Fête du muguet
Sok volt ez szegény Lajosnak. Először a kapitánya, aki egyben legjobb barátja is volt, utána az édesanyja... Két temetés egy héten. Mindkettőn részt vett, de nem gyászruhában. Ami bánatát mutatta, az egyedül a fekete köpenye volt, amibe burkolózott, holott nem volt annyira hideg. Kardja ragyogott az aranyos napfényben.
Kőkemény fiatalember volt Lajos. Míg René és Rebecca szorosan ölelkezve hangosan zokogtak ő távolabb állt tőlük, fejét lehajtotta, de csak válla enyhe remegéséből lehetett látni, hogy sír. Büszke volt, bátor, és titkolózó mióta fejest ugrott a testőréletbe. Jól eszébe vésett minden sértést és szomorúságot, de nem feledkezett meg a boldog emlékekről sem. Hazafelé menet nővére mellett ült a kocsiban, aki még akkor is zokogott.
René sápadtan, fénytelen szemmel meredt ki az ablakon. Fekete ruhája pompás anyagból készült, fehér kesztyűje erős, de szép kezet sejtetett, sötétbarna haja most is remekül volt nyírva. Mélyet sóhajtott, aztán fiára nézett:
-Tehát győztünk?
-Igen, apám. A hollandok megadták magukat. Kár, hogy nagy árat fizettünk érte...- tette hozzá halkan a fiatalember.
-Fiam, D'Artagnan katonaember volt, neki így kellett meghalnia.
-Gondolod, hogy én is így fogok?- kérdezte némi szünet után Lajos.
-Szép halál az is- suttogta René. Ezzel vége szakadt a társalgásnak.
Otthon kiszálltak a kocsiból. René, mint családfő ment elől, a két gyermek pedig követte. A fekete zászlót kitűzték a palotára. Az este vacsoránál a megözvegyült gróf szédelegve ment be az étkezőbe. Szemei vörösek voltak, keze remegett, de a délután még sápadt arca most szinte lángolt.
-Apám, mi van veled?- kiáltott fel Lajos, amikor meglátta. Odaugrott hozzá, és megfogta a kezét.
-Semmi... Csak egy kicsi hőemelkedés- nyöszörögte René.- Majd elmúlik.
-Megyek orvosért- és azzal a hadnagy ki akart menni, azonban apja olyan erősen szorította meg a karját, amilyet erről a remegő kézről most feltételezni sem lehetett volna.
-Eszedbe se jusson!- kiáltotta az apa.- Tudod, hogy gyűlölöm őket.
-Mert anyán nem tudtak segíteni, igen, emlékszem. Elengedsz?
-Minek?
-Lehívnám Beccát, hogy jöjjön vacsorázni.
-Rendben- sóhajtotta René elengedve fiát.- Menj.
Lajos felment a lépcsőn. Az emeleten összefutott egy inassal, akit megállított és a fülébe súgott valamit. Az inas leszaladt a lépcsőn, és kiment az ajtón. Lajos pedig benyitott féltestvéréhez.
-Becca, kész a vacsora- mondta lágy hangon.
-Megyek- szólt a lány, és hamarosan ott állt a hadnagy előtt. Elindult az étkezőbe, de észrevette, hogy öccse nem jön utána. Hátrafordult, csakhogy akkor Lajos már eltűnt mint a kámfor. Végül is sosem törődött annyira a fiú ügyeivel, nem most fogja elkezdeni, szóval vállat vont és csatlakozott apjához.
-Hol van Lajos?- kérdezte René alig hallhatóan. Rebecca ismét csak megvonta a vállát. Ebben a pillanatban nyerítés hangzott fel. Az apa, aki az ablaknak háttal ült, megfordult és látta, hogy a testőr sarkantyúját lova oldalába vágja, mire az nagyot ugrik alatta és elvágtat.
-Makacs fiú, mint az apja...- gondolta elmosolyodva René. Hirtelen végigfutott rajta egy hőhullám, megszédült, és eszméletlenül borult a szék támlájára.
