22. fejezet

A szív tisztasága

Mindenki érezte a pattanásig feszülő hangulatot, mikor útnak indították a kémfőnököt. Senki nem tudta, honnan került elő, azt sem, hogy mikor, de az egész tábor tudta, hogy hova tart.

Alighogy megérkezett azonban Felicián első jelentése, indulásától számítva a második napon, egy hatalmas pikkelyfal emelkedett ki a tengerből erődítmény gyanánt. Lőréseket láttak rajta, amikből vagy ágyúk vagy puskák kandikáltak ki, tátották sötét szájukat a parton várakozó sereg felé.

Atheis mozgósította a csapatokat, majd mikor látta, hogy a sellők egy küldöttséget indítanak el serege felé, kiválasztotta Nicolast, Juliót és melléjük még egy testőr meg egy gárdistát, hogy menjenek elébük. A követségek ideiglenesen odaadták zászlaikat a másiknak, hogy jelképezzék a békés tárgyalást.

-Őfelsége, a Tenger Nagyura, Gilbert király üdvözletét küldi- jelentette be nagy hangon az egyik lila pikkelyes követ.

-Gilbert?- nézett össze Julióval a főtanácsos, majd a sellő felé fordult.- Történt valami az öreg királlyal?

-Gilbert király őfelsége szerint ezt maguknak kéne a legjobban tudniuk, Nicolas Grand uram- mordult fel a másik pikkelyes.

-Ne vádold a király főtanácsosát!- vakkantotta Julio agresszívan felé. A sellő azonban nem változtatott viselkedésén, csupán felé fordította a fejét, kimutatva természetellenesen hosszúkás, hegyes fogait.

-Elég lesz, tábornagy- szólt rá Grand, majd a követekre nézett.- Figyeljenek, sejtem már, hogy mivel vádolnak minket, de kijelenthetem, hogy semmi közünk az előző uralkodójuk halálához.

-Őfelsége pontosan tudta, hogy ezt fogja mondani- bólogatott a férfi.- Éppen ezért most megkezdjük hadjáratunkat, amely megállíthatatlan lesz, s víz mélyére taszítja egész országukat, királyukat s családját pedig egyenként, lassan felkoncolva a cápák, s egyéb tengeri élőlények gondjaira bízzuk, valamint a többi bűnrészest is kegyetlen halállal jutalmazzuk.

-Főtanácsos uram, feltehetnék egy kérdést a követ úrnak?- kérdezte Julio, majd miután a féldémon bólintott, a követ felé fordult.- Mondja csak: hány hónapig tanulgatta ezt a szöveget, mire sikerült minden részletet elraktározni az aranyhalmemóriájában?

Na, erre a követ hol sápadt, hol pirult, de végül csak vörös maradt ábrázata, előzhúzta kardját a hüvelyéből egy vad mozdulattal. A tábornagy azonban továbbra is nyugodtan ült vele szemben a lovon, még akkor is, amikor a kard hegye kissé remegve a torkához emelkedett.

-Egy okot mondj, miért ne lyukasszam ki az ütőeredet!- sziszegte a kétéltű.

-Mert követségben vagy, és egyetlen ellenséges lépés az üzenetátadáson túl a halálodat jelentené.

A követ ránézett társaira, mire azok lassan bólintottak, így leeresztette a kardját, de nem tette el.

-Megjegyeztem a képed, gárdista!- fenyegetőzött. A félszemű megköszörülte a torkát, hogy elcsendesítse, s egyúttal fel is hívja magára a figyelmet.

-Egyéb közölnivaló?- kérdezte jeges hangon. A követek a fejüket rázták.- Akkor most én mondok valamit. Adjátok át az ifjú Gilbertnek, hogy nem felejtettem el. Ha esetleg veszi a bátorságot, hogy ő maga álljon ki a partra ellenünk, a koromfekete páncélt keresse. Lerovom az adósságom!

Azzal kettétörte a sellőkirály zászlóját a térdén, odavetette a sápadozó követ elé, majd kiadta a parancsot az indulásra. Zavartalanul ügettek vissza zászló nélkül, de harcra készen. Erre várt az egész sereg. Az igazi háború elérkezett!

-*-

Atheis és Chamberlain még sosem látott ilyet. Az ő seregükkel szemben a vízből kiemelkedő ellenfél pajzsai úgy verték vissza a gyenge, reggeli napfényt, mint megannyi tükör. Lándzsáik tűk gyanánt ragyogtak, a szemük pedig vadul villogott. Az első oszlopot az íjászaik alkották, akik még szegényesebben voltak felszerelve a többieknél: fegyverük a nyilakon kívül csupán egyetlen, rövid tőr volt.

