23. fejezet

Olivier de Charny

Nos, igen, elég különös helyzetben találkoztunk legutoljára történetünk főhősével. Amikor fia és unokaöccse elhagyta a családi fészket. Azóta sem látták őket személyesen, csupán a leveleiket.

Közvetlenül a két fiú elutazása után kocsiba ült, hogy a nevükre írassa birtokaikat. Georges-Ruben de Charny így lett báró, és Ethan de Charny így vált vicomte-tá.

Egy este azonban, mikor Olivier hazafelé tartott a birtokairól, s megszállt egy fogadóban, történt valami.

Egy asztalnál ült, várta, hogy felszolgálják a vacsoráját. Fiatal, talán huszonöt év körüli pincérhölgy tette elé a tányért. Olivier szokásos jó modorában, bájos mosolyával nézett fel rá.

-Merci, mademoiselle¹- mondta. A lány biccentett, s indulni akart, mégis hirtelen megállt, odalépett a férfihoz és halkan, furcsán remegő hangon szólt:

-Pillanat, és hozom a bort, uram- megvárta, míg a gróf rábiccent, és eltűnt egy ajtó mögött. Valószínűleg a pincébe vezetett. Hamarosan ismét felbukkant a pincérnő vörös haja, és kékeszöld szeme. Egy üveget hozott a kezében, s letette Olivier elé.

-A legjobb évjárat- mondta mosolyogva. Azonban volt valami ebben a mosolyban. A bájosság és kedvesség mellett valami sötét, valami titkos. A gróf bólintott, s köszönete jeléül megfogta a lány kezét és egy aranyat csúsztatott a tenyerébe.

-Tegye el jól- mondta halvány mosollyal, s nekilátott a vacsorájának. A pincérnő megremegett az érintésétől, szeme vad tűzben égett, odament a fogadóshoz, és valamit a fülébe súgott.

Oliviernek most volt ideje megnézni. Vörös haja fel volt fogva, ám néhány rakoncátlan tincs kiszabadult, s ez egészen gyermeki bájt adott neki. Kékeszöld szeme pajkosan csillogott, ahogy ránézett. Fekete-vörös ruhája tökéletesen kiemelte teste völgyeit, dombjait. Mély dekoltázsát még egy rövid szoknyával toldta meg. Félig örömlánynak, félig pincérlánynak tűnt.

A gróf belekortyolt a borba. Különös íze volt.

-Ha itt ilyen a legjobb évjárat, el nem tudom képzelni, milyen a legrosszabb!- dörmögte maga elé szemöldökét ráncolva. Azonban bármily kevéssé ízlett neki a bor, a sós hús mellé bizony mégis megitta a fél üveg tartalmát. Addigra azonban már szédült kissé, és kimondhatatlan vágyat érzett a női test iránt...

Felállt, bár meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy ne rogyjon vissza a székre. A pincérlány nyomban ott termett mellette.

-Nincs jól, uram?- kérdezte megragadva Olivier karját.

-Semmiség... Csupán fáradt vagyok- motyogta a férfi alig hallhatóan.

-Jöjjön, a szobájába kísérem.

A gróf éppen tiltakozni akart volna, ám ahogy megérezte a lány testének melegét, nem tudott hangot kicsikarni a torkán. Engedte, hogy a pincér felvezesse az emeletre egy szobához. Mikor beléptek, a lány becsukta az ajtót.

-Ó, hiszen be sem mutatkoztam- szólt bársonyos hangon.- Camille vagyok.

-Gondolom, nekem fölösleges bemutatkoznom- mondta Olivier, bár a nyelve nehezen forgott. Camille bólintott, s veszélyesen közel lépett a grófhoz, aki kezdte elveszteni a fejét.

-Fölösleges ellenállnia- suttogta kéjesen a lány és teljes testével hozzásimult.- Csak add át magad a gyönyörnek... Olivier.

A férfi lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon erőt venni magán. S mikor kinyitotta, legnagyobb meglepetésére már nem Camille-t látta maga előtt, hanem Andrée-t. Megfogta a kezét.

-Ha te parancsolod, kedvesem- súgta lágyan. A nő átkarolta a nyakát, és forrón megcsókolta...

Kora reggel Olivier fájós fejjel arra ébredt, hogy valaki megsimítja az arcát. Nyújtózott egy nagyot.

-Jó reggelt, Andrée- mondta mosolyogva. Ám mikor végre kinyitotta a szemét, azt hitte megáll benne az ütő. Nem feleségét látta maga előtt, mint az éjjel, hanem a pincérlányt.

-Camille- mondta lágy hangon a fiatal hölgy.- Camille-nak hívnak.

