23. fejezet

Ismeretlen ismerős

Nicolas félmeztelenül feküdt ágyán, bort szürcsölgetett, élvezte a győzelem édes ízét. Páncélja egész jól megvédte, csak kisebb karcolásokat szedett össze a küzdelem során. De megölte Gilbertet. Dicsőséges tett volt, Atheis kénytelen lesz belátni, hogy efölött most nem hunyhat szemet. És ha azt mondja, hogy kérjen valamit, ő Julio De Neases életét kéri. Vagy Lilianát. Ezt még majd eldönti.

Hirtelen hangoskodás támadt a sátra előtt. Lassan tápászkodott fel az ágyról, mert hát féldémon léte miatt be tudott rúgni, de csak az egyensúlyérzéke tompult el, az önkívületig ivás sosem sikerült neki. Fém koccanását hallotta fémen, majd nagy csörömpölést. Mire azonban eljutott félútra, föllibbent a sátor ponyvája.

A főtanácsos egy villámló szemű Julióval találta magát szemben, akinek kezében ott csillogott a kardja, szerencsére markolattal fölfelé. A tábornagy valósággal remegett a dühtől, haja és öltözéke zilált volt, mintha most ugrott volna ki az ágyból.

-De Neases úr?- kérdezte kissé nehezen forgó nyelvvel a féldémon.

-Beszédem van magával, Grand- mordult fel a férfi, és fenyegetően lépett közelebb. Ettől a harcias hangnemtől a kissé kába Nicolas inkább hátrébb lépett.

-Foglaljon helyet, hallgatom- mondta egy szék felé biccentve. Julio a támlájánál fogva megragadta a széket, lökött egyet a főtanácsoson, majd maga alá pördítette az ülőalkalmatosságot. Felkönyökölt a támlára, úgy figyelte egy sötét mosollyal, ahogy a tántorgó féldémon lehuppan meghökkent fejjel az ágyra.

-Mit tud maga az otthon történtekről?- kérdezte De Neases követelő hangsúllyal. Nicolas szemöldöke a homloka közepére emelkedett.

-Vallat?- kérdezett vissza, most már ő is harciasabban.

-Megeshet. Feleljen!

-És ha nem?

-Akkor emlékeztetni fogom őfelségét, hogy mit tett Liliana kisasszonnyal, és nem hogy kitüntetni nem fogják hőstettéért, de talán még főtanácsosi pozíciójából is elmozdítják- vonta meg a vállát a gárdista.

-Ha megteszik- morogta Nicolas nem is emberi hangon-, vérbe borítom az országot!

Julio feltekintett, összevont szemöldöke alatt egyenesen a parázsló, vörös szembe. Grand tudta jól, hogy mit keres benne: azt a tompa részegséget, azt a homályos öntudatot, amit bejövetelekor tapasztalt. De a lökése, lekezelő, támadó modora elég volt ahhoz, hogy magához térjen. Fenyegetésében egy cseppnyi hazugság sem volt. Megteheti, ha akarja. Senki nem tudja megállítani. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a tábornagy kételkedik, mégis fél.

-Válaszoljon, Grand uram!- dobbantott a férfi, még mindig vörös volt a vértől a csizmája.

-Miért hozzám jött?- dobta vissza a labdát ismét a főtanácsos.

-Tudja maga nagyon jól! De ha magától nem köpi ki, majd én segítek: kinek a szolgálatában áll Vorlaimer úrhölgy?

-Ejnye- mosolyodott el szemtelenül (akár szó szerint véve is) Nicolas.- Ennyire megtetszett magának az ifjú hölgy?

-Ne kerülgesse a témát!- fakadt ki a tábornagy felugorva a székről.- Tagadja talán, hogy elraboltatta vele a lányomat?!

-Igen- felelte nyugodt határozottsággal Grand, és látta, hogy Julio nem ezt a választ várta, vagy legalábbis nem ilyen hangnemben, mert megütődve állt előtte.

-Hogyan, kérem?...- nyögte ki végül.