„Feláldozzák azt a kétszáz íjászt... Kész az élő barikád, ami megvédi a harcosaikat...”- gondolta Chamberlain.

Igaza volt, az íjászok mögött valóban harcosok várakoztak. De nem akármilyen harcosok! Atheis elhűlve hordta végig tekintetét a sötét mellvérttel felszerelt férfiakon, akik fején nem volt sisak, de egy-egy mellkasukig érő harckocsiban álltak, amelyek elé két pikkelyes, kékeszöld ló volt befogva.

-Ezek mégis micsodák?- csúszott ki ajkain a kérdés.

-Urion-lovak. Az egyetlen lófajta, ami elél a tengerben és szárazföldön egyaránt- válaszolta Nicolas komoran. Ekkora erőre ő sem számított, bár Cián igyekezett minél több információt kiszivárogtatni.

Ám a harcosok sorai mögött állt, és várakozott az igazi fenyegetés: tökéletesen felszerelt, felvértezett gyalogosok által körülvéve a sellők arisztokráciájának színe-java, arcát azonban egyik sem mutatta a sisak alatt, csupán lobogóik árulkodtak gazdájuk rangjáról, nevéről.

Atheis valamennyit felismerte, de arcot már nem tudott hozzájuk társítani. Csak annyit tudott, hogy néz ki a királyuk. Gilbert herceg, vagyis most már király, magas volt, edzett, s nem utolsó sorban: jóképű. A pikkelyeit nagyszerűen el tudta rejteni, átlagos embernek nézett ki, ha nem vesszük figyelembe sötétbarna hajában a lila tincseket, és különböző színű szemeit: egyik sárga, a másik fekete. Ezentúl tudta még azt Atheis, hogy harminchárom éves kora ellenére is volt már egy 16 éves fia. Sok pletyka keringett a gyermek fogantatásának és körülményei körül, de Gilbert mindet elcsitította, vagy kellemes módon, vagy nem.

Köztudott volt, hogy a herceg sokkal harciasabb, véreskezűbb, mint apja volt. Ezért is volt már neki egy külön zászlaja, amit ha felhúzatott, jelezte, hogy nem akar sem túszokat, sem szolgákat. Ha bárki kegyelmet kérne, nem kapja meg. Csak a halált. Ezt a végzetet jelentette a zászlón a királyi koronát viselő sárkány, aminek szájából egy kéz lógott ki.

Gilbert király lobogója mellett szállt a szélben még egy. Ez kisebb volt valamivel, de a címer tisztán látszott: tengerikígyó egy tőrt tartó kézre tekeredve.

-Az a lobogó- szólt Atheis a főtanácsoshoz.- Kié?

-Gilbert fattyáé- válaszolta a férfi.- Bailmare-i Leander hercegé.

-Bailmare- ismételte az ifjú király.- Tehát Gilbert a nevére vette. Mindegy... Ki lesz a bajnokunk?

-Két javaslatom van továbbra is: én, vagy Julio.

-Hm...

Atheis vad gondolkodásba kezdett: ha Juliót küldi, talán nem lesz annyira feltüzelve, hogy a seregnek erőt adjon... Ő annál higgadtabb a veszély helyzeteiben. Ha Nicolast küldené, akkor a féldémon halálának esélyét a kétszeresére növelné, és amilyen gyűlölettel a főtanácsos van Gilbert iránt, szinte bizonyos, hogy olyan sértéseket fog az ellenfél fejéhez vágni, amit egyiküknek sem jutna eszébe. Nekik az mindenesetre hasznos, mert a sellők kibillenhetnek nyugodt egyensúlyukból, a leanportiak pedig eléggé lázba jöhetnek... Ha pedig Nicolas meghal, az neki csak jó.

-Rendben van- bólintott, s a félszemű vállára tette a kezét.- Ne hozz rám szégyent, Nicolas.

Eközben a sellők sorai megnyíltak, s lassan, ünnepélyesen felharsantak a trombitáik. Atheis és a sereg első soraiban álló emberek felpillantottak, akár a támadásra kész farkasok, a mögöttük állók nyújtogatni kezdték nyakukat, hogy jobban lássanak. A pikkelyesek kiküldték bajnokukat. Fénylő páncélján ugyanaz a címer ragyogott, mint Leander herceg lobogóján. Egy arany sörényű urionon ült, egyik fémkesztyűs kezében a dárdájával, oldalán hosszú, kétkezes kardjával. Sisakját levette, megrázta a fejét, hogy haja leomoljon.

