Kilenc hónap és egy kicsi
A kilenc hónap békességben, nyugodtan telt, Julien rendkívüli figyelemmel adózott hőn szeretett feleségének, minden egyes apró kérésére ugrott, éberen figyelt, szüksége van-e Sallynek valamire, és ha kedvese szólt, hogy fia, mert szentül hitte hogy fia lesz, nos, ha a hölgy szólt, hogy a pici mocorog, már nyomban ott is volt.
Egy nap, mikor Sally már a nyolcadik hónapjában járt, együtt feküdtek az ágyban, jóllehet, már tíz óra volt, és a neveken gondolkoztak.
-Szóval, hogy fogjuk hívni?- kérdezte Sally. Julien enyhén összevonta a szemöldökét.
-Ne is álmodj, én fogok nevet adni a fiúnak- mondta mosolyogva, és mikor meglátta, hogy felesége hogy néz rá, szemforgatva hozzátette:- Vagy lánynak.
-És ha lány lesz, hogy fogod hívni?
-Úgy, ahogy te szeretnéd- a fiatalasszony elnevette magát.
-Te nevezed el, de úgy, ahogy én szeretném? Milyen édes!- odabújt párjához, aki nyomott egy gyengéd csókot a homlokára.- Akkor legyen mondjuk... Leila? Vagy Aida?
-Az Aida jobban illik egy hercegnőhöz, szerintem- mosolygott büszkén a fiatalember.
-Igaz, igaz- kuncogott Sally.- És, ha netán fiú lesz, hogy fogod hívni?
-Matthew- mondta még mindig azzal a büszke mosollyal Julien, arca egészen átszellemültté vált.- Matthew de Connasse, a Kalózkirály, a Tengerek gyermeke, a Szabadság hercege.
-A Szabadság hercege?- kérdezte mosolyogva a felesége. Connasse bólintott.
-Igen. Saoria elsőszülöttje sok év után. És Saoria a szabadság városa. Éppen ezért lesz Matthew a Szabadság hercege.
Egy hónappal később Julien kezdett furcsán viselkedni. Alig volt otthon, korán ment és későn jött, ami Sallynek rosszul esett azok után, hogy annyi időn keresztül kényeztette.
Aztán egy nap, pontosan február 12-én azzal állított haza a Király, hogy van valami, amit meg szeretne mutatni édes feleségének. Egy nagy meglepetés, egyrészt azért, mert hamarosan megszületik a gyerkőc, és szeretné, ha lenne egy hajója, másrészt azért, mert hálával tartozik neki mindazért, amit együtt megéltek. Ilyen szép bevezető után Sallyben felébredt a kíváncsiság, kapta hát a legszebb ruháját, amiben még pocakosan is csinos volt, és Julienbe karolva sétált végig Saoria utcáin. Kapták is a gratulációkat nyakra főre.
És ahogy a kikötőbe értek, egyre nagyobb volt a tömeg. Persze, amint meglátták királyukat, a kalózok, örömlányok és utcagyerekek egyként húzódtak félre, majd mikor elhaladt előttük a pár, úgy záródtak össze, mint Mózes mögött a Vörös-tenger. S akkor Sally meglátta, miért hívta oda Julien.
Örömében felsikoltott, aztán a nyakába ugrott. A Szentháromság lebegett a gyönyörű, csillogó, tiszta tengeren. Az a Szentháromság, aminek ő még morcos kislányként a legénységébe állt, az a Szentháromság, ahol ő Juliennel összejött, az a Szentháromság, ahol nőül ment hozzá, az a Szentháromság, aminek kapitányi kabinjára sokszor telepedett rózsaszín köd.
-Hadd nézzem meg!- kiáltotta, és rohant felfelé a fedélzetre, hogy párja alig bírta követni, pedig nem ő hordozott egy életet a szíve alatt. És Sally végigjárta a kabinokat, a raktárakat, mindent. Az összes apró szálkát alaposan megvizsgálta, szuggerálta, hogy minden olyan-e, mint a régi Szentháromságon volt. És olyan volt! Micsoda öröm járta át akkor a testét.
-Köszönöm, Julien!- bújt oda férjéhez ismét, és egy hosszú percre ajkuk összetapadt. Akkor azonban Sally halkan felnyögött, és megmarkolta a fiatalember kezét.
-Sally?- kérdezte suttogva a Király.- Mi baj?
-Már nem ez az első, de...- lihegett a Királynő.- De eddig nem fájt így...
-Sally, az Istenekre, mi baj?!
-Julien...- motyogta a fiatalasszony, és már alig állt a lábán.- A fiad...
Több sem kellett a kapitánynak, felkapta erős karjába az asszonyát, és bevitte a kapitányi kabinba, aztán kiviharzott, és elbődült:
-Van itt egy orvos?! Vagy egy bába?
Szerencsére akadt mindkettő. És hiába akart a fiatalember bemenni feleségéhez, kizavarták, mondván: „apának ilyenkor kint a helye”.
Este volt már, mikor kezdtek Sally nyögései sikolyokká nyúlni, és minél többször harsant fel az az édes, de hátborzongató hang, Julient annál inkább rázta a hideg. Percenként nézett az órára, végigjárta a fedélzetet tizenötször, minden órával egyre komorabb lett.
Végre, mikor éjfélt ütött az óra, és elkezdődött az új nap, február 13., ami éppen péntekre esett, nyílt az ajtó. Julien felugrott a székéről, és odalépett a bábához.
-Nos?- kérdezte remegő hangon.
-Felség- suttogta a vén, ráncos képű asszony.- A gyermek...
-Mondd már!- a Király látta, hogy a nő habozik.- Nem bántalak, bármi is legyen a hír.
-A gyermek... Halva született.
Julien tényleg nem bántotta. Nem bántott ő senkit... Csak megtántorodott, és úgy omlott a földre, mintha maga is meghalt volna.