A férfi olyan hirtelen pattant fel, hogy az már ijesztő volt. Mint a tébolyult, öltözött fel, és szégyentől vörös arccal rontott be az istállóba. Nem kocsizni akart, friss levegőre volt szüksége, lovat vett.

Jó lovas volt, s mivel egyetlen eladó nyerget sem lelt, megülte hát szőrén pej kancát. Nincs is megnyugtatóbb annál, mintha szabadon vágtathatsz a langyos, nyári esőben.

Mire a gróf hazaért, bőrig ázott. Fekete haja imitt-amott kiszabadult a szalag alól, és nedvesen tapadt a halántékára. Andrée mosolyogva fogadta.

-Isten hozott!- mondta neki, s nyomban megölelte.

-Fél óra múlva ördög vigyen...- dörmögte Olivier. Felesége rémülten nézett rá.

-Mi történt?

-Négyszemközt.

Ennyit mondott a férfi, s elindult befelé. A dolgozószobájába vonult, nyomában Andrée. S odabent elbeszélte a kalandját a pincérlánnyal.

-Tudom jól, hibás vagyok- fejezte be. A nő remegve nézett rá, enyhén összevont szemöldökkel, kétségbeesett tekintettel.

-Hogy tehetted?- suttogta.

-Ha nem képzeltem volna azt, hogy te vagy, sosem teszem meg!- azzal térdre borult felesége előtt.- Je t'en prie, Andrée, pardonne moi²!

Az asszony felsóhajtott, két tenyerébe fogta férje csapzott fejét, és ajkát ajkára szorította. Az igaz szerelmet egyetlen hiba nem törheti meg.

Egy évvel ezek után Oliviernek fontos elintéznivalója akadt azon a környéken, ahol az a bizonyos fogadó is állt. Nem szívesen szállt meg ott, de hát csak nem illik bekéredzkedni egy idegen család házába, ha egyszer ott a fogadó. A pap pedig nem volt otthon, hogy tőle kérhetett volna szállást.

A kiszolgálás hibátlan volt, mint mindig, és hál' Istennek az a vörös démon sem volt sehol. Hanem mivel jó ember volt, mégis megkérdezte a fogadóstól, hogy hol van Camille. A fogadós nagyot sóhajtott.

-Haj, bezony a szép Camille! Meghótt szegény leány!

-Hogyan?- kapta fel a fejét Olivier.

-Jól hallotta, gróf uram. Holmi kurafi teherbe ejtette azt az imádni való lyánykát, és hát nem adta meg az Úr, hogy megmaradjon nekünk!

-Meghalt?- ismételte a gróf falfehérre válva.

-Meg a'! Iker kölköket szült, de bizony Isten, megszenvedte, bele is hótt szegényke. Nekem elhiheti gróf úr, hát a nevelt lyányom vót!

-S a két gyermek?- kérdezett Olivier, immáron tisztuló fejjel.

-Azok biza' boldogítanak engemet azóta is... Bolondok, én mondom! Ha az egyik elkezd bömbölni, a másik is ordít, hiába nincsen semmi baja.

-Nagy gondot jelentenek magának?

-Há' nem mondom, gróf úr, elég nagyot.

-Tudja mit?- felemelte fejét, tiszta szemmel nézett az egyre csodálkozó fogadósra.- Magamhoz veszem azt a két gyermeket, gyámjuk leszek.

-Maga? Hát kije vót kend az én Camille-omnak?- kiáltotta a fogadós gyanakodva, s egészen megfeledkezve az illemről.

-Barátja, aki mindig kisegítette pár arannyal a bajból. Csodálkoztam is, hogy az elmúlt hónapokban nem jelentkezett. Azt hittem, valami jómódú fiatalembert talált magának, és boldogan élnek. De úgy látom...

-Igen, igen, gróf úr, tudom, hogyan látja- vágott közbe a türelmetlen férfi, s bement egy szobába. Nagy kosárral a kezében tért vissza, abban két bájos gyerkőc feküdt. Mindkettőnek vörös haja volt, és sötétbarna szeme.- Na, itten vannak ezek az ördögök. Még a fejük is olyan veres, mint az ördögöké, rúgja meg a kutya-macska!

Olivier megnézte a két gyermeket. Csupán a szemükre kellett pillantania, nyomban rájött: az ő vére folyik az ereikben.

-Egy fiú meg egy lyány. Nevük az nincsen, majd ad nekik a gróf úr!- szólalt meg a kocsmáros. Olivier dobott neki egy aranyat fizetségül a szállásért, kocsit fogott, és hazavitte a két bájos gyermeket.