25. fejezet

Részletek Anjelros Fioro naplójából

Egy kellemes kaland gyümölcse

Nos, mint látod, nem haltam bele az esésbe, amikor Grandtre kirántott az ablakon. Együtt menekültünk el a városból, az ország déli része felé haladva. Egy kis faluban álltunk meg pihenni egy alkalommal. Egyszerű falucska volt, az ott élők kedvesek voltak, némelyikük még mindig népiesen öltözött.

Jómagam a paplakban kértem szállást, Grandtrét még a kocsmában elhagytam. A pap, aki éppen kifelé jött a kapun, örömmel adta át szobáját, vacsoráját az éjszakára, őt ugyanis egy haldoklóhoz hívták a szomszédos faluba.

Megvacsoráztam, s lefeküdtem. Szegényes vacsora volt, szegényes fekhellyel, de nem panaszkodtam, sőt örültem, hogy nem a szabad ég alatt kell aludnom. Hirtelen kopogtak. Gondoltam Grandtre, hát kiáltottam egy „Szabad!”-ot, és kikászálódtam az ágyból. Még mielőtt lefeküdtem, ingem kigomboltam, mindig úgy aludtam.

Legnagyobb meglepődésemre nem Grandtre lépett be, hanem egy lovagruhát viselő fiatalember. Egy pillanatra megrettentem. Mi van, ha értem jött? De nem, egyedül volt, annál jobban fél tőlem a király, semhogy csak egy embert küldene!

-Miben segíthetek?- kérdeztem olyan tiszta kiejtéssel, ami a fővárosiakra jellemző. A lovag igen vékony, bársonyos hangon válaszolt:

-Atyám, fontos megbízatással érkeztem a környékre, s szeretnék szállást kérni.

-Örömmel adok, gyermekem- igyekeztem papokhoz méltóan beszélni.- Amennyiben megelégszel szegény vacsorám maradékával, és ágyam felével.

-Köszönöm, atyám, elfogadom.

-Akkor kérlek szépen, csak ne nagyon lármázz, mert magam is egész nap lóhalálában vágtattam, és szeretnék nyugovóra térni- bólintott, én pedig bedőltem az ágyba, s hozzálapultam a falhoz, hogy odaférhessen majd. Hallottam lépteinek zaját egy ideig, aztán mikor levetette a csizmát, már azt sem hallottam.

Megéreztem, hogy figyel, kinyitottam a szemem. Hát, komolyan mondom, azt hittem, megáll bennem az ütő! Már nem a lovagot láttam magam előtt, hanem egy gyönyörű nőt. Barna haja volt, s ugyanolyan barna szeme. Kacéran elmosolyodott, levetette magáról köpenyét, megmutatva így fehérneműjét.

-Kisasszony...- suttogtam.

-Csak ne szóljon semmit, uram- mondta, meztelen mellkasomra fektette kezét, közben szüntelenül mosolygott.- Engedjen vágyának- s ezt olyan imádni való hangon mondta, hogy engedelmeskedtem neki. Hagytam, hogy megcsókoljon, sőt többet is...

Reggel, mire felébredtem, sehol nem volt. Még a nevét sem tudtam. Hát én is elindultam megkeresni Grandtrét. Bizony, az úgy eltűnt, mint a kámfor. Nem volt mit tenni, továbbálltam. Három napnyi lovaglás után értem el ezt a kisvárost, Yarrit. Azóta itt élek.

Egy évvel az előbb leírt események után visszatértem abba a kis falucskába. Semmi változás nem esett rajta azóta. Valami ünnepféle volt, elvegyültem a tömegben, és figyeltem a felvonulást. A tündék gyümölcsöknek öltöztek, bizonyára a szüretet ünnepelték. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamra nehezedni. Megfordultam, s a papot láttam magam előtt.

-Á, te vagy az, atyám!- mondtam őszinte mosollyal. A pap is mosolygott.

-Szervusz, gyermekem. Hát te mit keresel itt?

-Gondoltam benézek, mi újság erre. Látni akartam a jóságos papot, aki szállást adott egy évvel ezelőtt- mondtam. Nem is hazudtam, tényleg így volt.- Hogy szolgál az egészséged azóta?

-Én jól vagyok, fiam, abszolút. Hanem...- mondta és összeráncolta a szemöldökét.- Egy héttel ezelőtt olyan dolog történt, ami megváltoztatta az életem!

-No, mesélj csak!- mondtam.

-Hát az úgy volt, hogy egy reggel a kapumban találtam egy kosarat. A kosárban pedig egy három hónapos kisfiú volt, mellette egy kicsi zsák arany.

-És? Egy üzenetet sem hagytak? Senki nem látott semmit?

-Kora reggel volt, fiam, nemigen kóborol akkortájt felém senki. Ami pedig az üzenetet illeti, egy cetlire oda volt írva, hogy:

Egy évvel ezelőtt. Stefán a neve.

-Ejnye- mondtam elgondolkozva. Aztán eszembe jutott minden. Egy évvel ezelőtt a pap egy haldoklóhoz hívatva elhagyta a falut, én pedig paráználkodtam egy sort egy odatévedő lovaggal, aki nem is volt lovag. Az a gyermek minden valószínűség szerint az én fiam lehet...!

-Ugye? Én is ezt mondtam!

-Terhedre van az a gyerek?- kérdeztem. A pap láthatóan meglepődött a kérdésemen.

-Hát terhemre éppen nincs, de nehezebb így élni. Főleg úgy, hogy nem is tudom, kié.

-Tudod mit? Elviszem én magammal a fiút!- mondtam neki.- Úgyis magányosan élek, nem fog ártani a társaság.

-Biztos?

-Biztos.

Tehát magamhoz vettem Stefánt. Amikor megláttam, nyomban megbizonyosodtam róla, hogy csakis az én fiam lehet: az az arcél teljesen az enyém volt, nem is beszélve arról a különös vonzalomról, ami akkor támadt fel bennem, mikor a karomba vettem. Barna haja volt, és szép barna szeme, mint az anyjának. Mosolygós kisfiú, igazán szeretni való volt.

Most nem kevésbé az. Jóképű gyerek lett belőle így, tizenhét évesen. Tökéletes úriember lett belőle. Nem bántam meg, hogy magamhoz vettem.