21. fejezet

Julio távozása után a haditanács tagjai végül is megegyeztek, hogy szükség van valóban egy kémre legalább, hogy ne érhesse őket kellemetlen meglepetés. Abban persze mindenki egyetértett, hogy olyan embert kell küldeni, aki tud lélegezni a víz alatt, de ugyanakkor lehetőleg hivatásos kém, tudja, mit kell tennie, és azt is, hogy mit érdemes továbbítani a királynak. Így hát a választást Nicolasra bízták, akinek nyilvánvaló volt, hogy vannak erre megfelelő emberei. Egy legalábbis biztosan akad.

-Már hogyne akadna- felelte a főtanácsos megvonva a vállát, mikor rákérdeztek nála.- Bármelyik ember könnyedén vállal inkább egy kellemetlen és veszélyes munkát, mint hogy az akasztófán lógjon.

-Maga bűnözőket fogadott fel?!- hördült fel Terence parancsnok.

-Miért ne?- emelte fel fejét a féldémon, és belenézett a férfi szemébe.- A halálból kimentett embert a hálája is a megmentőjéhez köti, nem csak a fizetése. Érti már, Terence? Új életet adtam az embereknek, hogy élhessenek, ahogy azelőtt akartak: veszélyesen, de pénzért. Legálisan. Vádak nélkül. Persze, ha az, aki után kémkednek elfogja őket, és kivallatja, akkor máris más a helyzet. Ott vannak vádak, vannak ismét ítéletek. És függ a személytől, hogy elárul-e, hogy éljen, vagy hallgat, hogy haljon, de ennyi kockázatot vállalni kell.

-Inkább arra feleljen, Nicolas, hogy van-e a feladatra alkalmas embere- szólt közbe halk, de határozott hangon Atheis.

-Van, felség- biccentett felé Grand.- És éppen az az egy, akire az életemet is rábíznám.

„Sokat is ér a te életed...”- gondolta magában a király, de bólintott.

-Hajnalban indítsd útnak. Mindent tudni akarok. A létszámukat, a felszerelésük mivoltját, a stratégiájukat, mindent. Elég érthető voltam?

-Igenis, felség- dörmögte Nicolas, bár vörös szeme szinte izzott a lekezelő, parancsoló hangnemtől. A többi jelenlévő kétségkívül megérezte a köztük remegő feszültséget, ugyanis néma csendben, lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a főtanácsos feláll, s egy hanyag meghajlás után távozik a malomból.

-*-

Julio támolyogva lépett ki a sátrából. Álma után képtelen volt aludni, le sem hunyta a szemét. Fejében cikáztak a gondolatok. Tehát igaz a vád. Tényleg ott volt a falu elpusztításánál. De nem akarta megtenni. Az apja műve volt az egész. De miért? Miért akarta az apja Montleg végét? Miért csak most vádolják? Miért nem emlékezett eddig semmire? Miért ilyen zavaros még most is az egész? A miértek úgy zúgtak agyában, hogy nem hagyták aludni. Karikás szemei pontosan erről árulkodtak. Sápadt volt, mint mikor a vérveszteség miatt alig volt magánál, és ugyanannyira szédült is.

Mikor az őszi nap fénye által megvilágított világba kilépett a sátor sötétségéből egy pillanatra elvakította a világosság, és fejébe is fájdalom hasított. Körülnézve talált egy vödröt, amiben víz kellett, hogy legyen. A tábortűz leöntésére használják, de tegnap az ő sátra előtt nem volt tűz, tehát a víz megmaradt. Összefüggő jégréteg borította felszínét. A tábornagy öklével összetörte a jeget, és a fagyos vízzel megmosta arcát. A hideg magához térítette, tisztábban látott, gondolatait is tudta valamennyire rendezni. Első útja barátai sátrához vezette.

Chamberlain már ébren volt, valamit faragott a késével. Amint észrevette a sátor nyílásában álló Juliót, csodálkozó szemmel tette félre a félig kész művet. A férfinak úgy tűnt, mintha egy szívet készülne formázni. A legifjabb gárdista olyan fenyegetően indult el barátja felé, hogy az inkább kihátrált, és távolabb is sétált, hogy ne ébresszék fel az éjszakai őrségtől kimerült Saviót. Mint kiderült az a fenyegető járásmód inkább aggodalmas lett volna.

-Julio- kezdte a fiatalabbik-, annyira sajnálom, amit tegnap mondtam... és tettem. Én...

-Chamberlain- a tábornagy felemelt kezével hallgattatta el barátját, hangja furcsán remegett.- Ne kérj bocsánatot. Igaz a vád.

