25. fejezet

Père et fils¹

Olivier egyenesen a kertbe vitte fiát a dolgozószobából, ahova csak mellényéért sietett be. A kertből kicsi ösvény vezetett a már ismert fasor alá. Apa és fia ezen az ösvényen kezdtek el sétálni egymás mellett.

Az ösvény két szélén színes virágok nyíltak, s beillatozták a környéket. A nap is árasztotta a meleget magából. Pedig csupán május eleje volt.

-Ruben- kezdte Olivier komor hangon.- Valami nyomaszt, amit nem írtál meg egyetlen leveledben sem. Mi az?

-Haj, apám!- sóhajtotta a fiatalember.- Nálam szerencsétlenebb élőlény a Földön nincs.

-No-no, fiatalember!- mosolygott az édesapa.- Csak nem utasított el a hőn szeretett lány?

-Hiszen ha elutasított volna!- kiáltott fel Ruben, hogy a madarak a fasorban felreppentek.- Nem, apám, éppen ellenkezőleg: örök hűséget fogadott nekem.

-Akkor?

-Hűséget fogadott, de mikor elindult a hajónk Elba felé, és hátranéztem, máris más férfit láttam a karjai között!- kezét úgy szorította keblére, mintha halálos sebet takargatna.

-Majd akad más- mondta vigasztalóan az apa, és gyermeke vállára tette a kezét. Jóllehet, az a gyermek fél fejjel magasabb volt tőle, pedig ő is elérte a 175-öt.

-Ezt én nem kétlem, apám. Akadna más. De én már nem tudok a nőkben bízni.

Némán folytatták tovább útjukat. Ruben nem is nézte, merre megy, csak ment apja után. Mikor végre magához tért, a Loire partján találta magát. Olivier leült a zöld pázsitra, s intett fiának, hogy csatlakozzon hozzá. Merengve nézték a folyó ezüstös habjait, a csillogó pikkelyű halakat, s egyikükben sem volt erő, hogy ezt a meghitt csöndet megtörje.

-Tudod, Ruben, az élet sokféle dologra tanítja az embert- szólalt meg végül is Olivier.- Tűrni a fájdalmat, elviselni a sértést, megtalálni a gyenge pontokat, élvezni az apró örömöket; ez mind tudás. Olyan tudás, amit nem kaphatsz meg más mestertől, csupán az élettől. S ez a lecke, amit te most kaptál, az nem arról szól, hogy ne bízz a nőkben, hanem arról, hogy merj keresni újat, és merd megragadni azt az új dolgot.

-Értem, apám- szólt halkan a fiatalember.

-Érzem, hogy közel van valami rossz. Napóleon visszatérése balszerencsét hoz. Te talán tudsz valamit?

-Harcba készül a koalíció ellen. Ez minden.

-És te ott leszel. Katona lettél, fiam. Még pedig jó katona, akinek nincs szeretője, aki a karja ölelésével tartsa vissza a harctól; nincs gyermeke, aki a könnyeivel meglágyítsa a szívét. Ez lettél te, és én nagyon büszke vagyok rád. Talán a császár bukása után boldog életre lelsz.

-Talán...

-Ígérj meg valamit, fiam!- folytatta a férfi, nem törődve Ruben beleszólásával.- Ugye megadod nekem azt az örömöt, hogy mielőtt meghalok, családfámon új hajtás fakad?

A fiatalember felkiáltott, mint akit szíven döftek, könnyek árja indult meg szeméből, és melegen a keblére szorította apját.

-Megígérem, apám- suttogta. Olivier véresre harapta ajkát, nehogy ő is sírva fakadjon.

-Tartod is a szavad?

-Nemesember vagyok, katona és férfi!- mondta keményen, határozottan a fiatalember, s büszkén felszegte a fejét. A napsugarak megcsillantották még arcán pihenő könnycseppjeit.- És te még megkérdezed, hogy tartom-e a szavam?

-Hát akkor, uram, ha férfi, ebben nem kételkedhetek- mondta Olivier enyhe mosollyal, mert észrevette, hogy nem csak a büszkeség beszél a fiúból, hanem ez a válasz csupán egy fél-igen volt.- Tehát mindenképp elmegy?- tette hozzá, és mélyen fia szemébe nézett.

-Igen, uram- mondta Ruben. Apja látta szemében az eltökéltséget, és látta azt is, amit nem akart bevallani magának: hogy Ruben onnan már nem akar élve visszatérni.

-Ígérje meg, Ruben, hogy ha megsebesül, nyomban üzen. Akár levelet ír, akár szóban közli, valakivel megüzeni nekem, és én ott leszek. Több sebet láttam már a csatatéren én is, valamiképp kikúrálnám, elhiheti.

-Üzenni fogok, uram- mondta elmosolyodva a fiatalember, még egyszer összeölelkeztek, és elindultak haza.

Otthon találkoztak Ethannal, aki éppen menekült az ikrek elől. A két gyermek egy ügyes csellel elkapta, s mikor a fiatalember a földre borult, egészen ráfeküdtek.

-Na mi az, Ethan?- szólt Ruben pimasz mosollyal.- Felcsaptál bébicsősznek?

-Ha ha ha- dörmögte Ethan, és feltápászkodott, mikor a gyerkőcök apjukhoz futottak.

-Indulhatunk?

-Hívott a császár?

-Még nem, majd fog- kacsintott Ruben.

-Nem tetszik ez nekem.

-Jössz vagy nem?- kérdezte a fiatalember és összevonta a szemöldökét.

-Jövök, jövök- azzal mindketten az istállóba mentek, felnyergelték lovaikat, s elbúcsúztak családjuktól.

Mindnyájan búsan álltak a tornácon, s figyelték, ahogy a két fiatalember egymással versengve elvágtat Párizs irányába. A szülőknek könny remegett a szemében. Még Oliviernek is.

-Bon voyage!-suttogta, és szemét mereven rászegezte az egyre távolodó, fekete hajú lovasra.- Et à bientôt, mon fils²!