Fekete halál
D'Artagnan halála után a had, bár győzelmet aratott, nem ünnepelt. A futár még aznap visszanyargalt Párizsba, hogy elmondja őfelségének a gyászos hírt. A király mindig is szimpatizált D'Artagnannal, még akkor is, amikor annyira összeveszett vele La Fère gróf miatt...28
A fiatal XIV. Lajos tehát nyomban hazahívta seregét, nem számított győzelem, vereség, ünnep, jöjjenek haza. Elindultak hát a mai Hollandiából vissza Franciaországba. A testőrök, bár mint D'Artagnan kapitány alatt, most Lajos hadnagy alatt szabadon vágtathattak a kijelölt útvonalon, nem élvezték a hazatérést. Mindennél édesebb otthonukat láthatják újra, kedveseiket, gyermekeiket, azonban ezúttal egyikük sem kurjongatott, nem hajtották a lovakat, csendben ügettek Lajos mögött.
Énekszó nem hangzott, csupán a hívő lelkek mormoltak egy-egy imát a tábori pap társaságában, ha megálltak pihenőre. Fogadókban szálltak, nem a legfényesebb szobákban aludtak, de volt mit enni, és volt hová hajtani a fejüket. Így haladtak egészen Armentières-ig.
Elhaladtak egy fényes palota előtt. Nagy ünnepség volt, kocsik száza állhatott a széles udvaron. Lajosban valami szörnyű gyanú támadt, tovább küldte testőreit:
-Barátaim, menjetek a legelső fogadóba- mondá nekik.- Hamarosan csatlakozom hozzátok.
Senki sem kérdezte, miért áll meg, senki sem nézte, hogy mit csinál, szó nélkül engedelmeskedtek. A fiatal hadnagy pedig lováról leugrott, és megkérdezte az egyik arra járó inast:
-Mi van itt, hé? Nyüzsög a palota, sőt a város is, mint a hangyaboly.
-Nagyságos uram- fordult felé az inas-, tetszik tudni, kié ez a palota?
-Gondolom, hogy Armentières földesuráé.
-Pontosan, monsieur. Ez a palota D'Ouchy márki tulajdona- a név említésére Lajos megremegett, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
-És mi van itt?
-Lakodalom, katonauram, lakodalom. A gazdám lánya, kedves kis teremtés, az megy férjhez most.
-Julie D'Ouchy kisasszony?!- kiáltott fel a fiatalember nem bírván tovább uralkodni magán.
-Ő, uram. Tán ismerni tetszik?- az inas laposan pillantott rá.
-Igen, cimbora ismerem. No, de akkor nem is zavarom a nemes urat. Had mulasson kedvére.
-De végtére is, uram, ne menjen el. Ha valamit szeretne gazdámtól, bejelentem.
-Csupán tiszteletem kívántam tenni, de egy lakodalmat idegennek nemigen illik megzavarni...- bejezni azonban már nem volt ideje, mert az inas olyan jókedvében volt, hogy megragadta a karját, bevezette a szalonba, ahol már javában folyt a táncolás, és odaszólt az ajtónállónak.
-Hé, barátom, jelentsd be Monsieur...- bizonytalanul és egyben kérdőn pillantott a hadnagyra. Vagyis pillantott volna. Mert bár a szalonba be tudta húzni az inas, az ajtónálló annyira nem figyelt rá, hogy két kézzel kellett neki integetni. Lajosnak több se kellett: futott kifelé, mint akit démonok űznek. A hollandok elől nem futott így.
Szerencsére katonái nem látták, amint kiszáguld a kapun, és lovára pattan sápadtan, kétségbeesett arccal. Miért ijedt meg, kérdezhetitek. Hát a válasz igen egyszerű: először is a féltékenységtől félt. Julie-t más oldalán látni egy rémálom lett volna. Aztán meg Monsieur D'Ouchy is ott volt ám. Mit tett volna, ha meglátja azt, aki egyszer lánya ágyában hált, és még reggel is ott volt, mikor ő belépett?! Belegondolni is szörnyű. A lakodalom vérontásba fordult volna, és azt bizony nem bocsátotta volna meg magának Lajos.