-Akkor jó, már azt hittem harag...- hirtelen elkerekedett szemein látszott, hogy rájött, mit is mondott a tábornagy.- Tessék?!

-Jól hallottad- mosolygott szomorúan a férfi.- Igaz. Már emlékszem. Nem minden részletre, de emlékszem. Annyi bizonyos, hogy nem önszántamból csináltam. Tudom, ez... nem mentség- sóhajtott fel végül megtörten.

-Dehogynem!- kiáltotta a fiatalember.- Julio, erről a királlyal is beszélned kellesz!

-Igen, igen... Tudom. Csak az zavar, hogy vannak részletek, amik fontosak lennének, és nem tudom, mik azok. Mert valami oka kellett, hogy legyen apámnak, hogy... hogy meghipnotizáljon, hogy tegyem, amit parancsolt. De micsoda? És eddig erre egyáltalán nem emlékeztem. Miért nem emlékeztem?!

Chamberlain egészen megrettent barátjától. Sosem látta még ennyire rossz állapotban. Szemei véreresek voltak, a jobb még tikkelt is kissé, ajka remegett, arcán a teljes kétségbeesés tükröződött. A példakép, a félisten, akit mindenki tisztelt, akire mindenki felnézett, most egyszerre úgy tűnt, összeomlik.

-Nyugodj meg, Julio- mondta a vállára téve a kezét.- Megoldjuk. Kiderítjük. Őfelsége is segíteni fog. Nem lesz baj. Bebizonyítjuk, hogy ártatlan vagy.

-Mégis hogy lennék ártatlan, mikor százak halálának vagyok okozója?! Ártatlan emberek haltak meg miattam!- fakadt ki De Neases, és göndör hajába túrt egyik kezével, szeme könnyel telt meg.- Az egész világ, amit építettem... az egész erkölcsi rendszerem, amit alkottam... mind ellenem szól! Ha a bíróság, ha a király nem ítél bűnösnek, a saját szememben akkor is az leszek!

-Te erkölcsbeteg...- morogta Chamber, aztán hirtelen eszébe jutott valami, látszott felcsillanó szemén.- Delly Montlegből jött. És azt mondta, hogy a nővére Vorlaimer úrhölgy. Akkor ő talán kideríthetné, hogy igaz-e a vád, vagy sem.

-Ha már egyszer fel lettem jelentve a királynál, és szemtanúkat is találtak, akkor szerinted igaz, vagy nem?- hördült fel a tábornagy, és lerogyott egy farönkre.

-Igaz- biccentett elkedvtelenedve a fiatalabb.

-De talán Vorlaimer tud valami olyan részletet, ami neked nem jut eszedbe- szólalt meg öt perccel később. Julio a fejét ingatta.

-Mit tudhatna? Kétlem, hogy ott lett volna apám mellett, mikor hipnotizált... Nem, Chamber, nem, fiam... Ezt egyedül én tudom összerakni. Ez a kirakós csak az enyém.

-*-

Hideg volt odakint, de a főtanácsos sátrában a fáklyák árasztották a meleget. Nicolas maga éppen az íróasztalánál ült, és egy levelet csúsztatott egy borítékba. Egy másik boríték már le volt mellette zárva, fekete pecsétjén az ő címere, fölötte a címzés: Vorlaimer úrhölgy. Az újabbra azonban nem firkantott nevet, csak monogramot: F. L. F.

Már jó előre elhatározta, hogy tűzön át küldi az üzenetet, csupán a biztonság kedvéért címezte meg őket. Odalépett az egyik fáklyához, s éppen a kántálást kezdte volna, ami a sikeres kézbesítéshez feltétlenül szükséges, amikor belépett egy testőr.

-Megbocsásson, kegyelmes uram- szólt mélyen meghajolva. A féldémon szigorú tekintettel mérte végig, s feltűnt neki, hogy ez az ember frissen érkezett valahonnan, mert csizmája sáros, és még mindig erősen szaporán veszi a levegőt.

-Majd eldöntöm, hogy megbocsátok-e, ha tudom, miért tört rám- válaszolta hidegen. A testőr ismét meghajolt, majd a táskájából elővett egy aprócska borítékot, amelyből simogatóan kellemes illat áradt. Rózsa. Amint Nicolas felismerte, szíve nagyot dobbant. Kikapta a testőr kezéből a borítékot, a helyére egy tallért dobott, s egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta a férfit.

Miután a küldönc eltűnt a sátor leple mögött, a főtanácsos visszadobta az asztalra a két megírt levelet, s levágódott az ágyra. A borítékon apró, kerek betűkkel az ő neve volt olvasható. Úgy érezte, mintha szíve a torkában dobogna.