A fiatalember szőke volt, kék tincsekkel hajában, világos bőrű, egyáltalán nem tűnt sellőnek. Ahogy Atheis és Nicolas összenéztek, bólintottak. Mindketten rájöttek, kit küldött bajnokul a sellőkirály. A tulajdon fiát. És mivel bajnok, ráadásul magas rangú bajnok, bárkit kihívhatott az ellenséges seregből. Kacifántos szófordulatait azonban nem engedte el, öt percen át fújta unalmas mondókáját, mire kinyögte, hogy Atheis király fejét fogja a lándzsáján lóbálni a nap végén.

-Milyen illetlen befejezés- ironizált az uralkodó.- Pedig mennyire illedelmesen kezdte!

-Visszakapja az illetlenséget, felség- mordult fel mellette mély torokhangján a főtanácsos.

-Csak semmi túlzás azért! Ne állíts semmi olyat, amit nem tudunk teljesíteni!

A főtanácsos meghajtotta a fejét, megvárta, amíg a sorok összezárnak a sellő mögött, és csak akkor indult el, mikor az már biztos távolban volt tőle. Szénfekete paripáján méltóságteljesen ügetett le a domboldalról.

Maga a halál sem nyújthatott volna nála fenyegetőbb látványt. Fekete páncélján kéken lángoló betűkkel volt írva jelmondata: „El assom lerrév totlof a ika”. Sisakot nem viselt, kék haját a szél szabadon lobogtatta, míg egyetlen vörösen villogó szemét végigvándoroltatta az ellenfél seregén. Vastag karján a fekete páncél széle aranyozott volt, akárcsak fém csizmája pereme. Arany markolatú kardján nyugtatta a bal kezét, mialatt beszélt.

-Gilbert király!- harsogta mély hangján.- Gyáván az embereid mögé bújsz, de tudom, hogy hallasz! Megismered-e a hangomat? Egyszerűbb lesz, ha felidézem a legutóbbi mondataimat? „Féled-e a halált?”! Most újra megkérdezem, gyávák királya!- a sellők zúgolódni kezdtek, mocorogtak, egymásra néztek, némelyek meg is fordultak, hogy beszéljenek a mögöttük állóval.- Féled-e most a halált?! Ahogy a fattyad megfenyegette a királyunkat, úgy én is fenyegethetnélek téged! De én nem hazudok! Csak olyat mondok, ami igaz! Ezért azt mondom, hogy ma valaki ebből a szent seregből megmártja a szívedben a kardját! Természetesen nagyon szeretném ezt én megtenni, de ha nem is nekem, valakinek ma sikerülni fog! Ez lesz a sorsod, Gilbert, kár volt elhozni a fiad, hogy tanú legyen apja halála fölött!

Azzal megfordította a lovát, és a sellők szitkozódása, morgása, csörömpölése közepette elfoglalta helyét ismét királya mellett, aki komoran hallgatta végig, és biccentett neki egyet, mikor visszatért.

-*-

Atheis végignézett emberein. Az első öt sorban gyalogosok álltak, nehéz és könnyű fegyverzetűek egyaránt. Mögöttük a lándzsások várakoztak, hogy a harckocsisokat s a lovasokat felnyársalják. Csak utánuk következett a két sornyi lovasság. A sereg mentén pedig, kétoldalt egy-egy íjász szárny várta a jelt a tüzelésre.

A sellőknek megszólaltak a dobjai, trombitái, s az ő íjászaik előrébb nyomultak. Nem volt ugyan pajzsuk, de a magas fű és a létszámfölény segítette őket. Gyorsan szóródtak szét a fűben, majd fekete vesszők takarták el a halvány napfényt a leanporti sereg szeme elől. Julio már hallotta ezt a fülsüketítő susogást, ami úgy hatott, mint megannyi elhaló sikoly. Tudta, hogy ha jól céloznak, akár a teljes első sort kiirthatják. A sellők azonban nem számoltak a széllel. A nyilak irányt változtattak, pár nyílvessző ugyan eléggé közel csapódott be a katonák lábához, de el senkit sem találtak.