-Vorlaimer úrhölgy a háború ideje alatt visszatért a Tallyo melletti birtokára- magyarázta a főtanácsos, miközben merőn nézte az előtte álló, zavarodott embert.- Azt mondta, ahol a harc kezdődik, ott ér véget az ő munkája. Így hát megadtam neki a szabadságot. Hogy ezalatt ő mihez kezd, azt én nem tudhatom.

-Tehát nem tagadja, hogy ő tette- szólt közbe a tábornagy.

-Nem, uram, nem tagadom. Ha maga Vorlaimer után akar loholni, csak tessék. De hadd figyelmeztessem valamire!- tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy Julio ki akar rohanni.

-Mégis mire?- hördült fel idegesen De Neases. Nicolas arcán pedig ismét megjelent az a semmi jót nem sejtető sötét vigyor.

-Tábori törvénykönyv, második oldal, hatodik bekezdés: „Ha a katona a tábort, vagy kijelölt helyét, királyi pecséttel hitelesített írás nélkül hagyja el, árulónak nyilváníttassék, bármily magas rangú legyen is”.

-Maga kívülről tudja az egész törvénykönyvet?- szegezte neki a kérdést gorombán a férfi.

-Mivel én szövegeztem, igen. Javaslom, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik, tábornagy úr! Így is elég rosszul áll már a szénája.

-*-

Chamberlain vállig begipszelt kézzel ücsörgött az ágyán, mivel az az átkozott sárkány szilánkokra törte a karját. Csoda, hogy össze tudták rakni az orvosok. Mellette ült Dellirity, aki csupán hátul harcolt, biztonságban a keményebb harcoktól, mert ő a hátvédbe lett beosztva. Az ifjú megrendülten beszélt élete első csatájáról.

-Én ezt nem ilyennek képzeltem, Delly... A mesék alapján, amit szülők mondanak a gyermekeknek, mind azt hisszük, hogy aki harcol, hős. De most mégsem úgy tűnt. Nem láttam semmi hősieset. Csak azt, hogy mészárolja az ember a sellőt, a sellő az embert. Hasztalan vérontás volt az egész, ahol társakat, barátokat vesztettünk el... Azt reméltem, lesz benne valami fenséges...

Nem tudta befejezni, ugyanis az éppen akkor belépő Savio, aki egy levágott ujjal megúszta a küzdelmet, közbeszólt.

-Mégis mi fenséges lenne a gyilkolásban? Akármilyen nemes célért küzdesz is, harcolsz, ölsz, az mindig azzal jár, hogy más meghal.

-De hát... öltem már embert!- mentegetőzött Chamber.

-Igen, tudom. És Lain, aki meglehetősen vad, kedvelte is. Amint viszont Chamber tért vissza közénk, hánytál. Az első két alkalommal legalábbis így volt. Aztán egyre jobban bírtad.

-De... mióta Dellyvel vagyok, egyre kevesebbszer jön elő Lain- gondolkozott az ifjú.

-Pontosan. Ha ez így megy tovább... nem lesz meg benned az a kis mértékű kegyetlenség, amivel egy katonának bírnia kell- Savio, hogy elvegye szavai élét, kissé elmosolyodva hozzátette:- Vannak már szakmák is a földön, és neked elég jó érzéked van a tudományhoz. Talán még tanító is lehetnél.

-Én... nem is tudom...- a fiatalember felsóhajtott.- Talán igazad van.

Az idősebb gárdista már szólásra nyitotta a száját, amikor egy poros, szakadt ruhájú utcagyerek vágódott be a sátorba.

-Bellerose úr!- visította, ahogy az őrök elkapták vékonyka karjait. Savio felkapta a fejét, és két ugrással a gyerek előtt termett, amint felismerte, ki az.

-Arthur?- kérdezte összevonva a szemöldökét.- Mit csinálsz itt? Engedjétek el!- szólt élesen a két férfira, mire azok elengedték a fiút.