„Na nézd csak... úgy viselkedsz, mint valami suhanc, te őrült!...”- dorgálta magát izgatottságáért. Könnyedén felnyitotta a borítékot, elvégre valódi pecsét nem volt rajta, csupán egy szalaggal volt összekötve. A szalag érintésétől is megborzongott. De kellemes borzongás volt az, amit eddig csupán együttlétek során érzett. Új volt és rémisztő; meleg, mégis irtózatos érzés.

Mohón fogott hozzá az olvasáshoz, minden szót falt, akár az éhező, aki egy hete nem evett. A levél nem volt hosszú, de tartalma mély volt, még ha akkor, abban a szent pillanatban nem is fogta fel igazán.

Kedves Gazdám!

Nem is tudom, miért írom ezt a levelet. Tudom, hogy megtudtam volna, ha bármi bajod esik, de mégiscsak jobb ez nekem így. Furcsa itthon egyedül. Nagy a ház, és üres. Összebarátkoztam egy őrrel unalmamban, azzal, aki ezt a levelet viszi neked. Ha választ nem is írsz, kérlek, küldj vele legalább egy mondatot, hogy tudjam, jól vagy. Rossz előérzetem van, gazdám. Akkor is volt, mikor a párbajra készültél, s bevált. Kérlek, uram, vigyázz magadra.

Alázatos szolgád:

Sheenaz

Nicolas enyhe mosollyal arcán forgatta meg a szemét. Sheenaz... a mindig aggódó Sheenaz. Más rabszolga a pokol fenekére kívánná urát, ő meg még azért aggódik, hogy ne essen baja! Összehajtotta a levelet, visszadugta a borítékba, a borítékot pedig a szíve fölött levő zsebbe rejtette.

Mikor kidugta a fejét a nyíláson, hogy megnézze, merre van a küldönc, ott találta a sátor egyik sarkánál fekvő rönkön ülve. Éppen a reggelijét fogyaszthatta. A főtanácsos odalépett hozzá, mire a testőr fel akart ugrani, de ő intett neki, hogy maradjon csak ülve.

-Köszönöm- szólt halkan, majd megköszörülte a torkát, hogy hangja keményebben csengjen.- És mondja meg neki, hogy ha még egyszer eszébe jut, hogy írjon nekem, és a piti aggodalmaival meg rossz előérzeteivel nyaggasson, súlyos böjtje lesz! Megértette?!

A fickó meglepetten bólintott, majd szemében pajkos fény csillant.

-Akkor gondolom az ajándékát se adjam át?- kérdezte vigyorogva.

-Miféle ajándék?- érdeklődött Nicolas megütközve a kérdésen, s összevonta a szemöldökét.

-Amit a kisasszony küldött. Azt mondta, csak akkor adjam át, ha elolvasta a levelet. Nos, mivel elolvasta, most odaadom. De ha elutasítja, persze- tette hozzá sietősen, elég pimaszul-, akkor akár vissza is vihetem.

-Nem- dörmögte a féldémon.- Adja csak.

Akkor a testőr egy kis csomagot húzott elő a táskából, s odanyújtotta Grandnak, aki elvette, de úgy tett, mintha nem igazán érdekelné. Persze, ez nem volt igaz, valósággal tombolt benne a kíváncsiság. Biccentett a küldöncnek, s visszatért sátrába.

Mint a gyermek karácsonykor vagy születésnapján, úgy bontotta ki ő is a csomagot. Ugyanazzal a szalaggal volt átkötve, mint a levél. Úgy döntött, megtartja mind a kettőt. A doboz, mert egy dobozt talált a csomagolás alatt, egyszerű fából készült kis kazetta volt, aminek nem volt egy darab díszítés se a felszínén. Nem ismerte meg, még sosem látta eddig. Óvatosan kinyitotta. Bársonybélés volt a belseje, s benne egy szemfedő hevert. Fekete volt, éppen olyan, mint a régi. Vagyis, majdnem olyan. Ez nem bőr volt, hanem valami finomabb anyag, ami nem irritálja annyira a bőrét. Hányszor áhítozott erre, mikor elege volt új kiegészítőjéből!...

A féldémon szíve megtelt hálával, és valami mással is, amit csak sejteni merészelt. Ahogy kiemelte a szemfedőt, egy kis cetli hullott az ölébe. Sheenaz írását látta azon is, de ezen két szó volt csupán: Hozzon szerencsét!

Nicolas lecserélte régi szemkötőjét az újra, és végre elküldte a két levelet. Miközben kántálta a szükséges igét, hangja egészen lágy volt, szinte gyengéd.