Most azonban hagyjuk el a beteg családapát, kövessük a fiatal testőrt. Átvágtatott a Szajna fölött, egyenesen a Saint-Jacques utcába irányította lovát. Sötét volt, ha nem Párizsban nőtt volna fel, talán sosem találta volna meg a házat, amit keresett. Így azonban hamar rálelt.
Szegényes külsejű építmény, néhol már a fala is omladozott. Ablakai azonban tiszták, kerítése is gondosan van mázolva, a kapura kitűzött táblán kacskaringós írással a következő betűk:
-
D'Army doktor
Ezt kereste Lajos. Leugrott hátasáról, kikötötte, és megnézte, nyitva van-e a kapu. Szerencsére igen. Gyorsan az ajtóhoz ment, és erősen megzörgette. Látta, hogy fény gyullad az egyik szobában, még hangosabban kopogott. Öt perc múlva megnyílt az ajtó, és egy ősz hajú, fekete bajszú, alacsony férfi állt előtte.
-Bonsoir, Monsieur- mondta Lajos enyhén meghajolva. A férfi egy pillantásra felmért mindent, és felismerte a fiatalembert.
-Bonsoir, Lajos úrfi. És őszinte részvétem- Lajos felemelte a kezét, így fojtotta az orvosba a szót.
-Apám megbetegedett, nagyon kérem, jöjjön velem, D'Army úr.
-Újabb áldozat- suttogta D'Army, de kapta a kellékes táskáját, és a fiatal hadnaggyal tartott. Hamar visszaértek a házba. Akkor Renét az inasok már ágyába fektették, és bár félmeztelenre vetkőztették, valamint hideg borogatásokkal lepték el, még mindig lázasan vonaglott.
Az orvos hosszasan vizsgálta, két érvágást is alkalmazott, hogy levigye a lázat. Lajos mindennek szemtanúja volt, ő maga fogta le apját. D'Army aztán kihívta magával.
-Nos?- kérdezte suttogva Lajos.
-Nos, uram- felelte a doktor-, apja még nagyon a kór elején van, s most magam sem tudom, hogy ez csak egy enyhe változata-e a pestisnek, vagy pedig egy olyan, ami szeretett anyját is magával ragadta...
-De ugye meg lehet menteni?
-Beadtam neki egy gyógyszert, ami talán segít. Azonban az még csak egy kísérlet, a betegnek mindenesetre nem árthat. Csak nem biztos, hogy használ. Holnap reggel visszatérek, hadnagy úr, és ismét megvizsgálom a grófot. Javaslom, hogy imádkozzon érte.
Elbúcsúztak, és Lajos tényleg úgy tett: lefekvés előtt imát mormolt apjáért.
Másnap Lajos mikor szolgálatba ment a Louvre-ba, nagyon hallgatag és letört volt, amit cimborái nemigen értettek. Főleg nem Bernard, aki vele állt őrségben.
-Hé, Lajos, mi a baj?
-Anyám meghalt, szerinted?!- kiáltott rá a hadnagy.
-Nem, nem. A halála után nem voltál így elkenődve. Mi más történt?- Lajos felsóhajtott.
-Apám is beteg.
-Pestis?...- suttogta a testőr.
-Az.
-Nagyon sajnálom, barátom...- felelte Bernard. Utána nem beszéltek többet. Lajos hazament, miután szolgálata letelt, hiába hívták társai kocsmázni. Még nők után sem vágyakozott. Hagyjuk el ezt a kétségbeesetten sétáló fiatalembert, kövessük azt a másikat, aki szinte repül barátaihoz.
-Raoul!- kiáltott oda egy testőrnek Bernard. A testőr megfordult. Fiatal férfi, olyan 25 körüli, szőke hajjal és villogó, zöld szemekkel. Ő is Lajos legjobb barátai közé tartozik, bár ezt a holland háborút ki kellett hagynia, mert egy másik akcióban vett részt.- Raoul, hallottad, hogy mi történt Lajosunkkal?
