22. fejezet

L'amour belle¹

Ethan de Charny Elba szigetén sem tudta fékezni lángoló vérét. A császár pihenőt adott a katonáinak, laza őrséget tartott, s ezt senki sem tudta volna oly jól kihasználni, mint Ethan. Legalábbis ő így gondolta.

Ruben olvasással, írással, rajzolással töltötte az idejét, és meglepően kifinomult munkákkal állt elő. Gyakran órákig ült egy papírdarab fölött. Ethan vele szemben, ha csak tehette, a várost rótta. Imádta a tengert, s főleg a napbarnított lányokat, akik a tenger körül sétálgattak.

Egy este, mikor a végeláthatatlan tenger alá már félig lebukott a Nap, vörösre festve eget és vizet, nos, egy este Ethan de Charny ismét a tengerparton sétált. Rapírja az oldalán függött, s halkan csörgött, ahogy a fiatalember lábához ütődött. Térdig érő csizmáján aranysarkantyúk pengtek. Eme katonás kellékek mellett azonban a legnagyobb eleganciával öltözött.

Sötétkék redingot-ján világoskék mintázatok cikáztak, domború mellkasát kiemelő ezüst mellénye alatt fekete inget viselt. Térdnadrágja a legfinomabb selyemből készült. És mindehhez társult a hófehér kesztyű és a kék, csillogó cilinder.

Megállt a puha homokon és lehunyt szemmel, áhítattal szívta be a tenger illatát. Éppen elindult volna hazafelé, amikor megpillantott valakit a vízben. Egy lány!

Érdeklődve figyelte, ahogy a leányzó gyermeteg mosollyal, nevetve játszott a vízben egy kutyával. Hosszú, fekete haja hullámzott körülötte, ahogy igyekezett elkapni az egyre csak ugrándozó ebet. Meg-megbotlott, de mindig felállt és folytatta a kergetőzést.

A kutya aztán elfutott Ethan mellett, s a lány, mivel követte az állatot, de nem vette észre a fiatalembert, egyenesen belerohant. Azt gondolhatod, kedves olvasóm, hogy Ethan katona, meg tud állni a lábán. De nem akkor, mikor éppen emeli a lábát, hogy lépjen, és valaki nagy lendülettel nekiront. Így hát elterültek a homokban mind a ketten, a leányzó feje egy pillanatig az izmos mellkason nyugodott.

-Scusami, Signore²!- mondta a lány, és talpra kászálódott. Nem sokkal később Ethan is követte a példát.

-Nessun problema³- felelte igen ferde kiejtéssel a fiatalember. A lány megmosolyogta a mondatot, s hirtelen angolra váltva kérdezte:

-Where are you from⁴?- bársonyos hangja összhangban volt a hajával.

-I'm from France⁵- felelte Ethan. Az olasz kiejtése gyatra volt, és alig tudott pár szót, ám angolban aligha akadt párja.

-Akkor beszéljünk franciául!- mondta a lány hibátlan francia kiejtéssel, bár az r betűt inkább ejtette olaszosan, mint franciásan.

-Van nyelv, amelyet nem beszél, kisasszony?- kérdezte máris kacér hanglejtéssel a fiatal katona. A lány nevetett egy nagyot.

-Akad egy pár- mondta.- Rosa vagyok.

-Majdnem olyan gyönyörű név, mint amilyen a viselője- kacsintott a fiatalember.- Ethan. Ethan de Charny.

-Micsoda lovag!- suttogta halkan Rosa, de a mi katonánknak jobb füle volt annál, semmint elengedte volna a füle mellett ezt az apró mondatot.

-Itt lakik?- kérdezte. Rose lassan ráemelte szürke szemét, és bólintott.- Egyedül?

-Pedroval- intett a kutya felé a lány.

-Elkísérhetem, kisasszony? Veszélyesek lehetnek ilyenkor az utcák, és kegyed egyedül van.

-Pedroval.

-Igen, igaz, de mégis. Egy állatot agyon lehet ütni egyszerűen, egy katonát már nehezen- kacsintott. Rosa elmosolyodott, s rábólintott. Elfogadta Ethan felé nyújtott karját, s így gyalogoltak végig a tengerparton a körülöttük szaladgáló jószággal.

Némán sétáltak, nemigen szóltak egymáshoz. Mégis egyszerre léptek, szívük egyszerre dobogott. Ethan azt sem tudta, sápadjon vagy piruljon. Sosem volt még ennyire összhangban senkivel. Vagy annyira részeg volt, hogy nem emlékszik rá?... Nem, olyan csak egyszer volt, és akkor sem engedték lányok közelébe...

A csípős tengeri szél kezdett feltámadni. Ethan érezte, hogy társnője megremeg a vékony ruhában. Levette felöltőjét, és a lány vállára borította. Rosa boldogan burkolózott be a redingot-ba, de egyúttal közelebb húzódott a fiatalemberhez is.

Aztán elérték a házát. Kicsi ház volt, amolyan hétköznapi, polgári külsővel. Apró kert tartozott hozzá, melyben rakatszám nyíltak a különböző virágok. Ha valaki a tornácra akar jutni, kénytelen ezek mellett elhaladni. Ethan figyelmét is megragadták a növények. Csodálattal figyelte őket.

-Gyönyörűek, igaz?- szólalt meg Rosa, mikor észrevette a tekintetét.

-Azok- felelte a fiatalember.- De kegyednél nem gyönyörűbbek.

A leányzó elpirult. A telihold fénye gyönyörű, ezüstös ragyogást adott az arcának. Ethanban fellobbant a láng. Félig lehunyt szemmel, lassan hajolt közelebb, közben Rosa derekára fűzte erős karját, magához húzta, s megcsókolta. A lány nem volt se élő, se holt egy pillanatig. Tetszett neki Ethan modora, arca, megjelenése, mégsem számított ilyen hirtelen érzelemnyilvánításra. Hanem azért ügyetlenül viszonozta a csókot.

Így kezdődött minden. Azóta Ethan, valahányszor szabad perce volt, mindig meglátogatta a 17 éves lánykát. S minél többet találkoztak, annál inkább bizonyos volt abban, hogy ő az, aki képes boldoggá tenni. Ám közös terveiket a császár keresztül húzta.