La fin d'amour24
Eltelt egy hét. Lajos és Julie sokat találkozott, és mindegyik találkozás úgy végződött, mint amiket följebb elmeséltem. Sőt, némelyik többel is, hiszen megejtettek egy-két álmatlan éjszakát. Mindketten boldognak bizonyultak együtt.
Lajos, midőn hazafelé készülődött délig tartó szolgálatából, összefutott D'Artagnannal, akivel madarat lehetett volna fogatni jókedvében.
-Jó napot, kapitány úr!- köszönt rá Lajos megemelve a kalapját.
-Magának is, fiatalember!- rikkantotta D'Artagnan.
-Mitől van ilyen jó kedve, ha szabad kérdeznem?
-Attól, fiam- kezdte az öreg testőr, és átkarolta Lajosunk vállát-, csak attól, hogy nagyon úgy néz ki, hogy még a hétvégén hadba vonulunk.
-Hadba!- kiáltotta a fiatalember.- S hol?
-Az Egyesült Tartományokban.
-Ez az, amit megjósolt nekem úgy egy héttel ezelőtt?
-Ez ám! De nem is ez boldogít annyira, hanem az, hogy a király előttem írta meg a marsalli kinevezést a nevemre, és azt mondta: „Szolgáljon jól még ebben a háborúban, s akkor ön Franciaország marsallja!”
-Szívből gratulálok, kapitány!- és azzal a tanítvány megszorította tanára kezét.
-Ne gratuláljon, mert még nem biztos semmi.
-Ej, hát nem szolgált-e mindig jól? Most is jól fog!
-Gondolod?
-Biztos vagyok benne! De, ha megbocsát, uram, szaladok elújságolni otthon a hírt- azzal megindult, de D'Artagnan megfogta a karját, és visszatartotta.
-Magával tartok. Szeretnék még valamit átadni magának, és az úgy szép, ha családtagjai előtt adom át.
-Mi az, kapitány?
-Majd megtudja, fiam- felelte az kacsintva, és máris lovára pattant. Lajos követte a példáját. Pár perc múlva már a palota előtt álltak. Leugráltak a hátasukról, és az ifjú bevezette kísérőjét.
Az ebéddel már akkor rendszerint végeztek, mikor ők betoppantak. Éppen nagyban beszélgettek Rebecca kérőiről. Amint meglátta a család a két jövevényt, sorban álltak fel a kanapéról: először René, utána Elisabeth, végül Rebecca. A kapitány a gróffal kezet szorított, a hölgyeknek pedig kézcsókot adott. Akkor hellyel kínálták, amit ő nyomban elfogadott: levetette magát egy öblös karszékbe.
-Minek köszönhetjük a látogatását, kapitány?- kérdezte lágy hangján Elisabeth.
-Csupán két dolgot szeretnék bejelenteni az engedelmükkel, asszonyom- felelte mély tisztelettel D'Artagnan.
-Hallgatjuk- mondta a gróf.
-Az egyik az lenne, hogy a hétvégén a testőrségem az Egyesült Tartományok ellen vonul. Lajost is magammal viszem. Élete első háborúja lesz, de szentül hiszem, hogy remekül meg fogja állni a helyét.
-És mi lenne a másik bejelentés?- kérdezte Lajos, mert már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság. Ekkor őfelsége testőrkapitánya felállt, ujjasa zsebéből egy papírtekercset vett elő. A tekercsen királyi pecsét. Lajos már nyúlt érte, de akkor D'Artagnan visszahúzta a kezét.
-Tudja, mi ez, fiatal barátom?- kérdezte kedvesen, és bármennyire is próbálta játszani a komoly kapitányt, nem tudta elrejteni mosolyát.
-Nem, kapitány uram- felelte Lajos.
-Ez, fiam, egy...- drámai szünetet tartott. Nem maga akarta megmondani, az látszott rajta. Mosolyogva törte fel a pecsétet, és tartotta oda a fiatalember orra elé a kinyitott papírt. Az először összevont szemöldökkel olvasta el, utána elsápadt, majd elpirult. Felkiáltott, mint akibe villám csapott, és széles mosollyal ugrott D'Artagnan nyakába.
-Köszönöm, kapitány úr!- kiáltotta. A kapitány melegen a szívére ölelte, aztán büszkén nyújtotta át neki a papírt. Lajos dübörgő szívvel fordult családja felé.- Tudjátok, mi ez? Testőrhadnagyi kinevezés! Felfogtátok ti ezt?
-Csak nyugodtabban, ifjú uram- szólította meg a rangidős kapitány.- Őfelségénél is tiszteletét fogja tenni, ugye?
-Természetesen, kapitány úr!
-De neki nem fog így a nyakába borulni, igaz?!- kiáltott fel D'Artagnan nevetve, mire mindenkin úrrá lett a jó kedv, és vele nevettek.
-Kapitány úr, lehetne még egy kérdésem?
-Parancsoljon, Lajos.
-Mi vette rá a királyt arra, hogy ennyire osztogassa a kinevezéseket?
-Hát...Egyrészt én- itt D'Artagnan úr kuncogott egy sort-, másrészt pedig azt beszélik, hogy új szeretőre tett szert Őfelsége!- erre olyan viharosan csapott fel a hahota, hogy talán még a ház is beleremegett.