-Jó hírt hoztam, gárdista úr!- somolygott Arthur, némileg selypítve.

-Hát bökd ki!- dörrent rá Savio, kicsit nyakon is legyintette a kölyköt.

-Nos, bimbózik a nefelejcs- kacsintott a gyerkőc.

-*-

A Nap sugarai már megvilágították a horizontot, amikor Julio Tallyo határába ért fáradt lovával. Ezúttal nem érdekelte az állat egészsége, csupán egy dolog lebegett a szeme előtt: Gondalea.

És mégis, minél közelebb ért, annál inkább elbizonytalanodott. Mi van, ha a főtanácsos összejátszik a nővel? Ha a Tallyo melletti birtok nem is létezik, csak elterelni akarták a figyelmét egy nagyobb összeesküvésről? Vagy ha a lány helyett ezer harcost vagy démont fog ott találni?

-Ne gondolj ilyenekre!- morogta magában, miközben még erősebb vágtára ösztökélte hátasát.- Nem eshetsz kétségbe! Most nem! Gyerünk, cimbora, megy ez még!

A sejtelmes félhomályban megjelent előtte a palota a nagy vaskapuval, ami tárva-nyitva állt. Az első dolog, ami villámként hasított belé a tábornagyba, az a gondolat volt, hogy túl könnyű. Le akarta lassítani lovát, de elkésett. Maga előtt a földön valami fekete vonalat pillantott meg. Amint az állat rálépett, hirtelen világos lett, hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, ló s lovas pedig egyaránt felrepültek a magasba, bár az előbbi alkotó elemeire hullott.

Mikor De Neases felébredt, egy cölöphöz kikötözve találta magát a palota udvarán. Már fent volt a nap, de a köd miatt csupán egy fehér korong látszott belőle. Zúgó és fájó fejjel nézett körül, próbált rájönni, hogy mégis mi folyik körülötte. Hirtelen hahotázás ütötte meg a fülét, és valami vékony hangú nyöszörgés, amit nem tudott pontosan meghatározni. De abban biztos volt, hogy a hangok a tető irányából jönnek, úgyhogy felnézett.

Felnézett, és a szíve kihagyott egy ütemet, mikor meglátta, hogy a vörös hajú nő, nadrágban, karddal és pisztollyal az oldalán áll a tető szélén, bal kezében szorongatva a kis törékeny navarszát, akinek a száját bekötözték, de minden bizonnyal meg is verték, ugyanis véraláfutások tarkították kezecskéit és arcát. S ami még felháborítóbb volt: egyetlen hálóing volt rajta, semmi több.

-Jó reggelt, álomszuszék!- kacagott a nő.- Csak nem keresel valakit?

-Engedje el a lányt, amíg szépen mondom!- üvöltött fel sebzett oroszlánként Julio.

-Hogy mondod, gyilkoskám?- kérdezte incselkedő hangon Vorlaimer úrhölgy.

-Azt mondtam: engedd el!

-Jól van, kössünk alkut! Bár nem tudom, mennyire lehet bízni a magadfajta mészáros hazaárulók szavában, de kapsz egy esélyt. Adok neked egy kicsiny gyűrűt. Ebben a gyűrűben van egy mérgezett tű. Öld meg Atheis királyt, és megkapod a lányt.

-Ez őrültség! Soha nem bántanám a királyt!- tiltakozott a tábornagy.

-Ahogy gondolod!- felelte vigyorogva az asszony, és Gondaleán rántott egyet. A gyermek felsikoltott, s előrébb botladozott. Egyik lába a mélység fölött lóbálózott.

-Gondalea!- fakadt ki a férfi.- Ne félj! Ne félj, kislányom, itt vagyok!

-Pontosan, itt van apád- ismételte Dawnie sötét vigyorral.- Itt van, hogy nézze, amint szétloccsan a fejed a köveken.

-Apu!...- zokogott fel a lányka. Julio összeszorította a szemét. A szeretett gyermek hangja megmarkolta a szívét, s úgy facsarta, akár a citromot.