Hiába lógott mind a tíz ujjáról nő, ha egyszer a szívét az az egy rabolta el. Érez az a szív ma is, de nem tudja hol van. Talán bezárta a kisasszony- pontosabban asszony- egy szekrénybe vagy egy dobozba, és titkon őrzi, amikor senki sem látja, megcsókolja; vagy kitűzte a ruhájára, célpontnak, hogy abba szúrjon a leendő férje. Lajos számára, ha látta volna az újdonsült házaspárt, az egy végzetes tőrdöfés lett volna. Egy halálos döfés. Azonban szerencsére nem látta, és el tudott menekülni.
Az első fogadó az Üvöltő Farkas volt. Bement, tudakozódnia nem kellett cimborái felől: látta lovaikat az istállóban. Rögtön oda is ment egyikükhöz.
-Hát a többiek? A század felét sem látom itt- mondta neki.
-Hát biz' Isten nem, hadnagy uram. Nem fértünk el. A fogadós úr azt mondta, hogy alig van szabad szobája, mert a márki úr lakodalmazik, és összehívta a környék összes nemes famíliáját...
-Nahát!- kiáltotta Lajos összevonva a szemöldökét.
-Én is ezt mondtam. Egyébként néhányan elhatároztuk mi, akik itt maradtunk, hogy holnap megnézzük azt a menyasszonyt magunknak.
-És?- kérdezte a hadnagy, jóllehet már sejtette, hogy mire akar kilyukadni egyik legjobb barátja.
-És arra gondoltunk, hogy hadnagy uram is eljöhetne velünk!
-Én, Bernard? Úgy ismersz te engem, hogy én a menyasszonyokra hajtok?
-Nem, hadnagyom- mondta játékosan a férfi.- De hát a szépasszonyoktól nemigen vonakodsz te sem.
-És mi van akkor?- kuncogott Lajos.
-Gyere el.
-Jó, de mikor akarjátok ti, egyszerű katonák megnézni?
-Holnap az ifjú pár tartani fog egy díszes körmenetet a városban. Csupán előre kell tolakodnunk a bámészkodók között, és azon nyomban láthatjuk is őket.
-Nem hiszem, hogy el tudok menni...- mondta remegő kézzel a hadnagy.
-Miért?
-Mert kardomat meg kell élezni, köpenyem szakadásait pedig helyrehozni.
-Eh, az ráér!- legyintett nagyot Bernard. Lajos próbálta kivonni magát a dologból, de bármint erősködött is, cimborái csak rávették. Másnap nagy zenebona támadt olyan tíz óra körül. A nap gyönyörűen sütött, bár nem perzselt így, szeptemberben.
A nép kitódult az utcákra, így a négy cimborának át kellett verekednie magát a tömegen, ha mindent látni akart. Lajos mondjuk pont ezt nem akarta, de nem volt más választása, a többiek vitték magukkal. Hamarosan hófehér hintó tűnt fel, melyet két csengős ló húzott. A hintón aranyos díszítés. A kocsis címeres egyenruhában. És hát az ifjú pár valami gyönyörű volt.
Vegyük először szemügyre a férfiút. Valami herceg lehetett, legalábbis Lajos így hallotta a pletykákból. Szőke, magas, csillogó kék szemű ember, de már negyvenedik életévét taposhatta ráncaiból ítélve. Fehér kesztyűs kezével mosolyogva integetett a minden irányból gratuláló népnek.
-Mintha te magad lennél a király, nyomorult...- gondolta a hadnagy, és szemét a férjről inkább a feleségre emelte. Julie még mindig gyönyörű volt. Szőke, már-már fehér haja vastag csigákban keretezte örömtől ragyogó arcát. Lajos még sosem látta ennyire boldognak.