Lajos ezek után, Párizs szíve felé vette az irányt. Ma kivételesen nem a Szajna-partra szólt a találkája szíve hölgyével, hanem a Tuileriák kertjébe. Szép hely volt az is, és kit zavart az, hogy őfelsége a palotában lakott? Úgyis keveset volt otthon, ha meg otthon volt, akkor is a szeretőivel foglalkozott...
Tehát most ott találkoztak. Julie gyönyörű volt ma is, mint mindig. Azonban arcáról lerítt a gondterheltség. Útjukat a Saint-Honoré utca felé vették. Tudniillik, Lajos kapott egy kisebb házat szülei jóvoltából. Most tehát odavezette kedvesét. Hanem az úton szokatlanul csendesek voltak. Alig beszéltek pár szót, és arcukról két különböző érzelem tükröződött: az udvarló arca ragyogott az örömtől, hanem a kisasszony arca komor és szomorú volt.
Amint beléptek az ajtón, Lajos leültette kedvesét, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézve kérdezte:
-Mi bánt, Julie?- a lány nem felelt, csak nagyot sóhajtott.- Kérlek, tündérem, mondd el!
-Mondd először te. Jobb az örömöt hallani- azzal halványan elmosolyodott. Lajos felegyenesedett, s büszkén kidüllesztette mellkasát.
-Őfelsége a királyi testőrség hadnagyává nevezett ki engem- mondta enyhén gőgös mosollyal. Julie arcán egy pillanatra felragyogott az öröm, aztán újra belemerült a szomorúságba.- Most már azonban könyörgök, hogy mondd el, mi baj van!
-Hát jó- sóhajtotta a kisasszony.- A hétvégén visszaköltözünk Armentières-be.
-Ez még nem akkora gond. Hétvégén a testőrséggel csatába indulunk...- Julie közbevágott.
-De eljegyeztek, Lajos!- kiáltotta olyan hangnemben, hogy Lajos egészen megijedt.- Ez sem gond?!
-El...- dadogta a fiatalember- Eljegyeztek...?
-Igen.
-És te ezt hogy fogadtad el?!- kiáltott fel a zaklatott lelkiállapotú testőr.
-Muszáj voltam. De téged szeretlek- tette hozzá a nő, és megcsókolta Lajost. Szorosan átölelték egymást, hosszan csókolóztak, szenvedélyesen; talán tudták már, hogy ez az utolsó éjszakájuk. Egymást átölelve vonultak be a hálószobába, ott folytatták tovább a romantikázást.
Reggel, mikor felébredtek, egymást ölelték szorosan. Lajos erősen gondolkozott valamit, amit természetesen észrevett Julie is.
-Mi az?- kérdezte lágy hangon. Lajos rá sem nézett, úgy válaszolt.
-Csak a tudat idegesít, hogy most más jegyesével háltam...
-De mit számít a gyűrű, ha szeretlek?
-Szeretsz?!- kiáltotta a fiatalember.- Meddig? Ha szeretsz, miért mondtál neki igent?- most ránézett. Bele egyenesen a szemébe, olyan tűzzel, hogy Julie megijedt, és elhúzódott.
-Mert...- suttogta.- Mert őt is szeretem...
-Szereted?- suttogta megtörten Lajos, és úgy elsápadt, mintha nyomban megállt volna a szíve.- Miért nem mondtad?...
-Mert téged jobban szeretlek- és odabújt a testőrhöz, aki azonban felült, nehogy hozzáérjen Julie.
-Nem...Akkor nemet mondtál volna neki- nyögte tompán, hogy alig hallotta a kedvese. Hirtelen két kezet érzett lágyan a nyaka köré fonódni. Julie hozzábújt, érezte selymes bőrét a bőrén. Ezúttal nem húzódott el. Nem volt ereje, és még élvezni akarta ezt a kincset, amíg csak lehetett.
-Szeretlek- mondta halkan a nő felé fordulva, magához szorította, és megcsókolta forrón, szenvedélyesen. Bármennyire érezte is, hogy vége az ő kapcsolatuknak, mégis magához akarta ölelni, csókolni akarta minden egyes porcikáját, és sosem engedte volna el legszívesebben. Égette a vágy. De hirtelen eszébe villant az, amit D'Artagnan mondott neki, s amit annak a gróf mondott. Az ő példaképe. És ennek a példaképnek igaza volt. Tökéletesen igaza!
Elhúzódott a nőtől, és a ruhájára mutatott, mondván: öltözz fel. Julie megtette, amit kívánt, szemében mély szomorúság ült, ahogy ránézett a fiatalemberre.
-Lajos- kezdte, de a megszólított felemelte a kezét.
-Ne kérj bocsánatot. Apád sosem hagyta volna, hogy hozzám gyere. És pláne úgy, hogy nem szeretsz. Én szerettelek. De igaza volt egy régi barátomnak: „A szőke nő különösen veszedelmes!”.
-Lajos, kérlek!- kiáltott fel Julie könnyes szemmel.
-Menj el- folytatta tompán Lajos, nem törődve a nő könyörgésével.- Menj el, és ne lássalak többé... Ennyi volt. Vége mindennek.
Julie kisasszony zokogva rohant ki a szobából. Az ifjú testőr hallotta, mint rohan végig a házon, és hogy becsapja az ajtót. Nagyot sóhajtva dőlt el az ágyon. Minden annyira keszekusza volt. Először szereti, aztán mégse, de mégis... Azonban egyben biztos volt: ez a szerelem véget ért.
24A szerelem vége