-Kapsz fél percet, Julio De Neases! Gondold át az ajánlatom. Harminc... huszonkilenc... huszonnyolc...

A tábornagy szeme ide-oda járt, ahogy próbálta összegyűjteni a tette mellett és ellen szóló érveket. Ha azt mondja, elvállalja, Gondalea talán megmenekül. De még akkor is csak talán, mert az a nő ki tudja, mire képes... Elvégre a főtanácsos kéme, és mint ilyen, biztosan jól tud hazudni. Ha pedig azt mondja, hogy elvállalja, akkor attól még lelökheti odaföntről a lányt, és neki muszáj lesz úgy is elvállalni a küldetést, mert a szavát adta...

Tizenöt... tizennégy... tizenhárom...

És ha nemet mond? Akkor bizonyosan lelöki. Nem, meg kell próbálnia elvállalni. Legfeljebb nem fogja megtenni. Meg tudja oldani, hogy ne kelljen meghalnia senkinek, legföljebb ennek az átkozott némbernek. Igen, ez lesz a...

-Túl késő!- Julio kerekre nyílt szemekkel kapta fel a fejét. Torkán a legvadabb üvöltés tört fel, amire csak egy meggyötört ember képes, a köteleit minden erejével tépte, de azok nem engedtek. Tétlenül kellett végignéznie, ahogy a navarsza, mint egy játékbaba, zuhan le a magasból, szőke haja és fehér ruhája lobogott, két kezét még felfelé nyújtva sikoltott olyan vékony, szívet tépő hangon, hogy a férfi zokogni kezdett. De nem bírta levenni róla a szemét. Akkor sem, amikor földet ért egy visszariasztó reccsenéssel. A nyakát törte...

-Így jár az, aki nem gondolkozik elég gyorsan- mondta Vorlaimer úrhölgy, majd eltűnt a tetőről.

Julio pedig csak nézte a halott gyermeket, életének értelmét, kitapintotta ujján a gyűrűt, amit kabalaként hozott magával a csatába, és zokogott, amíg csak el nem apadt a könnye, amíg el nem vesztette eszméletét.

-*-

-Fernand!- hallotta ismét azt a lágyan csengő hangot. Távolról hallatszott, de folyamatosan ismétlődött, és úgy érzékelte, hogy egyre közelebbről. A teljes sötétségben azonban nem látott semmit, megrázta hát a fejét, s kinyitotta a szemét.

Kőfalakkal körülvett helyiség volt, sötét, a padló is valami sötét kőből készült. Egy pincében volt a jéghideg falhoz láncolva. Ingén át is érezte a dermesztő hűvösséget, meg is borzongott tőle nyomban. A négyzet alakú terület egyik sarkában szekrény állt, de túl sötét volt, nem látta, mi van benne. Abban viszont biztos volt, hogy nem sok jó, ugyanis nem messze magától késeket látott felfüggesztve nagyság szerint, valamint ostorokat vastagság szerint sorba rendezve. A terem közepén álló asztalon pedig különböző csavaroknak voltak helyek, bilincsek lógtak róla, fogaskerekeket építettek be alá.

„Kínzókamra!”- villant át Julio elméjén. Hirtelen kinyílt egy ajtó, mert vakító fény áradt be a falon, amiben megjelent a kecses sziluett. A kecses, és szörnyű sziluett: Vorlaimer úrhölgy. Valamit mormogott az orra alatt, nyilván egy varázsigét, és gyertyák gyulladtak az egész szobában. A tábornagy egy ideig hunyorgott, épp elég ideig ahhoz, hogy a nő elé állhasson.

-Ó, te jóságos ég!- játszotta az aggódó hölgyet.- Hiszen teljesen kisírta a szemeit, tábornagy úr!- hirtelen elhallgatott, ahogy De Neases szemeit figyelte. Talán megrémült kissé attól a gyilkos tekintettől, ami meredt rá? Nem, bizonyosan nem. Sőt! Egy lépésnyire közelebb lépett, hogy mélyebben szemlélhesse meg őket.