-*-

Ki az, aki délelőtt fél tízkor még javában alszik? Nos, Cián igen. Nicolas egyik kéme, akinek nemigen akadt mostanában dolga, ezért inkább kihasználta a szabadidejét. Nőkre. És italra. De főleg nőkre. Igen, délelőtt fél tízkor ő még húzta a lóbőrt, két nőszemély kellemes társaságában, mikor a főtanácsos levele megérkezett, s egyenesen a mellkasán landolt.

Cián lassan nyitotta ki fekete szemeit. Egész teste lassan mozgott, a feje lüktetett. Ahogy megérintette a halántékát, s masszírozni kezdte, picit mintha javult volna az állapota, de sokban nem. Ledobta a levelet az éjjeliszekrényre, és felült, nem törődve a fejüket rajta nyugtató nőkkel. Azok is álmosan néztek körbe, majd rá, hogy ezt mégis mire véljék.

-Ennyi volt, lányok- dörmögte kissé rekedt rangon.- A fizetségeteket megkaptátok, úgyhogy ideje menni.

-De Cián!...- kezdte az egyik, és hízelegve bújt közelebb a férfihez, aki azonban elhúzódott, s valósággal felmordult.

-Azt mondtam, tűnés!- ismételte meg figyelmeztető hangnemben. Erre a két nő gyorsan összeszedte holmiját, felöltözött, és egy utolsó pillantást megkockáztatva távoztak.

Más esetben talán ínyére lett volna a kémnek ez a hízelgés, de amint felismerte a főtanácsos kézírását, tudta, hogy első a munka. Különben nem csak az állását veszítheti el, hanem az életét is.

Felicián Leviatán Fénéon meglehetősen közkedvelt férfinak számított a nők köreiben. Fekete szemei csillogtak az élettől s a ravaszságtól, hosszúkás, ovális fején rövid, sötétbarna haj göndörödött. Keskeny, de szép formájú ajkai körül ugyanolyan sötét szakáll nőtt. Orrnyerge kissé domború volt, s arcán előfordult néhány szeplő is. De ez csak még többet adott jóképűségéhez. Keskeny szemöldökét összevonva ellenőrizte még egyszer a borítékot. Igen, kétségkívül Nicolas írása...

-A fene vigyen el, te féreg...- morogta kellemes, tenor hangján, majd feltörte a pecsétet, s elolvasta a benne rejlő levelet. A szöveg kacifántos megfogalmazásából Felicián rájött, hogy küldetése fontosabb annál, hogy más is megtudja lényegét, s ezért titokban kell tartania mindenki előtt. Nem is nagyon értené meg senki, aki nem lett betanítva a főtanácsos különleges nyelvére. De ő értette. Tizenhárom éves volt, amikor Grand szolgálatába szegődött, azóta bőven volt ideje megtanulni. A mesteréről nem is beszélve.

Kemény és szigorú vén csóka volt az. Kegyetlenül megbüntette azokat, akik hibáztak, és ezt Cián a saját bőrén tapasztalta. Egyszer, amikor egy üzenetet kellett volna kézbesítenie, hogy Nicolas megszabadulhasson az akkor még gyermek Atheistől, teljesen mást közölt a merénylővel, mint kellett volna. A merénylet elkövetésére felszólító vörös rózsa helyett ugyanis sárgát mondott, ami a visszavonulást jelképezte. Mikor fény derült a baklövésére, olyan verést kapott, hogy három hétig bordatöréssel nyomta az ágyat, miközben arcáról a duzzanatot jéggel igyekezett kezelni. Akkor hibázott először, és utoljára.

A levél tehát, a maga különös nyelvezetével, arra szólította fel, hogy azonnal hagyjon ott mindent, bármivel is foglalkozott, és induljon el a Portvernon mellett állomásozó hadsereghez. Cián szeme elkerekedett. Miatta Zocrotan legészakibb kikötővárosában vadászott egy csempészbandára, erre most Portvernonba parancsolja!

„Megőrültél, öregem... Ha hajón mennék, és kedvező szelet kapnék, úgy is legalább három nap lenne odaérnem!”- gondolta magában, majd tovább olvasott. A levélben Nicolas említett egy szkúnert, ami a megfelelő jelszó esetén elszállítja legalább Portvernonig, onnan viszont lóháton javasolta a tovább haladást. A kémet egyre inkább érdekelte, hogy mégis miféle küldetés az, ami ennyire fontos a féldémonnak. Azt hallotta, hogy hadban állnak, sőt sok mást is hallott, látott, amiket talán maga a hatalmas Grand főtanácsos nem, de úgy gondolta, egyelőre megtartja magának az információt.