-Julie...- mondta halkan, amit persze a tömeg moraja elnyomott. A nő azonban nem vette őt észre, bármennyire is leste mereven minden mozdulatát. Bájosan mosolyogva integetett ő is, akárcsak férje, és egy kosárból virágcsokrokat dobált az ünneplőknek. Egy ilyen csokrot repített Lajos elé is. A fiatalember csak állt, nézte sápadtan a csokrot, aztán ismét felpillantott, és elborzadt.
A két szerelmes egymás ajkára tapadt. Erre a tömeg még nagyobb ujjongásba kezdett, azonban a testőrök, akik a legközelebb álltak Lajoshoz, észrevették, hogy az mennyire elsápad, és látták azt is, hogy már-már hanyatt dől. Odaléptek hát kissé mögé, így a fiatal hadnagy csupán a válluknak dőlt, de talpon maradt. Levegőért kapkodott, mint akit zokogás fojtogat.
-Mi bajod, cimbora?- szólította meg Bernard, azonban válasz nélkül maradt.- Mi baj van, Lajos?!- kiáltott a fülébe megelégelve ezt az ijesztő magatartást.
-Nyomorult...- morogta vészjóslóan a fiatalember, aztán hirtelen elöntötte az arcát a pír, keze ökölbe szorult, ellépett társaitól. Felkapta nagy lendülettel a virágcsokrot, és visszadobta a feladónak. Julie meglepődve nézett hátra. Bizonyára azt hitte, hogy valamelyik lelkes ünneplő dobta vissza ajándék gyanánt. Azonban amikor meglátta a kipirult, vicsorgó Lajost, felsikoltott és eszméletét vesztve omlott párja karjaiba.
A hadnagy pedig fogta magát, utat tört a tömegben, és dobogó léptekkel bevonult szobájába. Még vacsorára sem jelent meg, pedig az étkezéseket nem szokta kihagyni, csak akkor, ha valami baja van. Bernard tehát vállalta a kockázatot, hogy bemegy az oroszlánbarlangba, és kicsalogatja belőle a fenevadat.
Bekopogtatott, de nem jött válasz. Másodszor is zörgetett, akkor sem. Odatapasztotta a fülét az ajtóhoz, és mintha hallotta volna a hadnagy erőtlen hangját, amint valamit motyog.
-Lajos!- kiáltott be.- Lajos, minden rendben?
Erre egy pillanatra dermedt csend támadt. Barátja talán imádkozott? Nem, dehogy. Lajos sosem volt hívő ember. De akkor mi a fenét csinált? Mivel semmi felelet nem érkezett, megpróbált bemenni. Sikerült, az ajtó nyitva volt!
Bernard körülnézett. Kétségkívül azt várta, hogy Lajos majd szokása szerint járkálni fog a szobában oda-vissza, vagy iszogatni valami bort. Nem. A fiatalember az ágyán feküdt, inge sebesen emelkedő és süllyedő mellkasán kigombolva, haja kócosan terült el feje körül a párnán. Szeme ragyogott, arca még mindig vörösben pompázott.
-Lajos!- kiáltotta Bernard, és odasietett barátjához. Kezét a homlokára tette, aztán gyorsan kapta vissza. Ez a csupa verejték homlok égetett, mint a tűz. Rohant is a testőr, mint akit puskából lőttek ki. Megkérdezte a fogadóban a társait, hogy nem-e itt szállt meg a tábori doktor is. De nem! Nagyszerű. Tehát körbe kell lovagolnia egész Armentières-en, hogy ráleljen. Összeszedte még két cimboráját, és hárman indultak az orvos előkerítésére. Bernard e szavakkal vált el tőlük:
-Gyerünk, barátaim! Ha már a kapitányunkat elvesztettük, a hadnagyunkat ne hagyjuk utána menni!- ő jól ismerte, milyen kegyetlen is tud lenni a láz: a nővérét az ragadta el a családtól.
Fél óra múlva aztán maga talált rá az orvosra. Gyorsan elhadarta neki, hogy mi a helyzet, felkapta lovára maga mögé, és vágtatott vele vissza a fogadóba. A testőrök már elözönlötték a folyosót. Mindenki aggódva hallgatta, ahogy a fiatal hadnagy a szobában nyöszörög, és egyre csak azt hajtogatja:
-Julie...Nem! Drága Julie-m...
