Leon... Vagy mégsem?
-Nos, Zage, Semadar, Leon- kezdte beszédét Julien.- Megígértem, hogy jutalmat kap az, aki elsőnek ér ide. Ti lettetek az elsők, úgy illik hát, hogy megkapjátok a jutalmat- felnézett a szoborra.- Nagyapám szobrának lábánál, itt, ezen a szent helyen, rátok ruházom Saoria második legnagyobb házát. Mert az első természetesen az enyém- tette hozzá vigyorogva.
A kis csapat el is indult szépen megkeresni azt a bizonyos második legnagyobbat, amit egyrészt nem volt nehéz megtalálni, másrészt nem kellett messzire menniük. A főtérről egy széles utca vezetett északnak. Ha azon egyenesen végigmentek, egy hatalmas palotának is jó ház állta útjukat, ami előtt kétfelé ágazott az út. Aranyozott minták borították, futónövények fonták át az erkélyt, de még mindig olyan volt, mintha élne benne valaki. Pedig nyilvánvaló volt, hogy itt már senki sem lakik.
Ahogy az elágazásnál jobbra tekintettek, látták a második legnagyobb házat. Külsőre az sem különbözött sokban a mellette levőtől, csak kicsit kisebb volt, kevesebb szobával. Balra is egy elég nagy ház volt, a harmadik legnagyobb. Az az elsőnek már csak a fele volt, de nem kevésbé elegáns.
-Randolph, Sharona, az a ház a tiétek- intett Julien a harmadik felé.- Ma este a főtéren találkozunk. Nagyapám szobránál. Akkor elmondok mindent, válaszolok minden kérdésre.
Azzal mindenki ment a maga lakásába. Estig nem történt semmi érdekes, felfedezték a házakat, amelyek belülről is olyan jó állapotban voltak, mintha csak most hagyták volna el őket, még egy pókháló sem függött sehol.
Végül csak elérkezett az este. Mire Julien Sallyvel kiment a térre, a többiek már ott voltak. Hordók tetején ültek, lámpások világították meg őket. Tipikus kalóztivornyának látszott kívülről az egész. Julien is gurított oda magának egy hordót, és egyet Sallynek is. Felpattantak rájuk, és egy darabig néma csendben hallgatták az olajlámpák sercegését.
-Barátaim- kezdte Julien felnézve a szoborra, ami úgy nézett le rá, mintha kihallgatáson lenne. Nagyot nyelt, és folytatta.- Az, hogy ma éppen ti vagytok itt velem, nem véletlen. Ez a férfi, akinek most a lábainál ülünk, a nagyapám- minél tovább beszélt, hangja annál inkább megerősödött.- Ő hozta létre ezt a kolóniát, a kalózok és a szabadság földjét. Saoria az ő irányítása, királysága alatt virágzott, jobban, mint bármely ország a nagyvilágban. Ám a felesége egy gyenge fiúnak adott életet. Ez a fiú itt nevelkedett, de sosem érezte jól magát. Ha a hajókon, tengeren lehetett, hetekig, hónapokig, meg sem nyikkant, és nem panaszkodott. De amint fosztogatásra került a sor, ő bebújt a kabinjába, és senki ki nem rángathatta onnan. Így történt az is, hogy amikor a nagyapámat megtámadták, a fia nem tett semmit, hanem megadta magát, és könyörgött, hogy fogadják be tengerésznek. Még látta, amint az édesapját ledöfik, mint egy utolsó mangalicát. Saoria pusztulásnak indult Philibert halála után, az emberek sorra költöztek el, a dzsungel átvette az uralmat minden fölött. A házak romossá váltak, kivéve a három legnagyobbat. Azok ugyanis nem egyszerű házak, hanem mély varázserővel rendelkeznek. Mindegyik tudta, hogy a Kalózkirály egyszer visszatér, hogy ismét felpezsdítse a szabadság földjén az életet, hogy visszahozza az eltűnt embereket. De ehhez egyedül a király kevés- felállt a hordójára, ahogy kihúzta magát, a többiek látták, mennyire hasonlít az előtte álló, sokkal nagyobb szoborra, csak nem volt szakálla.
-Barátaim!- zengte a fiatalember.- Saoriát Philibert de Connasse nem egyedül alapította. A Tengerek gyermeke tengerben fogant, tengerben született, és tengerben halt meg, de néhány jótékony szellem segítette szárazföldi útján. Apám egyszerű matróz volt, és bár én is tengerben fogantam, tengerben születtem, és tengerben fogok meghalni, ő egyszerű üzletembernek nevelt. Egyetlen egyszer láttam ezt a földet, mikor hét éves voltam, akkor is csak azért, hogy apám megmutathassa, ki volt az a Philibert de Connasse. Ugyanerre a főtérre hozott el, ugyanide. Minden intése ellenére felmásztam a szobor lábához, és átöleltem. Mintha egy elektromos angolna csapott volna meg, bizsergés járta át a testem. Akkor még nem értettem. Mikor két évvel később kalóztámadás érte a várost, a király rendeletet adott ki, hogy fogjanak el és végezzenek ki minden embert, aki rendelkezik akárcsak egyetlen kalóz őssel is. Apámnak minden felmenője kalóz volt, hiába dobta el a Connasse nevet, valaki elárulta, és a szemem láttára kötötték fel. Anyám elszökött velem, de akkor megesküdtem, hogy bosszút állok minden átkozotton, és akkor is elhozom a szabadságot a királyoktól függő népnek, ha belehalok!
