Hazatérés
Ethan és Ruben de Charny azonnal jelentkeztek Napóleonnál, amint az hívatta őket. A császár arcán határozottság tükröződött.
-Uraim, visszatérünk Franciaországba- jelentette be. A két fiatalember őszinte meglepődéssel nézett össze. Bonaparte elégedetten mosolyodott el.- Szükség van egy erős kézre. Egy olyan emberére, aki tudja, mit csinál. Ezért kell visszatérnünk.
Ethan mellkasából fájdalmas sóhaj szakadt fel, s szomorú tekintete többet mondott a szavaknál. Napóleon észrevette ezt, és felvont szemöldökkel így szólt hozzá:
-A szerelemben egy férfi csak akkor győzhet, ha elfut, vicomte úr. Ha velem tart, ez a győzelem a magáé. És még több is.
-Követem, felség, akár a világ végére is, ha parancsolja- mondta bólintva Ethan.
Így hát az elkövetkezendő napok lázas készülődésben teltek. Ethan elbúcsúzott szerelmétől, Ruben elbúcsúzott a nyugalomtól. Szerette a magányt. De még jobban szerette a hivatását. Márpedig egy katona ritkán magányos. Ki érti ezt a furcsa összetételt?
Hajóra szálltak. A két fiatalember merengve nézte a távolodó sziget partját, hol egy barna, mezítlábas lány fehér zsebkendővel integetett. Rosa volt az. Ethan kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. A kék égen szálló sirályokra emelte tekintetét. Aztán olasz káromkodás harsant nem messze tőlük.
Mindkét fiatalember oldalra nézett. Egy matrózt láttak, aki hangosan szitkozódva kapott fel egy fadarabot és hajította az egyik madár után. Először nem értették, miért. Aztán meglátták... A sirály egyenesen a matróz fejére pottyantott. Elnevették magukat.
A matróz rájuk nézett, és már ott is termett előttük.
-Maguk mit nevetnek?- kérdezte olaszul. Ruben, aki nem hagyta ki úgy a nyelvleckéket, mint Ethan, minden akcentus nélkül válaszolt.
-Hát nem is tudom... Mit nevetünk Ethan?- kérdezte. Unokatestvére úgy bámult rá, mintha valami őskori halandzsát mondott volna neki.
-Még pimaszkodik!- kiáltotta vérben forgó szemmel a matróz, és megemelte hatalmas öklét. Ám mielőtt lesújthatott volna Ruben megfogta a csuklóját.
-Tudja-e, kinek a hajóján van?- kérdezte összevont szemöldökkel. A matróz bólintott.- Nos, ha nem akar vele ujjat húzni, ne kössön belém- azzal meglódította a matrózt. A férfi tántorogva hátrált, de többé nem mert szólni egy rossz szót sem.
1815. március 1-jén kötöttek ki Cannes-ban. Onnan nyomban Párizs felé vették útjukat. Az Alpokon átkeltek, közben néhány ember csatlakozott hozzá. Grenoble-ban egész sereg akarta elfogni a császárt. Ám Napóleonnak akkora ereje volt, hogy ez a sereg is átállt hozzá.
Március 20-án már Párizsban voltak. Napóleon első dolga volt hű katonatisztjeinek jutalmat adni. Georges-Ruben de Charnyt és Ethan de Charnyt a Becsületrend lovagjává tette. Azonban a katonái már kevésbé rajongtak érte, a nép még inkább. Egyre feltűnőbb volt, hogy a visszatérés csakis kudarccal végződhet.
Napóleon nem volt már a régi. Megviselte a látvány az oroszországi hadjáraton. Látta, mint halnak meg legjobb katonái, és ezt sosem bírta feldolgozni.
-Csak én, csak én tehetek bukásomról- mondogatta.- Én voltam saját magam legnagyobb ellensége, balsorsom egyetlen oka.
A császár kimenőt adott katonáinak, akik Elbán voltak vele, látogassák meg családjukat, pihenjenek, de első hívására legyenek készek! Így hát a két Charny is hazatért.
Ahogy beléptek a kapun, boldogan tapasztalták, hogy éppen az a nyüzsgés jellemzi a palotát, mint mindig. Az inas, aki jött köszönteni az idegeneket, nagyot kurjantott, amint felismerte a két fiatalembert. Rohant is befelé, hogy jelentse őket, alig tudták követni.
Átvágtak a szalonon, egyenesen egy olyan szobába, amiről a fiúk úgy tudták, hogy üres. Az inas kopogott.