A tábornagy nem fordította el a fejét, még csak nem is nézett másfelé, mégis érezte, hogy valami különös érzés bizsereg ott benne. A nő közelsége teljesen megzavarta. Érezte a teste melegét, a leheletét, édes parfümének illatát. Belenézett szinte világító, arany szemeibe. Tudta, hogy látta már őket, ismerte. Mégsem bírt rájönni honnan. De egy dolgot biztosan érzett: meg akarja csókolni. Magához ölelni, szorosan, soha el nem engedni.

Megrémült ettől az érzéstől. Olyannyira, hogy hátrahőkölt elkerekedett szemekkel, leesett állal.

-Nem kívánod a közelségem, mocskos mészáros?!- hördült fel Vorlaimer úrhölgy, s szeme, ami az előbb még lágy és meleg fényt sugárzott, egyszerre megvetővé vált.- Akkor elérem, hogy többé egy embert se akarj közel engedni magadhoz!

Odasietett, ahol az ostorok lógtak a falon. Azt a darabot vette le, aminek a végén egy fémkarika lógott. Julióban félelem támadt. Egy dolog szembenézni párbajban az ellenféllel. Egy dolog csatában szembenézni az ellenféllel. De kiszolgáltatottan várni a kínzást... az több a soknál! Látta, amint a nőszemély levesz egy kést is, aminek a markolata különlegesen volt megformálva: rá lehetett csatolni a karikára. Tehát nem egyszerűen megveri, de közben vagdosni is fogja. Ha eltalál egy artériát, vörösre festi az egész szobát, és legalább némiképpen holtában is okoz majd neki gondot... Ez a gondolat kissé megédesítette a keserű jövőt a férfi szemében.

Dawnie elkezdte püfölni. Ahhoz képest, hogy nő volt, nagyon is erős, és rögtön az első lendítésére mélyen a tábornagy hátába vágott a kés, átszakítva az ingét. A férfi persze büszke volt, túl büszke ahhoz, hogy felkiáltson, de egész teste összerándult a fájdalom hatására. És az úrhölgy nem állt le egészen addig, amíg patakokban nem folyt a vére, s inge cafatokban nem lógott rajta.

De Neases szeme elhomályosult, nem látott már jól a fájdalom ködétől, de nem vette le tekintetét kínzójáról. Vorlaimer úrhölgy egy dézsába dobta az eszközét, aztán ismét olyan vészesen közel állt hozzá. Julio úgy érezte, tompul a fájdalma, és ismét az a meghökkentő érzés lett úrrá rajta, hogy ő igenis meg akarja csókolni ezt a némbert... Érezni akarja a kezét a testén, a lélegzetvételét, a csókjait a nyakán. S valóban érezte!

A nőszemély ráhajolt véres nyakára, s végignyalt rajta, kezeit lágyan futtatta végig sebekkel tarkított testén. A férfi melléből sóhaj szakadt fel, s lehunyta a szemét. Egy hirtelen rántásra azonban éles fájdalom hasított a hátába. Vorlaimer letépte róla az ing maradványait.

-Erre már nem lesz szükséged, Julio De Neases- mondta sötéten mosolyogva, de szemében lángoló vággyal a megkínzó. Most a szekrényhez lépett, s elkezdett benne kotorászni. Julio hagyta előrebicsaklani a fejét. Lüktető férfiassága azonban nem nyugodott le ilyen könnyen. Lehunyta hát a szemét, igyekezve elűzni a parázna gondolatokat elméjéből, és várta a büntetés újabb stádiumát. Azonban az nem érkezett meg. Nem tudta, mennyi ideje várhatott lehajtott fejjel, de ő végtelenségnek érezte. Felpillantott hát, hogy lássa mégis mi történt.