Összehajtotta a levelet, és kikecmergett az ágyból, hogy felöltözzön. Ravenportban hideg volt, és a tenger felől csípős szél fújt ebben az évszakban, és ő már egy hete nem tette ki a lábát a házból. Tudta jól, hogy nagyon zokon fog esni neki az a csontig hatoló hideg.

Harminckét éves korában meglehetősen ereje teljében volt. Minden mozdulatára úgy táncoltak az izmai, mintha külön életet élnének. Gyorsan magára kapott egy vastag, sötétkék nadrágot, meg egy fekete, karcsúsított inget. Nem nagyon nézte, mit vesz fel, csak egyszerűen belebújt abba, ami a kezébe akadt. Gyapjú mellényét is felvette, majd beleugrott fekete csizmájába. Végezetül hosszú, bélelt kabátját kanyarította magára. A levelet a belső zsebébe csúsztatta, majd nyakig begombolkozva kilépett a lakás kellemes melegéből a hűvösebb lépcsőházba.

Egyszerű lakást bérelt, egyetlen szobával, egy ház harmadik emeletén. A tulajdonos egész jó áron adta ki a kis porfészekért, ami akkoriban tényleg csak egy porfészek volt. Azóta Cián a fizetésének hála egész szép kuckóvá varázsolta, noha általában keveset tartózkodott otthon. Most is csak azért fért bele ez az egy hét szünet, mert a kikötőre néz az ablaka, s szemmel tudja tartani, anélkül, hogy kimozdulna.

Ahogy kilépett az utcára, a hideg valósággal belehasított a testébe. Arcát belefúrta kabátja magas gallérjába, hogy valamennyire melegedjen, csuklyáját is fejére húzta. Csupán két villogó szeme maradt látható. Útját gyorsan a kikötő felé vette, és végignézett a szkúnerek zászlain. Tudta, hogy egy, a Nicolas címerével ellátott hajót kell keresnie. Hamar rá is lelt. Nem kérdezett semmit, és mivel a közelében sem volt senki, felugrott a fedélzetre. Ott viszont rögtön legalább hat kés, tőr s pisztoly meredt rá.

-Csigavér, fiúk!- vigyorodott el cinikusan.- Vagy mondjam inkább: éljen a félszemű? Nehogy azt mondjátok, hogy nem ismeritek meg azt, akit el kell vinnetek!

-Megismerjük éppen- dörmögött egy sovány, de izmos férfi.- Csak éppen a jelszó nélkű' akkor sem engedhetjük a födélzetre.

-No hát akkor itt a jelszavatok: kék holló- vetette oda félvállról a kém, miközben az egyik matróz karját minden erőfeszítés nélkül lehajtotta.

-Vitorlát bonts!- hangzott nyomban a felelet, s a matrózok szétszaladtak, hogy engedelmeskedjenek. A kém elhagyta barlangját, hogy megkezdhesse küldetését.

-*-

Julio sötét, komor szemei semmit sem árultak el, csak mély szomorúságot és bűntudatot, mikor őfelsége belenézett. Sápadt arcán szemöldöke fekete árnyékként sötétlett, ajkát keskeny vonallá préselte össze.

-Gerbera szent nevére, Julio!- szisszent fel a király, s behúzta barátját magához a malomba.- Mégis mi történt veled?!

-Felség...- nyöszörögte a férfi.- Beszélnünk kell.

-Igen, azt látom- felelte a fiatalember, miközben végignézett a tábornagyon. Nagyon rendetlenül volt öltözve, a fél inge kilógott nadrágjából, frakkját nem gombolta be magán a hideg ellenére sem. Atheis leültette egy székre, s bort töltött egy pohárba, majd odanyújtotta neki. A férfi azonban nem ivott, csak ült, mély melankóliában a széken, maga elé meredve.

-Julio- szólította meg az ifjú uralkodó. Semmi válasz. Rászólt még egyszer, majd még egyszer, egyre erőteljesebben. Egyikre se moccant az előtte ülő. Fájt a szíve, hogy ezt kell tennie, de felemelte a kezét, és lekevert egy pofont a tábornagynak. Az leesett a székről, de máris éberebb tekintettel nézett fel.

-Bocsáss meg, Atheis- suttogta megtörten, mintha rossz álomból ébredt volna fel. A fiatalember kezet nyújtott neki, és felsegítette vissza a székére, aztán leült vele szemben, a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett.