-Igen- felelte dallamos hangon a testőr.- Meghalt az édesanyja. Már tiszteletem tettem nála.
-Most az apja is beteg.
-Beteg? René úr is? Szegény fiú...- suttogta őszinte sajnálattal Raoul.
-Egy dolgot talán még tehetünk...
-Mit? Akin az orvosok nem tudnak segíteni, katonaemberek aligha fognak.
-Nézd, én babonás vagyok, és nagyon tisztelem a régi szokásokat, ezt te is tudod- kezdte komolyan Bernard.- Holnap május elseje. Tudod, mit jelent ez?
-Igen. Fête du muguet, eltaláltam?- mosolyodott el a fiatalember.
-Pontosan! És a mondás úgy tartja, hogy akinek ezen a napon gyöngyvirágot adnak, annak szerencséje lesz. Lajost éppen elég szerencsétlenség érte, most ráfér a szerencse is!
-Ezt komolyan mondod?- s Raoul hangosan elnevette magát. Bernard karba tette a kezét.
-Igen. Őfelsége holnap a Louvre kertjében bált ad. Meghívja a nemeseket és a testőröket sem hagyja ki. Értesítsd azokat, akik testőr ismerőseid közül jönnek, hogy hozzanak egy szál gyöngyvirágot. Én is ezt teszem. Lajos is ott lesz, és akkor meglepjük!
Elváltak. Május elseje eljött. Délután kettőkor kezdődött őfelsége bálja, amin az egész nemesség ott volt, ahogyan a testőrök is. XIV. Lajos két csokorra való gyöngyvirágot kapott, bár annak talán csak a fele lett igazi kedvességből adva... Raoul udvariasan nyújtott egy gyöngyvirágot a királynak, csokrából kettőt két szépséges, fiatal hölgynek adott, aztán csatlakozott Bernardhoz, aki akkor már vagy tíz testőr társaságában leste Lajos érkezését.
A testőrhadnagy csakhamar meg is érkezett. Ezúttal nem lila ujjasát viselte, hanem egy egyszerű barna mellényt a hófehér ingen, amire kék liliomok voltak hímezve. Nyilván édesanyja munkája volt. Egyetlen szál gyöngyvirágot tartott a kezében, amivel nyomban őfelségéhez sietett, és mélyen meghajolva nyújtotta át neki. Aztán távolabb állt, nem törődve azzal, hogy összesúgnak a háta mögött. Az ösvényig sétált, ahol is leült- vagy inkább leroskadt- egy padra.
Bernard intett, és az a tíz-tizenkét testőr körbeállta Lajost. A fiatalember azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
-Hát ti?- kérdezte.
-Hát mi láttuk, hogy mennyire ver az Isten- mondta mosolyogva Bernard.
-És most szembeszállunk vele- tette hozzá Raoul Lajosnak nyújtva a gyöngyvirágot.- Hogy legyen szerencséd, kedves barátom.
Lajos felugrott, nem köszönt meg semmit, szólni sem tudott, csak szívére szorította a virágot, és Raoult is. Aztán az egész csoportot végigölelgette, és mire a végére ért, zokogva omlott ismét két legjobb barátja karjaiba. Örömkönnyek voltak azok.
Mikor este, a bál után hazatért, gyöngyvirág csokra pedig gomblukába volt tűzve, Rebecca boldogan szaladt elé. Gyorsan kikapta ujjasa gomblukából a csokrot, hogy nővére össze ne nyomja, és még éppen időben rejtette a háta mögé, mert a lány olyan nagy lendülettel ugrott a nyakába, hogy alig tudott megállni.
-Mi történt?- kérdezte csodálkozva.
-Apa meg fog gyógyulni! Az orvos azt mondta, hogy ez csak ideiglenes, és enyhe pestis! És hogy most már örökre biztonságban lesz a betegséggel szemben!- kiáltotta Becca nevetve. Lajos nem mondott semmit, csupán az égre emelte könnyes szemét.