Az orvos bement hozzá, vizsgálgatta mindenét, aztán elővette eszközeit a táskájából, és Bernard-t segítségül hívta, hogy tartsa neki a beteg kezét, amíg ő elvégzi az érvágást. Az ügyesen elvégzett „műtét” után Lajos lehunyta szemeit, mellkasa mozgása nyugodtabbá vált. Ekkor a doktor közölte a testőrökkel, hogy hadnagyuk meg van mentve, térjenek csak nyugovóra.
Másnap reggel a fiatalember már saját lábán ment reggelizni, sőt étkezés után nyomban parancsba adta, hogy indulnak haza. Tisztán látszott rajta, hogy egy percig sem akar tovább a városban maradni. Tehát elindultak. Innentől akadálymentesen telt az út. Párizsban nagy örömmel fogadták őket. Minden testőr családja az első sorokban ujjongott. Csak Lajos nem látta sehol sem apját, sem anyját, de még nővérét sem.
A király köszöntései után aggódva tért haza. Sötétség honolt a házban, pedig még csak nyolc óra volt. A sűrű függöny mögött, anyja szobájában azonban mintha halvány gyertya pislákolt volna. Tehát még ébren vannak! Bement. Ott különös csend fogadta. Felvágtatott hát a lépcsőn, és megijedt tulajdon léptei zajától, melyek úgy visszhangzottak a csendes házban, mintha egy sírboltban lett volna. Bekopogott anyja szobájába.
Kinyílt az ajtó, és apját látta maga előtt. Apját, a mindig fiatal René de Bellerose grófot. Nem is látszott idősebbnek harmincöt évesnél most sem. Hanem szeme fénytelensége, ajka remegése elárulta, hogy valami nagy baj van.
-Mi történt?- kérdezte döbbenten Lajos. René sóhajtott.
-Anyád beteg...- kiment a folyosóra, hangtalanul bezárta maga mögött az ajtót, és fia vállára tette a kezét.- Nagyon beteg.
-Mi baja?- suttogta a fiatalember.
-Pestis- nyögte ki a gróf sápadtan. A testőrhadnagy hátrahőkölt, aztán ismét közelebb lépett apjához.
-De... Akkor te miért mentél be hozzá? Az fertőző!
-Igen. De nem mindegy már nekem? Rebecca már felnőtt nő, szép, értelmes. Te is megnőttél. Férfi lettél, katona, hadnagy. Egy nap marsall lesz belőled. Belőlem pedig már nem lesz semmi, csak aggastyán. Inkább haljak meg így, erősen, de mégis betegen; mint vénemberként, aki már magáról sem tud gondoskodni.
-Apám ne beszélj így!- kiáltotta a szegény fiatalember, és meg akarta ölelni Renét, de ő vasmarokkal tartotta a vállánál fogva.
-Ne. Ne ölelj meg. Talán máris elkaptam a kórt, és ha valakinek nem kívánom a halált, az te és Becca vagy. Bon nuit, Louis29- mondta neki szomorú mosollyal és bement vissza Elisabeth szobájába.
-Bon...nuit...- hebegte Lajos. Elvonult szobájába, és onnan egészen reggelig nem mozdult ki.
Mikor felébredt, Rebecca ott ült ágya mellett, szeméből potyogtak a könnyek.
-Mi történt, mon sœur30?
-Anya...- zokogta a lány ráborulva Lajosra.- Meghalt!
-Fekete halál!- ordított fel a fiatal hadnagy, mint a sebzett oroszlán, és magához szorította nővérét.
28Utalás Alexandre Dumas: Bragelonne vicomte könyvének Mi történt a Louvre-ban, mialatt a Bastille-ban lakomáztak c. fejezetére, ahol is D'Artagnan durván megmondta a fiatal Lajos királynak a magáét, hogy kiszabadítsa La Fère grófot (vagy legalább magát is bezárassa mellé)
29Jó éjszakát, Lajos.
30nővérem