Ezeket a szavakat harsány éljenzés fogadta. Julien egy darabig élvezte, hogy ez most neki szól, aztán mosolyogva feltartotta jobb kezét, jelezve, hogy hallgassanak el.
-Mint mondtam, nagyapámat jótékony szellemek segítették. Ezek a szellemek várták egy ideig az utódját a királynak, hogy visszajön, és egyesít minden kalózt egyetlen zászló alatt. De nem jött. Így hát szétszóródtak, és megéltek úgy, és abból, amiből tudtak. Leszármazottaikat hétköznapi emberként nevelték, és elrejtették erejüket, hogy ne foghasson gyanút senki. Ám a Kalózkirálynak különös kapcsolata van ezekkel a lelkekkel. A régi szellemek már eltávoztak, de utódaik itt maradtak. És engem ez a különleges kapcsolat segített abban, hogy megtaláljalak titeket- és ez a „titeket” szó olyan különleges hangsúllyal lett megnyomva, hogy a többiek beleremegtek.- A legtöbben már ráébredtetek szellemi képességeitekre. Köztünk van a Nyugalom grófja- biccentett Zage felé-, az Idő úrnője- Sharonára nézett, enyhén fejet hajtva-, párja, a Kitartás ura- Randolph is kapott egy hasonló főhajtást-, azonban akadnak még olyanok is, akik nem szabadultak fel kötelékeik alól- mutatott a szemét elsütve ülő Leonra, és az egyenes háttal, méltóságteljes tartással őt figyelő Semadarra. Nagyobb ellentét nem is lehetett volna a két egymás mellett ülő között.- Segítsük hozzá őket. Hagyjuk őket érvényesülni, különben hosszú időbe fog telni, mire mi heten egyesíteni tudjuk ismét a kalózokat. De ha egyszer mind a heten együtt leszünk, nem állhat utunkba senki és semmi!
Újabb harsány éljenek töltötték be a levegőt.
-Na igen- szólt halkan Sharona.- De mégis honnan lesz pénzünk behozni árukat? Mert abból ítélve, amennyi ház van itt, nem tudunk összerabolni akkora mennyiséget.
-Igaz- bólintott Julien.- Tudom, hogy hol van nagyapám kincse. Abból el tudunk lenni, és így csak pénzt kell rabolnunk.
Így hát, Julien király kérésére tényleg hagyták a két fiút érvényesülni. Semadar az edzésekben találta meg a legjobban magát, úgy érezte, ha ott valami különlegeset sikerülne alkotnia, felszabadulna, megismerné az erejét. Zage készséggel edzett vele, nem egy barátságos küzdelemben legyőzte, de sosem unták meg.
Leon más tészta volt. Ő a vékony karjával alig bírta felemelni a kardokat, fegyvereket, törékeny testalkata nem volt alkalmas kardforgatásra, de vállalta, hogy Semadar fegyverhordozója, apródja lesz. Semadar először ugyan nem örült neki, de később egész jól összemelegedtek.
Egy fényes, nyári napon Semadar és Zage nagyban edzettek, mindkettő félmeztelen volt, bár testükön így is gyöngyözött az izzadság. Aznap egyszerű tőrpárbajt vívtak, semmi extrát. Leon a pálya széléről figyelte őket, és látott a fiatalember szemében valami furcsa csillogást, ami eddig sosem volt ott. Amikor azonban az egykori katona felé pillantott, inkább gyorsan lesütötte a szemét.
De a fegyverek csattogására mégiscsak felnézett. Zage hidegvérrel harcolt, sosem kapkodott, még akkor sem, ha nagyon szorongatták. Nem véletlenül volt ő a Nyugalom grófja. Semadar, vele ellentétben gyors cseleket alkalmazott, és bár ő sem volt forrófejűbb, mint Zage, sokkal fürgébben, gyorsabban mozgott. Két tőrrel vívtak, mint ahogy általában.
És Semadar hirtelen akcióba lendült: előretáncolt, mintha csak mellkasra támadna, de hirtelen feldobta a tőrét a levegőbe, át Zage feje fölött, míg ő elsurrant a repülő fegyverre figyelő férfi mellett, hátulról elkapta a nyakát, és az ütőeréhez illesztette a fegyvert. Leon látta, hogyan ragyog fel a szeme. Ráébredt az erejére.
-Szép volt, tacskó- mondta neki vigyorogva Zage, és megveregette a vállát.- Cselherceg.
-Hogy mi?...- bámult nagyot a fiatalember.
-Az vagy. Julien elmondta, hogy te herceg leszel. Akkor még nem tudtam, miféle, de már rájöttem. A Csel hercege.