Ekkor még közelebb nyomultak, szinte már függőlegesen felfelé kellett célozniuk ahhoz, hogy megfelelő legyen a nyilak röppályájának íve. Azonban a csípős december eleji szél még erősebben kezdett fújni, és tulajdon társaikat mészárolták így le. A megmaradtakat pedig a porti íjászok szedték le egy-egy halálosan pontos lövéssel.

A trombiták hangját azonban hamarosan elnyomta egy ijesztő hang: a harckocsik és lovak dübörgése.

-Készüljetek!- harsogta az elsősorban álló gyalogosainak a tábornagy.- Kardot ki! Nem tudjuk a harckocsikat megállítani. Ha jelzek, váljatok szét, és engedjétek át őket!

Az emberek engedelmeskedtek. Julio két kézre markolta a kardját, barna szeme lángolt, ahogy várta a rohamot. A sellők nem álltak meg, előreszegezett lándzsákkal és kardokkal vágtattak fölfelé a dombon, lovaik csak úgy tajtékzottak. Ekkor röppent fel két egységes nyílfelhő a leanporti seregből, és mindenestől lezúdult a felfelé loholókra. A fél brigád már halott volt, mielőtt földet ért volna. Azonban voltak olyanok is, akik túlélték egy karcolás nélkül.

-Figyelj!- üvöltötte De Neases, és behajlította lábait, hogy egyszerűbb legyen elugrania. Az első harckocsi felért hozzájuk, a lovak berobbantak az emberek közé. Aki nem ugrott időben félre, hogy átengedje őket, szétloccsant az agya a paták és a kerekek alatt. A lándzsások azonban jól végezték munkájukat: halomra ölték a lovakat, s a nyeregből kivetett harcosok egyáltalán nem vagy csak nehezen tudtak feltápászkodni.

Hanem a lovasok másik része, akik nem követték a harckocsisokat, kettészakadt, s a szélen elhelyezett, gyengén felszerelt íjászokra rontott.

-Julio!- üvöltötte Chamberlain barátjának, aki éppen egy lovától megfosztott, feltápászkodni készülő sellőlovagra emelte a kardját. Az többet nem fog felállni. Hanem a csatazajban is meghallotta szeretett barátja kiáltását, és odanézett, ahova az mutatott. Az ifjú egyenesen az íjászok segítségére rohant, így rés támadt mögötte, tehát Juliónak egyszerre két ember helyett kellett védekeznie.

Többen is az íjászokhoz rohantak védekezni, így a lándzsásoknak kellett előrébb nyomulnia, hogy kitöltsék a hézagokat. Vér és izzadság szaga keveredett össze a lovak szagával, a tábornagy egyszer csak megpillantotta Saviót maga mellett. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és bólintottak egymásnak. Egy néma eskütétel arra, hogy vállt vállnak vetve harcolnak, ha kell, de nem hagyják el egymást.

A sellő sereg végül visszavonulót fújt, amikor a fél seregükkel sikeresen végeztek két óra teljes küzdelem után a leanporti hősök. Utóbbiak azonban túlságosan fel lettek tüzelve ahhoz, hogy itt megálljanak. Vissza kell szorítaniuk ezeket a pikkelyes kétéltűeket oda, ahová valójában valók: a tenger mélyére! Épp ezért most a leanporti induló harsant fel, s Atheis és Nicolas vezetésével a hatalmas sereg lezúdult a domboldalon. Julio azonban megtorpant.

-Álljatok meg!- kiáltotta torka szakadtából.- Túl könnyű! Ez csapda!- a társai nem értették, akadt olyan is, aki nekirohant. Egy lovas feldöntötte, így a tábornagy orra bukott a vértől felázott földbe. Mire feltápászkodott -szerencséjére senki sem menetelt át rajta-, már a tengerparton, sőt a tengerben folyt a harc!

Kétségbeesetten rohanva próbálta megtalálni barátait, ahány ellenfél csak az útjába került, egyetlen széles ívű vágással elválasztotta valamely végtagját a testétől, ha nem a fejét. Látta Nicolast belovagolni a sereg magjába, ahol Gilbert király és fia küzdöttek, azt is látta, hogy Savio derékig gázol a vízbe, hogy levágjon egy incselkedő pikkelyest.

-Galon ferro var!- hallatszott egy csatazajt is túlharsogó kiáltás, s hamarosan az egész sellő sereg ezt skandálta üvöltve. Ekkor a középről, ahová a féldémon bevágtatott, kirontott az ifjú trónörökös, egyenesen Julio felé tartva. A férfi érezte, hogy szíve a torkában kezd dobogni, hogy jeges rémület szorítja össze a belső szerveit, mégis felemelte két kézre fogott kardját, és nagy üvöltéssel vágta bele a ló szügyébe.

