23. fejezet
Olivier de Charny
Nos, igen, elég különös helyzetben találkoztunk legutoljára történetünk főhősével. Amikor fia és unokaöccse elhagyta a családi fészket. Azóta sem látták őket személyesen, csupán a leveleiket.
Közvetlenül a két fiú elutazása után kocsiba ült, hogy a nevükre írassa birtokaikat. Georges-Ruben de Charny így lett báró, és Ethan de Charny így vált vicomte-tá.
Egy este azonban, mikor Olivier hazafelé tartott a birtokairól, s megszállt egy fogadóban, történt valami.
Egy asztalnál ült, várta, hogy felszolgálják a vacsoráját. Fiatal, talán huszonöt év körüli pincérhölgy tette elé a tányért. Olivier szokásos jó modorában, bájos mosolyával nézett fel rá.
-Merci, mademoiselle1- mondta. A lány biccentett, s indulni akart, mégis hirtelen megállt, odalépett a férfihoz és halkan, furcsán remegő hangon szólt:
-Pillanat, és hozom a bort, uram- megvárta, míg a gróf rábiccent, és eltűnt egy ajtó mögött. Valószínűleg a pincébe vezetett. Hamarosan ismét felbukkant a pincérnő vörös haja, és kékeszöld szeme. Egy üveget hozott a kezében, s letette Olivier elé.
-A legjobb évjárat- mondta mosolyogva. Azonban volt valami ebben a mosolyban. A bájosság és kedvesség mellett valami sötét, valami titkos. A gróf bólintott, s köszönete jeléül megfogta a lány kezét és egy aranyat csúsztatott a tenyerébe.
-Tegye el jól- mondta halvány mosollyal, s nekilátott a vacsorájának. A pincérnő megremegett az érintésétől, szeme vad tűzben égett, odament a fogadóshoz, és valamit a fülébe súgott.
Oliviernek most volt ideje megnézni. Vörös haja fel volt fogva, ám néhány rakoncátlan tincs kiszabadult, s ez egészen gyermeki bájt adott neki. Kékeszöld szeme pajkosan csillogott, ahogy ránézett. Fekete-vörös ruhája tökéletesen kiemelte teste völgyeit, dombjait. Mély dekoltázsát még egy rövid szoknyával toldta meg. Félig örömlánynak, félig pincérlánynak tűnt.
A gróf belekortyolt a borba. Különös íze volt.
-Ha itt ilyen a legjobb évjárat, el nem tudom képzelni, milyen a legrosszabb!- dörmögte maga elé szemöldökét ráncolva. Azonban bármily kevéssé ízlett neki a bor, a sós hús mellé bizony mégis megitta a fél üveg tartalmát. Addigra azonban már szédült kissé, és kimondhatatlan vágyat érzett a női test iránt...
Felállt, bár meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy ne rogyjon vissza a székre. A pincérlány nyomban ott termett mellette.
-Nincs jól, uram?- kérdezte megragadva Olivier karját.
-Semmiség... Csupán fáradt vagyok- motyogta a férfi alig hallhatóan.
-Jöjjön, a szobájába kísérem.
A gróf éppen tiltakozni akart volna, ám ahogy megérezte a lány testének melegét, nem tudott hangot kicsikarni a torkán. Engedte, hogy a pincér felvezesse az emeletre egy szobához. Mikor beléptek, a lány becsukta az ajtót.
-Ó, hiszen be sem mutatkoztam- szólt bársonyos hangon.- Camille vagyok.
-Gondolom, nekem fölösleges bemutatkoznom- mondta Olivier, bár a nyelve nehezen forgott. Camille bólintott, s veszélyesen közel lépett a grófhoz, aki kezdte elveszteni a fejét.
-Fölösleges ellenállnia- suttogta kéjesen a lány és teljes testével hozzásimult.- Csak add át magad a gyönyörnek... Olivier.
A férfi lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon erőt venni magán. S mikor kinyitotta, legnagyobb meglepetésére már nem Camille-t látta maga előtt, hanem Andrée-t. Megfogta a kezét.
-Ha te parancsolod, kedvesem- súgta lágyan. A nő átkarolta a nyakát, és forrón megcsókolta...
Kora reggel Olivier fájós fejjel arra ébredt, hogy valaki megsimítja az arcát. Nyújtózott egy nagyot.
-Jó reggelt, Andrée- mondta mosolyogva. Ám mikor végre kinyitotta a szemét, azt hitte megáll benne az ütő. Nem feleségét látta maga előtt, mint az éjjel, hanem a pincérlányt.
-Camille- mondta lágy hangon a fiatal hölgy.- Camille-nak hívnak.