-Entrez1!- hangzott belülről egy határozott férfihang. Olivier de Charny hangja. A két tiszt egymásra mosolygott. Rég hallották már az apai hangot. Azt a tiszta kiejtést, azt a nemes hanglejtést...
Az inas belépett, s halkan elmondta, kik várnak bebocsátásra, valamint megkérdezte, hogy beengedje-e őket.
-Kérdés ez?- hallatszott egy lágy, női hang is. Andrée. Az inas meghajolt, és kiment. A két fiatalember pedig belépett az ajtón.
Látták Andrée-t ülni egy karosszékben. Ugyanolyan szép volt, mint mindig, egyetlen ránc sem jelent meg arcán, egyetlen ősz hajszál sem vegyült barna hajába. Bájos mosolyát is megőrizte. Mikor beléptek, felállt, és átölelte mindkettejüket.
Látták Oliviert is, a vastag szőnyegen ült a földön, törökülésben egy három éves kisfiú mellett. A gyermek építőkockákat rakosgatott egymásra, Olivier navigálása alapján egész várat épített. A hátuk mögött egy kislány játszott üveggolyókkal. A két gyermek valódi tükörkép lehetett volna, ha a fiúnak nem rövid a haja.
A gróf is felemelkedett, könnyedén, mintha csak még mindig harmincéves lenne, s szívére szorította a csodálkozó fiúkat. A két fiatalember tátott szájjal meredt Andrée-ra.
-Nem, fiúk- kuncogott a nő.- Nem, ők nem az én gyermekeim.
Erre a fiúk tátott szájjal és kerek szemmel fordultak Olivier felé.
-Hosszú elbeszélni- sóhajtotta a férfi.- De a lényeg, hogy ők a féltestvéreitek- a gyermekek felé fordult, a fiúra mutatott.- Auguste de Charny- aztán a lányra-, Juliette de Charny.
Az ikerpár felnézett neveik hallatára, és felálltak. Nagy szemekkel néztek a két magas, mosolygó fiatalemberre. Ethan ránézett a grófnéra.
-Édesanyám merre van?- kérdezte tőle. Andrée mosolyogva felelt neki.
-A szobájában vagy a könyvtárban. Ott tölti legszívesebben idejét. Hacsak ki nem ment sétálni.
-Köszönöm- mondta a fiatalember, meghajolt, még egyszer rámosolygott a többiekre és elment megkeresni anyját.
Olivier végignézett fián, s bizony büszkén dagadt a mellkasa, mikor észrevette a szíve fölött a Becsületrend keresztjét. Már éppen megszólalt volna, hogy elmondja, mennyire büszke rá, amikor a hátuk mögött kiáltás harsant:
-Juliette! Most ezt miért kellett?
Mindhárman odafordultak. Juliette huncut vigyorral nézett testvérére, akinek máris könnycseppek lepték el barna szemét. Hogy miért? A kislány egyik nagy üveggolyója olyan lendülettel ütközött neki a nagy gonddal felépített várnak, hogy az félig azonnal ledőlt. A másik fele meg csoda volt, hogy állva maradt.
-Juliette...- szólt lágy hangon Olivier, s letérdel lánya mellé.- Szándékos volt?
-Igen!- vágta rá a lány és karba tette a kezét. Már most olyan volt, mint egy dáma.
-Miért?
-Mert azt mondta, csúnyák az üveggolyóim!- azzal nyelvét nyújtotta Auguste-ra, aki máris bújt anyjához.
-Ejnye- mondta Olivier, és kinyújtotta a kezét Auguste felé.- Gyere ide, fiam, kérj bocsánatot.
A kisfiú vonakodva bár, de odament, megtörölte könnyes szemeit, hagyta, hogy apja átkarolja, mint a testvérét is.
-Bocsánat- motyogta az orra alatt alig hallhatóan. Juliette rögtön elmosolyodott és megölelte a fiút.
-Játszatok szépen, nekem most akad egy kis dolgom- mondta Olivier, s nyomott egy-egy csókot a gyerkőcök homlokára. Aztán felállt, megfogta Ruben karját, és magával vitte a dolgozószobájába.
Andrée maradt ott a két vörös hajú gyermekkel. Bár nem ő volt az anyjuk, első pillantásra megszerette őket, nem volt nehéz anyjukként viselkedni. Igaz, Olivier elmondta már nekik, hogy az édesanyjuk meghalt, mégsem szomorkodtak, hanem elfogadták Andrée-t. Az a két tiszta szívű gyerek igazi kincs volt. Auguste a szeplős kis arcával mindenkinek meglágyította a szívét, Juliette-nek a bája volt a fegyvere.
1Jöjjön be!