-A Cselherceg...- ismételte boldogan sóhajtva Semadar, és sebes léptekkel közeledett Leonhoz.- Leon, hát nem csodálatos? Végre én is megszabadultam a láncaimról!
-De... Csodálatos...- dünnyögte a fiú, és sietősen a szobájába vonult.
-Hát ennek mi baja lett?- kérdezte felvont szemöldökkel a fiatalember, és értetlenül bámult utána. Zage a háttérben mosolyogva figyelt. Julien már akkor tudta, amikor először meglátta Leont a vízben, Zage csak az imént tudta meg, már csak az volt a kérdés, Semadar mikor ébred rá.
-Én utána mennék és kifaggatnám- bátorította lakótársát. Semadar bólintott, és felszökdécselt a lépcsőn. Örömének sugarait csupán egyetlen felhő árnyékolta be, és az Leon rossz kedve volt. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szíven ütötte a fiú viselkedése, rossz előérzete volt. Bekopogott. A szobából a nagy tölgyfaajtón keresztül egy erőtlen „szabad!” szócska volt hallható.
Midőn Semadar belépett, meglepő látvány tárult elé. Leon ágyán bőrönd virított, benne tarka ruhákkal és a tőrrel, amit egy héttel ezelőtt kapott Semadartól.
-Leon!- kiáltotta Semadar, de bezárta az ajtót.- Te meg mit művelsz?- a fiú kővé dermedt a félelemtől, de hamar összeszedte magát, és határozott hangon felelt.
-Elmegyek. Átköltözöm Randolphékhoz.
-Miért?- nyögte a fiatalember, és mereven bámulta pakolászó apródja tarkóját.
-Mert... Ti itt harcos férfiak vagytok- ahogy beszélt, fokozatosan elhalt a hangja.- Én pedig még egy kardot is alig bírok felemelni...
-Ezért soha nem néztünk kevesebbnek, mint bárki mást- erősködött Semadar.
-Hidd el, barátom, el kell mennem- Semadar elkapta a vállát, maga felé fordította.
-Ha a barátom vagy, miért kell elmenned?- kérdezte, és finoman megrázta a lehajtott fejű fiút.- Leon, itt hagynál engem? A megmentődet? Hol lennél, ha akkor nem kaplak ki a vízből? És most itt hagynál?
Leon csak vadul rázta a fejét, de nem mondott semmit. A fiatalember érezte, hogy valami a kezére hullott. Lenézett, és egy vízcseppet látott a kezén.
-Leon, te sírsz?!- kiáltotta, és leguggolt a gyermek előtt.- Hát én már egyáltalán nem értelek!...
-Nem is kell. Csak hagyj elmenni- suttogta a pityergő fiú. A hajdani katona sóhajtva állt fel.
-Legyen, ahogy akarod- suttogta.- De ezzel engem is mélyen elszomorítasz...
Azzal kiindult. Fejében cikáztak az egymást kergető gondolatok. El akar menni, de mégis sír, nem tud elindulni, pedig menni akar. Mi tartja akkor vissza? Miért nem mondja meg őszintén, hogy miért menne el? Remegő kézzel nyúlt a kilincs felé, akkor azonban meghallotta Leon halk, zokogástól fuldokló hangját.
-Semadar! Ne hagyj így itt, mert megszakad a szívem...- elcsuklott a hangja. A fiatalember megpördült, és látta, hogy Leon két karral nyúl felé, de alig áll a lábán. Két ugrással előtte termett, átfogta a derekát.
Apródjának amúgy is sápadt bőre most olyan halavány volt, mint a viasz, kékesfekete haját az izzadság odatapasztotta a homlokához, keble zihált, egész testében remegett. Semadar, hogy enyhítsen szenvedésén kibontotta az önkívületbe esett Leonon az inget, hogy kilátszott a kulcscsontja. Ő ugyanis még a legmelegebb időben is nyakig begombolt ingben járt. És Semadar akkor meg is értette, miért.
Leon nő volt!
-Leon- suttogta megdöbbenten a fiatalember, de mivel nem érkezett felelet, hosszasan nézte a könnytől kivörösödött szemeket. A lány pislogott, de csak halvány mosolya árulta el, hogy érzékelte, mi történt. Semadar megértette. Mindent megértett. Hogy miért nem harcolt soha, hogy miért nem ment velük úszni a tóba soha, hogy miért járt nyakig begombolkozva és hogy miért akarta itt hagyni őket.
-Te szeretsz engem...- nyögte a fiatalember, mire a lány, mint egy varázsütésre, magához tért.
-Igen- suttogta. Már nem akart elájulni, csak kiszabadulni Semadar karjaiból. Mellkasára fektette kis kezeit, és megpróbálta eltolni magától, de az szilárdan tartotta, és hirtelen ajkát ajkára szorította.
Semadar érezte, hogy futja át a lány testét az erő. Már nem remegett, már nem zihált úgy, átkarolta a nyakát, és a két test egymáshoz simult.
-Leona- dorombolta a férfiú.- Eltaláltam?
-Igen, egyetlen Semadarom, eltaláltad.