Dawnie, kezében valami furcsa alakú eszközzel, valami csipeszfélével állt, de kerek szeme és szája alapján valamin meglepődhetett. Meredten figyelte a férfi mellkasát, mely sebesen emelkedett és süllyedt. A nő is csakhamar sebesebben kezdte venni a levegőt, pedig csak állt ott remegve, mint az őz, akinek a vadász előtt földbegyökerezett a lába.

Aztán hirtelen eldobta az eszközt, s rohant a dézsához, mintha valaki kergette volna. Kikapott belőle egy szivacsot, és úgy ahogy volt, visszaszaladt vele a tábornagyhoz, nem számított, hogy az egész padlón áll miatta a víz. Remegő kézzel érintette meg De Neases bal mellét, amin egy mély vágás húzódott keresztben. Julio fel is szisszent, de kíváncsian figyelte, mi lesz ennek a vége.

Dawnie lemosta a vért a férfiről, s attól, amit látott, még a szivacsot is elejtette.

-Az... egy horgony?... A haditengerészet szimbóluma?!- kérdezte elcsukló hangon. Julio bólintott. Ez volt a hagyomány már évtizedek óta a haditengerészetnél. Minden tagnak a bal mellére, a szíve fölé tetováltak egy horgonyt, ami előtt kifeszített pergamenre négy szó lett írva: „Tedd meg a lehetetlent!”.

Dawnie kissé lejjebb tekintett, majd levegőért kapott. A tábornagy összevont szemöldökkel követte a tekintetét. Még mindig a mellét nézte. Talán a fehér heget, ami a mellbimbója helyén húzódott. Az első csatájában vesztette el, sokáig az is kérdéses volt, hogy túléli-e, ugyanis egy zocrotani tengerész majdnem a szívét is keresztüldöfte.

-Fernand?...- suttogta immár könnyes szemmel a nő. A férfi felkapta a fejét.

-Honnan tudja a nevem?!- hördült fel rekedten, és egyenesen Dawnie szemébe nézett. Beleszédült a látványba. Az az ártatlan, arany szempár, azok a göndör, vörös fürtök, azok a pici szeplők, a dús, rózsaszín ajak...

-Nem ismersz fel?... Én vagyok: Dawnie!

Igen! Igen, igen, igen, ezerszer is igen! Ez a nő tényleg az a kislány, az a gyönyörű kislány, akitől éveken át nem volt képes szabadulni! Élete szerelme, akit egyetlen egy csinos kisasszony nem tudott vele feledtetni, akár cseléd volt, akár úrinő. Az ő Dawnie-ja, az egyetlen, kicsi Hajnalkája!

Az úrhölgy finoman két tenyere közé fogta a férfi szakállas arcát, s ajkait az ő ajkára szorította. A világ legboldogabb csókja csattant el köztük, egymáshoz simultak, nem számított sem a vér, sem a fájdalom. Közben Vorlaimer kikulcsolta a bilincseket, amelyek Juliót a falhoz láncolták, és végre ő is át tudta ölelni imádott kedvesét. A boldogság azonban alig tartott egyetlen percig.

-Dawnie...- morogta a tábornagy, s finoman, de határozottan tolta el magától Dawnie-t, akinek zavarodott tekintetén látszott, hogy nem érti, mi a baj.- Ez... Örülök, de... megkínoztál! Ha nem látod meg a mellkasom, meg is ölsz! És... Gondalea...- elcsuklott a hangja. Férfi létére érezte, hogy remeg a lába, hogy gyengébb, mint kisgyermek korában valaha volt.- Őt valóban megölted...

-Fernand...- lépett közelebb hozzá a nő, de ő egyre csak hátrált.- Meg tudom magyarázni!

-Nem!- rivallt rá.- Nem kell megmagyarázni semmit! Hol van a frakkom? Vissza kell mennem.

Az úrhölgy erőtlenül intett az ajtó irányába.

-A fogason az ajtón túl- sóhajtotta kedvetlenül.- Bocsáss meg! Kérlek!

-Az nem olyan egyszerű- morogta a tábornagy, s nagy léptekkel kisietett a helyiségből.