Az állat orra bukott, gazdája nagy ívben repült ki a nyeregből. Ahogy De Neases követte a szemével, látta, hogy pontosan Atheis elé esett. Remélte, hogy egy gyermeket a királya nem fog megölni. Még akkor sem, ha az ellenfél azt tenné vele. Egyre véresebbé vált a harc, a tábornagy ismét szem elől tévesztette uralkodóját, hiszen hárman rontottak rá egyszerre.

Savio felé kezdett futni, hiszen onnan egészen előrenyomultak a sellők, jóval több hely volt a védekezésre. Hanem ahogy futott, meglátta, hogy barátja mellett, akárcsak a lázálmában, domborodik a víz, és hatalmas robajjal egy ágyúgolyó vágódott ki belőle. A gárdista felbukott, elmerült a vízben.

-Savio!- tört ki Julio, de nem futhatott barátjához, ugyanis két sellő elállta az útját. Felkapott egy másik kardot is, és úgy harcolt az ellenfeleivel. Mélyen alulról fölfelé rántva a kardját kettéhasította az egyiküket. Meglehetősen puhán siklott benne a kard, Juliónak a gyomra is felfordult tőle. Mintha halat vágott volna fel... egy viszonylag emberi arcú halat.

A vízből újabb ágyúgolyók röpködtek. A férfi ismét futva indult el, de ezúttal arrafelé, ahol utoljára látta Atheist, mivel Saviónak már többen a segítségére siettek, s látta, amint barátja vizet köpködve, szitkozódva kivánszorog a vízből. Az ifjú királyt hamar meg is találta, Leander herceggel harcoltak vállvetve, s a trónörökösük jelenléte meg is zavarta ahhoz eléggé a sellőket, hogy könnyű prédává tegyék magukat.

-Julio, vigyázz!- hallotta maga mögött a tábornagy Chamberlain hangját, majd hamarosan ismét a földön kötött ki, ahogy legifjabb barátja lerántotta, megmentve ezzel az életét, ugyanis egy ágyúgolyó éppen fölöttük zúgott el.

-A király!...- hördült fel Julio, s ahogy felpillantott még éppen látta, amint őfelségét elsodorja a lövedék, a fényes aranykorona pedig lezuhan a vérbe és sárba.- Ne!!!

-Julio, várj!- kiáltott rá Chamberlain, de ő nem várt. Felugrott, s vakon rohant a királyhoz. Lehúzott fejjel, előrehajolva, fegyver nélkül száguldott a megfelelő irányba, megvágták többször, meg is lökték, de nem érezte, neki csak Atheis számított. Amikor odaért, könny szökött a szemébe.

Leander behorpadt páncéllal, hajadonfőtt térdelt az eszméletlenül fekvő király mellett, akinek szájából és fejéről is szivárgott a vér. A mellvértjén lévő kráter tökéletesen mutatta, hogy a golyó telibe találta. De a kardja egy darabban maradt. Az aranykard, amin ragyogott a család jelmondata egy karcolás nélkül megúszta. Márpedig akkor Atheis nem halhatott meg!

-Fiú, védd a királyt! Élni fog. De ahhoz meg kell védenünk! Érted?!- finoman meg is lökte a herceget, mire az felállt, és kivont karddal fordult szembe a saját embereivel. Julio is felkapott egy kardot, s azzal küzdött. Ketten védték Atheist, nehogy bárki is ártson neki.

Fülsüketítő üvöltés hallatszott a tenger felől. Nem emberi hang, hanem állati. Mindenki odanézett, s egy tengeri sárkányt láttak kiemelkedni a vízből, majd rátámadni a parton küzdőkre.

A nap már lemenőben volt, mikor Chamberlainnek ügyesen manőverezve sikerült egészen kicsalni a bestiát a partra, csupán a farka maradt a vízben. A legifjabb gárdista gondolt egy merészet, és egyenesen a sárkány nyakába mélyesztette kardját. A lény megrázta magát, üvöltött, ide-oda lóbálta a fiatalembert, aki szilárdan tartotta magát fegyverén lógva. Talán sosem ért volna véget a küzdelem, ha a sellők nem hibázzák el a célzást, ugyanis egy ágyúgolyó fejbe találta a sárkányt. Az állat pedig összecsuklott, maga alá temetve az ott harcolókat, köztük Chambert is.