-Beszélj hát- kérlelte lágyan, de ellentmondást nem tűrően.- Mi ütött beléd? Mi bánt ennyire?

És akkor Julio beszélni kezdett. Meg-megakadva, elcsukló hangon, könnyes szemmel, saját tettétől elborzadva elmondott mindent, amire emlékezett. Apja kántálását, a falu felgyújtását, a vörös hajú lányt, akinek az arca egyszerre volt ismerős és ismeretlen. Atheis pedig hallgatott. Némán, komoran meredt a férfira, akire mindig felnézett határozottsága miatt, s most mégis megtörten ül előtte, görnyedt háttal, lekonyuló fejjel.

-Barátom- szólalt meg, mikor a tábornagy befejezte a beszámolót.- Megértem, hogy mennyire nehéz ezt feldolgozni neked. De mégis, próbáljunk meg gondolkozni. Te mondtad mindig, hogy a dedukció nagyon fontos a megfelelő vélemény megalkotásában. Tehát nézzük: régóta kísértettek ezek az álmok, de sosem tűntek összefüggőnek. Most viszont, hogy a téma előkerült, összeállt a kép. Mintha... segítség kellett volna, hogy áttörd ezt a gátat- megvárta, míg Julio bólint, aztán mélyebben elgondolkozva folytatta.- A kántálással kapcsolatban... mivel számodra különös, apádtól egyébként nem megszokott viselkedés társult hozzá, talán valamiféle varázsige lehetett... de mire?

A kérdés után mélységes csend állt be. Mindkét agy lázasan kattogott, hogy érthető magyarázatot találjon a történtekre. Végül Julio megtört, fénytelen szemébe behatolt egy napsugár, s megragyogtatta mogyoróbarna íriszét, ahogy felemelte a fejét.

-Hipnózis- hördült fel.

-Tessék?!- nézett rá az ifjú király, mint aki nem hallotta rendesen.

-Hipnózis. Mondtam, hogy nem akartam önszántamból megtenni. Azt is, hogy sosem lettem volna ilyenre képes. Főleg nem álruhában. És a kántálás... a varázsige... Csak ez lehet a magyarázat, Atheis! Apám meghipnotizált, hogy azt tegyem, amit ő akart, ellenvetés nélkül. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy nem emlékeztem rá.

-Végül is... Lehetséges- bólintott a fiatal király.- De van még mindig egy megválaszolatlan kérdés.

-Hm?

-Ki az a lány?...

-*-

Két napig didergett Felicián a Vendetta nevezetű hajón. A legénység között kellett aludnia, ami önmagában nem lett volna probléma, ha nem hangoskodnak minden este, amikor ő már aludni akart. Néhányan berúgtak, úgy melegítették fel magukat, és akkor bizony nagy üvöltözést csaptak. Mások a szerencsejáték eredményein felháborodva emelték meg hangjukat. A többiek meg már csak azért, hogy ne maradjanak ki a jóból.

Egy alkalommal, a második éjjel, mikor Cián az igazak álmát aludta, verekedés tört ki a fedélzeten, s az egyik matróz a másikat lelökte a lépcsőn, amellyel szemben a kém ágya volt. A nagydarab fickó pedig ráesett. A férfi álmából felriadva meglehetősen idegesen húzott be a matróznak egyet, aztán a fedélközre kivonulva a többieket is igyekezett kioktatni viselkedésük nyomán.

-Ne szóljá' bele, szárazfődi patkány, a mi dógunkba!- kiabálta oda neki egy cserzett bőrű, himlőhelyes matróz.- Örüljé' neki, hogy hajlandó vót a kapitány felengedni!

-Tudtommal Grand főtanácsos fizet titeket- kezdte volna helyzetének tisztázását a kém, azonban egy jól megtermett, széles vállú zocrotani matróz a gallérjánál fogva felemelte. A lába tíz centivel a hajó padlója felett lógott.

-Ha fizetne, nem kéne minden éjjel cápákra vadásznunk, hogy a fekete piacon eladhassuk őket némi pénzért!- hörögte a férfi erős akcentussal.

-Figyelj, cimbora- kezdett bele ismét a mondókájába Felicián tökéletes nyugalommal.- Ha megöltök itt, akkor az egyetlen olyan személlyel végeztek, aki tehet valamit az érdeketekben. Tehát azt javaslom, hogy tegyél le, mielőtt begurulok.