A férfi olyan hirtelen pattant fel, hogy az már ijesztő volt. Mint a tébolyult, öltözött fel, és szégyentől vörös arccal rontott be az istállóba. Nem kocsizni akart, friss levegőre volt szüksége, lovat vett.
Jó lovas volt, s mivel egyetlen eladó nyerget sem lelt, megülte hát szőrén pej kancát. Nincs is megnyugtatóbb annál, mintha szabadon vágtathatsz a langyos, nyári esőben.
Mire a gróf hazaért, bőrig ázott. Fekete haja imitt-amott kiszabadult a szalag alól, és nedvesen tapadt a halántékára. Andrée mosolyogva fogadta.
-Isten hozott!- mondta neki, s nyomban megölelte.
-Fél óra múlva ördög vigyen...- dörmögte Olivier. Felesége rémülten nézett rá.
-Mi történt?
-Négyszemközt.
Ennyit mondott a férfi, s elindult befelé. A dolgozószobájába vonult, nyomában Andrée. S odabent elbeszélte a kalandját a pincérlánnyal.
-Tudom jól, hibás vagyok- fejezte be. A nő remegve nézett rá, enyhén összevont szemöldökkel, kétségbeesett tekintettel.
-Hogy tehetted?- suttogta.
-Ha nem képzeltem volna azt, hogy te vagy, sosem teszem meg!- azzal térdre borult felesége előtt.- Je t'en prie, Andrée, pardonne moi2!
Az asszony felsóhajtott, két tenyerébe fogta férje csapzott fejét, és ajkát ajkára szorította. Az igaz szerelmet egyetlen hiba nem törheti meg.
Egy évvel ezek után Oliviernek fontos elintéznivalója akadt azon a környéken, ahol az a bizonyos fogadó is állt. Nem szívesen szállt meg ott, de hát csak nem illik bekéredzkedni egy idegen család házába, ha egyszer ott a fogadó. A pap pedig nem volt otthon, hogy tőle kérhetett volna szállást.
A kiszolgálás hibátlan volt, mint mindig, és hál' Istennek az a vörös démon sem volt sehol. Hanem mivel jó ember volt, mégis megkérdezte a fogadóstól, hogy hol van Camille. A fogadós nagyot sóhajtott.
-Haj, bezony a szép Camille! Meghótt szegény leány!
-Hogyan?- kapta fel a fejét Olivier.
-Jól hallotta, gróf uram. Holmi kurafi teherbe ejtette azt az imádni való lyánykát, és hát nem adta meg az Úr, hogy megmaradjon nekünk!
-Meghalt?- ismételte a gróf falfehérre válva.
-Meg a'! Iker kölköket szült, de bizony Isten, megszenvedte, bele is hótt szegényke. Nekem elhiheti gróf úr, hát a nevelt lyányom vót!
-S a két gyermek?- kérdezett Olivier, immáron tisztuló fejjel.
-Azok biza' boldogítanak engemet azóta is... Bolondok, én mondom! Ha az egyik elkezd bömbölni, a másik is ordít, hiába nincsen semmi baja.
-Nagy gondot jelentenek magának?
-Há' nem mondom, gróf úr, elég nagyot.
-Tudja mit?- felemelte fejét, tiszta szemmel nézett az egyre csodálkozó fogadósra.- Magamhoz veszem azt a két gyermeket, gyámjuk leszek.
-Maga? Hát kije vót kend az én Camille-omnak?- kiáltotta a fogadós gyanakodva, s egészen megfeledkezve az illemről.
-Barátja, aki mindig kisegítette pár arannyal a bajból. Csodálkoztam is, hogy az elmúlt hónapokban nem jelentkezett. Azt hittem, valami jómódú fiatalembert talált magának, és boldogan élnek. De úgy látom...
-Igen, igen, gróf úr, tudom, hogyan látja- vágott közbe a türelmetlen férfi, s bement egy szobába. Nagy kosárral a kezében tért vissza, abban két bájos gyerkőc feküdt. Mindkettőnek vörös haja volt, és sötétbarna szeme.- Na, itten vannak ezek az ördögök. Még a fejük is olyan veres, mint az ördögöké, rúgja meg a kutya-macska!
Olivier megnézte a két gyermeket. Csupán a szemükre kellett pillantania, nyomban rájött: az ő vére folyik az ereikben.
-Egy fiú meg egy lyány. Nevük az nincsen, majd ad nekik a gróf úr!- szólalt meg a kocsmáros. Olivier dobott neki egy aranyat fizetségül a szállásért, kocsit fogott, és hazavitte a két bájos gyermeket.
1Köszönöm, kisasszony.
2Könyörgöm, Andrée, bocsáss meg!