napon- erre a királyné bólintott, és közben elengedett egy mosolyt. A testőr leült, mire az udvarhölgyek, akik eddig sem voltak túlságosan közel őfelségéhez, most még távolabb húzódtak.
-Hallgatom, felséges asszony- törte meg a csendet Lajos. Mária Terézia felsóhajtott, és ránézett a fiatalemberre.
-Nem mondanám el, uram, ha nem lennék ennyire magam alatt. Nem bírom tovább, és úgy érzem, hogy valakinek el kell mondanom. Az udvarhölgyek kedvesek, de fiatalok, nem érthetik még a bánatot sem igazán. Aki már idősebb, az el van foglalva a saját bánatával vagy örömével, tehát hiába is beszélnék nekik.
-Mondja bátran, felség, meghallgatom szívesen.
-Nemes szív- felelte a királyné enyhe pírral az arcán.- A királynak ismét dührohama volt. Természetesen engem hibáztatott, hogy ha szülök, meghal a gyermek. Lajosom is betegeskedik, most is ágyban fekszik. Őfelsége attól fél, hogy őt is elveszíti. Én is aggódom érte, de hát mit tehetnék én, ha az orvosok sem tudnak rajta segíteni?- kiáltott fel Mária Terézia, és zokogásban tört ki.
Lajos őszinte részvéttel nézte ezt a szívszorító látványt.
-Már nem vagyok féltékeny uramra a szeretői miatt- folytatta valamelyest megnyugodva őfelsége-, de nem változott semmi. Ugyanolyan ideges, ugyanolyan rideg, mint eddig, ha nem rosszabb.
-Igazán sajnálom, felség- súgta oda lágyan Lajos. Mária Terézia a szemébe nézett.
-Köszönöm, hogy meghallgatott, Monsieur. Hogyan hálálhatnám ezt meg?
-Ugyan, asszonyom- legyintett a hadnagy.- Nem kérek én semmit.
-De adok!- mondta határozottan a királyné, felállt, és intett a fiatalembernek, hogy kövesse. Ez a mozdulat annyira felségesen parancsoló volt, hogy a testőr nem merte megtagadni. Követte hát a királynét fel a szobájába. Útközben megálltak egy szobaajtónál, ahol őfelsége elmondása szerint a kis Louis feküdt betegen. Szegény anya, gyorsan belesett, hogy megnézze, hogy van. A gyermek lázasan aludt.
Mária Terézia mély lélegzetet vett, hangtalanul bezárta az ajtót, és tovább mentek. Egy kisebb szalonban kötöttek ki. Ott őfelsége meghagyta Lajosnak, hogy várjon, míg ő kisurrant egy ajtón. A testőrhadnagy nézegette a képeket, a mintákat. Talán már harmadjára nézte át az egész helyiséget, mikor a királyné visszatért. Kezében egy gyémántköves gyűrűt tartott.
-Asszonyom, nem fogadhatom el!- tiltakozott a fiatalember.- Túl drága ajándék ez nekem, olyan csekély szolgálatért.
-Csak fogadja el, Lajos- mondta szelíden, és egyben kacéran mosolyogva Mária Terézia.- Megérdemli ön ezt.
-Felség...- hebegte a fiatalember, miközben a nő ráhúzta az ujjára a gyűrűt.
-Ne szólj semmit, Lajos- suttogta neki a királyné.
-De... Mennem kéne, felség- ellenkezett a hadnagy.- Ha itt találnak, így, mi lesz?
-Senki sem fog bejönni- azzal közelebb lépett a már-már remegő Lajoshoz.- Régóta figyellek. Te csak most vettél észre. De látom a szemeden, hogy mit érzel- tette hozzá mosolyogva.
-Valóban?- suttogta a testőr, kezdett magához térni, kezével megigazította a királyné egyik hajtincsét.
-Valóban- felelte szintén suttogva a nő. Már szinte egymáshoz simultak, annyira közel álltak a másikhoz. Lajos szíve gyorsan vert, aztán hirtelen a királyné hátrébb lépett, leült egy kerevetre, aminek a lábánál kis puff állt. A fiatalembert magával vonta, és leültette rá.
-Felség, ez...- kezdte volna Lajos, de a királyné közbevágott.
-Mire volt jó? Nem is tudom, talán, hogy megnézzem, mennyire állsz szilárdan a lábadon- aztán mosolyogva hozzátette:- Ahogy nézem, teljesen megingattalak.
-Ön nem csak szép, de okos is- mormogta a fiatal hadnagy.
-Hagyd el ezt az „Ön” megszólítást, Lajos!- súgta a hölgy egyre közelebb hajolva. Haja már Lajos arcát érintette.
-Ahogy kívánod, Mária- suttogta, és hirtelen kiegyenesedett. Félrebillentette fejét, és ajka megérintette a nő ajkát. Egy másodperc múlva már egymás karjaiba fonódva ültek a szalonban.
31A királyné