A nagydarab fickó gondolkozott, aztán letette. Vagyis inkább elengedte a levegőben, és Cián talpra esett. A nap további részében nem is történt akkor semmi. Bár valahányszor a kém elment a matrózok mellett, azok gyilkos, vészjósló pillantásokat vetettek felé. Ő ezzel azonban nem törődött. Megszokta már, hogy holtan akarják látni. És mégis, minél inkább besötétedett, szívét annál erősebben kezdte markolni a félelem jeges keze. Sosem tagadta, hogy fél. Önmaga előtt legalábbis sosem, az más, hogy nem volt hajlandó kimutatni. Aznap este sem.

A matrózoktól tartott. Megvárta tehát, amíg mindannyian levonultak a fedélközbe aludni, még azt is képes volt kivárni, hogy a szórakozásuk végére érjenek, s eloltsák az összes lámpást. Amikor végre lemerészkedett a lépcsőn, szeme lassan alkalmazkodott a teljes sötétséghez, valahogy azért mégis megpróbált odavánszorogni az ágyához. Ahogy lassan hozzászokott a sötéthez, úgy rémlett neki, mintha valaki odaosont volna mögé. Léptek koppanását viszont nem hallotta. Lassan megfordult, és egy nagy, sötét árnyékot látott maga előtt, majd pedig egy erős ütést kapott a halántékára, amitől összeesett, és hamarosan teljes sötétség vette körül, ahogy elvesztette az eszméletét.

Arra eszmélt, hogy valami elviselhetetlenül csípi a halántékát, és levegőt is alig kap. Amint kinyitotta a szemét, megértette, miért. A tengerben volt. Azok az elvetemült matrózok képesek voltak belevetni őt a tengerbe?! Körülnézett, hogy hol lehet a hajó, de sehol nem látta. Ami pedig még aggasztóbb volt: szárazföldet se látott, csak a tiszta, kék tengert. Ösztönére hallgatva tehát elindult egy irányba, hogy ne egyék meg a cápák. Legalábbis ne úgy, hogy nem próbálta meg megragadni a lehetőséget a túlélésre.

Öt órán át úszott, és nem talált földet. Kezdte úgy érezni, hogy rossz irányba fordult, és a nyílt víz közepe felé tart, ahol a térképek egyetlen szigetet sem jelölnek. Ennyire tudott következtetni, mivel két napi út körül-belül a fele a szükségesnek, és ezen a szakaszon egy darab sziget sincs. Egyre erősödő kétségbeesését még tetézte az, hogy egy nagy, fekete hátúszó bukkant fel tőle nem messze. Szíve a torkában kezdett dobogni, a langyos vízzel szinte eggyé vált, ahogy sebesen siklani kezdett benne.

Megpróbálta használni az erejét, de csődöt mondott. A halántékán lüktető seb miatt az úszásra is alig tudott koncentrálni. És most, hogy az a hátúszó, ami a Bleuriss-tengerben élő legnagyobb cápafajt, a fekete cápát hirdeti, vészesen közeledni kezdett. Öt óra alatt elfogyott az ereje, s bár eleinte sikerült növelni köztük a távolságot, most ismét csökkenni kezdett. Hátrapillantva látta, mennyire közel van hozzá a fenevad.

Azonban akkor a hátúszó megállt, picit körözött egy pont körül, majd alámerült. Cián kétségbeesetten fürkészte maga körül a vizet, amin már tükröződtek a hajnali napfény első sugarai. A koromfekete testet mégsem látta sehol, helyette viszont egy kéz érintette meg meztelen vállát, ugyanis az ingét már rég elhagyta. Tőrét nem húzhatta elő, mert akkor elsüllyed, így hát ki volt szolgáltatva az illetőnek, akárki is volt az. Mikor odanézett, elkerekedett a szeme, tátva maradt a szája.

Egy gyönyörű, ovális, sima arccal találta magát szemben, melyből két csillogó szem ragyogott rá zölden. Azonban hamar észrevette kezdeti kábulata elmúltával, hogy sellőt lát maga előtt, de az átlagnál szebbet. A lány kreppelt haja szőkéből fokozatosan ment át kékeszöldbe, pisze orra alatt zöldes árnyalatú ajkai mosolyra húzódtak.

-Megmentettél- nyögte ki Felicián. A sellő mosolyogva bólintott.

-Nem nézhettem végig, ahogy megesz egy cápa- felelte simogatóan lágy hangon.- Mi történt veled?- kérdezte gyorsan, amikor észrevette a halántékán a sebet.

-Némi... összekülönbözés egy hajó legénységével...

-Kidobtak?!- Cián csak bólintott.- Szegényke... Hogy hívnak?

-Talán nem ez a legalkalmasabb hely a beszélgetésre- mordult fel a kém.- Leanportba kell jutnom, oda tudsz vezetni? Vagy legalább partra valahol, mert szétszakadnak az izmaim...