-Csak őt ne!- kiáltotta Julio, teljesen megtörten, mert még mindig öntudatlan királyának teste fölött hadakozott a herceggel együtt. Sajgott a karja, a lába, a háta, mindene, de nem volt hajlandó letenni a fegyvert.

-A király halott! Gilbert király halott!- harsogták egyre többen a sellők, és mindenki a center felé fordult, hogy lássák, igaz-e.

Igaz volt. Nem lobogott már a zászlaja, a helyén a tulajdon feje volt látható kifordult szemekkel, kilógó nyelvvel, véres fogakkal egy lándzsára tűzve. A lándzsa markolatát pedig nem más fogta, mint Nicolas Grand, akinek vértől vörös arcán, egyetlen egy, vörösen világító szeme alatt diadalittas vigyor ült ajkain.

-Igen!- harsogta.- Gilbert király halott! Beváltottam az ígéretem! Kotródjatok a földünkről, mielőtt mindannyian erre a sorsra juttok! A Vivre vizét pedig tisztítsátok meg, mert ha nem, eljövünk értetek!

A fáradt leanportiak torkából örömkiáltások törtek ki, de az öröm nem tartott sokáig, mert meg kellett kezdeni a sebesültek és a holtak megszámlálását.

-*-

Atheis gyenge volt, mikor magához tért. A szegycsontja megrepedt, több bordája is eltört, de szerencsére egy sem szúrta át a tüdejét. A feje betört, egy rágófoga kiesett.

Juliót látta maga mellett feküdni egy ágyon, ugyanis átvágták a combját és a karjait is mély vágások díszítették. A tábornagy mélyen aludt, enyhén horkolt is. És közöttük ült Leander herceg. A sellők hercege a kék tincses hajával, vörös és lila szemével. Amint észrevette, hogy az ifjú uralkodó eszméletre tért, megitatta friss vízzel.

-Jó látni, hogy nincs komoly baja, felség- mondta a fiú, akinek hangja már elég férfias volt, de a keze még nem.

-Mit művel itt, herceg?- suttogta Atheis.

-Hálával tartozom. Megmentette az életem. Sosem felejtem el- hajtotta meg a fejét Leander.

-Mégis miért tartoznál hálával? Egy igazán tiszta emberi szív ezt kötelességként tartja számon- mosolyodott el halványan az uralkodó.

-Reméltem, hogy ezt mondja, felség- szólalt meg Julio kinyitva a szemeit. Lassan, kissé sziszegve ült fel az ágyán, hogy ránézhessen karikás szemeivel szeretett uralkodójára. Látszott rajta, hogy közel sem aludta ki magát, de mindenképp beszélni akar királyával.- Leander herceg szolgálni óhajtja felségedet, hiába kell ezért lemondania a sellő trónról. Nem utasíthatja el ezt az ajánlatot.

-Igaza van, barátom- mosolygott a király.- Legyen hát. Magam fogok gondoskodni, hogy a megfelelő helyet kapja. De azért... magunkra hagyna most kicsit, ha nem baj?- kérdezte remegő hangon Atheis a hercegtől, aki bólintott, és ki is ment a sátorból.

-Beszélni akarsz velem?- kérdezte Julio, azonnal átülve az ifjú uralkodó mellé, nem törődve sebeivel.

-Igen. Van valami, amit el akartam mondani... de jött a támadás, és...- látszott a fiatalemberen, hogy keresi a szavakat.- És nem akartam elvonni a figyelmed a harcról.

-Megértem. Mondd hát- bólintott a férfi, de belül már érezte, hogy a félelem, az aggodalom jeges marka összeszorítja a szívét.

-Három napja levelet kaptam Lilianától- kezdte a király.- De ez most nem olyan vidám szerelmeslevél volt, mint az előzőek. Akármennyire becézgetett is, áradt belőle a szomorúság. A levél második felében kiderült, miért. Julio... Gondaleát elrabolták.

A férfi szeme tágra nyílt, arcából kifutott az a kevés szín is, ami volt, csak meredt Atheisre.

-Ez biztos?- hebegte.

-Igen...- sóhajtotta őfelsége. A tábornagy felállt, felkapta kabátját, és kiindult.- Hová mész?!

-Majd megtudod!- kiáltotta vissza, és villámló szemekkel, dühtől zúgó fejjel sietett a főtanácsos sátra felé.