24. fejezet

Apaság

Erísia szépen cseperedett. Úgy gondolom, anyám és egy dajka segítségével egész jó apa lettem. Lányomnak gyönyörű, barna haja volt, és csillogó kék szeme, valamint csengő hangja. Nagyon szívesen játszott Tolomir lányával.

Ahogy nőtt, igyekeztem tanítani. Megtanítani, hogyan lehet méltó királyi véréhez, hogyan uralkodhat, ha egyszer ő lenne utódom. Okos lány volt, gyorsan tanult. Rendkívül érdekelték a fegyverek, és úgy gondoltam, nem baj, ha meg tudja védeni magát, ezért már nyolcéves korában Tolomir szárnyai alatt tanulta a tőrök használatát, jeleskedett az íjászatban, és nem volt utolsó fegyver nélküli harcban sem.

Az illemet, etikettet tökéletesen tudta, fiatal korához képest bölcs volt, és nagyon tisztán látott. Néha tisztábban, mint én.

Most, hogy elérte a tizennyolcadik születésnapját, úgy gondoltam, ideje lenne férjet találni neki. Kinézetébe senki sem köthet bele: formás alakja volt, úgy tudott mosolyogni, mint senki más. Amikor reggel bejelentettem neki, hogy mára kérőket várok, eléggé rosszul fogadta...

-De én még nem akarok férjhez menni!- mondta. Igen, elég makacs leányzó volt.

-Erísia, muszáj.

-Nem! Majd az lesz a férjem, akibe beleszeretek, nem holmi ostoba hercegek, meg bárók, meg fene tudja micsodák, akik még a nevüket sem tudják leírni!

-Kérlek, nyugodj meg. Nem lesz olyan vészes, hidd el.

-Tudod is te, mi a kényszerházasság!- vágta a szemem közé. Erre már elöntött a méreg, dobbantottam, összevontam a szemöldököm.

-Vagy választasz a kérőid közül, vagy senkihez nem mész feleségül! De vigyázz, ha az utóbbit választod, pakolhatsz, és repülsz a palotából!

Könny szökött a drága lány szemébe. Megremegett, és halkan így szólt:

-Bocsánat, apa. Nem akartam...

-Tudom, szívem- mondtam finomabb hangon, és átöleltem. Nem tudtam rá haragudni. Délután pedig együtt nézegettük a kérőket. Egyelőre egyik sem nyerte el Erísia tetszését, de még minimum százan álltak sorban kegyeiért, volt kiből válogatni.