-Oda is tudlak vinni- felelte mosolyogva a sellő, majd kettőt füttyentett, mire két delfin úszott oda hozzá.- Kapaszkodj belé, ő majd visz téged.

-*-

-Hol a fenében van?!- üvöltötte Nicolas, mikor a levél elküldésétől számított negyedik nap estéjén sem volt híre a kémről.- Három nap alatt el kellett volna érniük Portvernont, onnan pedig még gyalog is ide lehet érni egy fél nap alatt!

-Csillapodjon, főtanácsos uram- szólt rá túlságosan nyugodt hangon a király.- Nem csak azért hívattam ide tanúk előtt, hogy a háborgását hallgassam. Uraim- szólt a két testőr felé fordulva-, távozhatnak. Négyszemközt kívánok beszélni Grand úrral.

A két testőr összenézett, majd pedig a féldémonra. Mikor az bólintott, mélyen meghajoltak, s elhagyták a malmot. A két férfi között csend állt be. Egyiknek sem volt ötlete, hogy mit akar a másik. Hallották, ahogy egy közeli falu harangja elüti a nyolcat.

-Tehát, Nicolas, azt mondod, hogy nem tudod, hol van a te legjobb, legbizalmasabb embered- szólalt meg végül Atheis. A féldémon bólintott.

-Egyelőre nem- válaszolta.- De abban még mindig biztos vagyok, hogy nem önhibájából nem teljesíti pontosan a kötelességét.

-Nagyszerű. Engem azonban most nem érdekel a kém. Vagyis inkább nem ez a kém.

-Mióta ismered te az én kémeimet ennyire?- horkantott lenézően a főtanácsos.

-Mióta az egyikőjük megpróbálta aláásni Julio De Neases karrierjét.

-Vorlaimer úrhölgy után érdeklődsz hát- morogta a félszemű, s sötéten mosolyodott el.- Miért?

-Mert ha egy tizenegy évvel ezelőtti bűntényről képes volt kideríteni, hogy ki volt a végrehajtója, akkor egy mostaniról is képes lehet- felelte Atheis felállva az íróasztalától, kezében egy levéllel odalépett Nicolashoz.

-Hallgatlak.

-Ezt a levelet ma hozta a futárom a palotából- mondta halkan, de kék szeme hideg dühről árulkodott, ahogy átnyújtotta Grand kezébe a papírt.- Liliana írta. Olvasd el.

Nicolas hát elolvasta. A sok szerelmes mondattól, bóktól, „hiányzol”-októl valósággal felfordult a gyomra. Ám az egész levélből áradt a keserűség. És az egyik bekezdésben meg is találta, miért: a kicsi Gondalea, Julio fogadott lánya eltűnt az egyik éjszaka, és csupán egy vörös szalag maradt hátra, amit nyilvánvalóan a elrablója hagyhatott el.

„Úgy. Hát végre elkezdted a munkád, te sátáni nőszemély...”- gondolta magában Nicolas, de meglepetést színlelt.

-Eltűnt a gyerek? Csak így elrabolták?! Mégis miféle őrség van akkor ott?

-Nicolas...

-A helyedben én félteném a jegyesemet is ezek után- vont vállat a féldémon, és visszaadta a fiatal uralkodónak a levelet.- Azt akarod, hogy állítsam rá Vorlaimer úrhölgyet az ügyre, mi?

-Igen. Nem szeretnék többet, csak ennyit. És azt, hogy Juliónak ne mondd el. Jobb, ha tőlem tudja, vagy egyáltalán nem is tudja. Van így is elég baja, nem kell még, hogy ez is elvonja a figyelmét a harcról.

Nicolas bólintott, s amikor az ifjú király egy intéssel jelezte neki, hogy távozhat, kiindult, azonban hamar megállt.

-Atheis!

-Igen?

-Azt mondtad „ha egy tizenegy évvel ezelőtt történt bűntényről sikerült kideríteni, hogy ki volt a végrehajtója”... Tehát igaz? Julio De Neases? Jogos a vád?!

-Jogos bizony, főtanácsos uram- szólalt meg egy cinikus hang a malom tetejébe vezető lépcső felől, amit nem világítottak meg a lámpák. Atheis a pisztolyához kapott, Grand viszont csak megkönnyebbülten hagyta megrogyni a vállait.

-Ki van ott?!- kiáltotta a sötétségbe az uralkodó. Erre előlépett Nicolas kémfőnöke, halántékán összevarrt sebbel, de szélesen vigyorogva, kecsesen meghajolt.

-Felicián Leviatán Fénéon. Szolgálatára, felség.