Töltények...
Nos, azt hiszem innen át kell vennem. Nem, nem Iliana írja már ezt a naplót, hanem Anjelros. Az a kemény, hideg Anjelros. Hogy miért? Mindjárt megtudod.
Azon az éjjelen egy szemhunyást sem aludtam. Éreztem valamit. Valami rosszat, végzeteset. A nép nem állt mellénk, ezt észrevettem. Pár nap után úgy elfelejtettek, hogy azt senki sem gondolta volna. Csak azok maradtak velünk, akiket nekem, személyesen sikerült összehívni.
Hajnalban, mikor láttam, hogy mindenki ébren van, felálltam, a még pislogó tűzhöz sétáltam, az világított meg.
-Figyeljetek- szóltam a harcosokhoz.- A nép elhagyott minket. Harmincan vagyunk, a másik két barikádon senki sem maradt. És ezt a királyi sereg is tudja. Egyedül maradtunk. Ne kockáztassunk fölöslegesen életeket: asszonyok, lányok, gyermekes apák, búcsúzzatok és hagyjátok el a barikádot.
A lányok, asszonyok tényleg el is indultak, na de az apákkal már nem volt olyan egyszerű dolgom. Kifogásokat kerestek, hogy ők miért maradhatnának itt. Az egyikük kérdése majdnem jogos is volt. Ugyanis azt kérdezte, hogy a nőket még hagyják elmenni a katonák, de a férfiakat nyomban elfogják, akkor hogyan mennek ki? Vigyázz, azt mondtam majdnem jogos volt! Összeszedtünk néhány halottat a seregből, kellettek a fegyvereik és töltényeik. Most a ruháiknak is hasznát vettük. Négy egyenruhánk volt, de öt apa.
-Menjen ő!- szólt egyikük a másikra mutatva. Igen, mutogattak, de öltözni egyik sem akart. Egy mesterlövész akadt, aki nem szólt, hogy maradni akar, de nem is indult el. Tetszett az a tünde nekem, azon kívül rendkívül hasznos is volt.
-Laurince- mondtam neki.- Maradnál?
-Hát már ostobaságokat is megkérdezel, Anjelros?- válaszolta szerényen mosolyogva. A vállára tettem a kezem, mélyen a szemébe néztem.
-Gyermeked van, vár otthon. Így is maradni akarsz?
-Igen. Többet ér egy gyereknek a halott példa, mint az élő nyomorult- nem feleltem semmit, csak megszorítottam a kezét. Eldöntöttük, hogy ő velünk marad, s a többiek elmentek. Fuylle versbe fogott:
-Jer' ide, testvér,
Búcsúzni kér
Ma téged a barát,
Ragadd meg a karját.
Ne hagyd, hogy szemed,
Mint a borosüveg, könnyezzen.
Csak incselkedj, mosolyogj,
Ahogy az ágyúval tetted, barátom.
Hirtelen azonban megszólaltak a dobok a túloldalon, trombita harsant. Felugrottam őrhelyemre a barikádra. A seregnek erősítése nemigen érkezett, de a Fuylle által emlegetett ágyút már töltötték. No, hát az még nem volt olyan nagy probléma, nem találtak még el senkit azokkal a golyókkal.
Lőttek. Megremegett a barikád, de senkinek baja nem esett. Laurince felugrott mellém, kidugta a fejét a mellvéd mögül, és nevetve odakiáltotta a tüzéreknek:
-Hát, ez sem ért sokat! Kértek pár tallért azért a köhögő vasdarabért?- gyorsan lebuktunk, mert ismét lőttek, most ránk célozva. Nem értek el nagyobb eredményt, mint az előbb.
-Még egy? Kicsi szám a kettes, nem tetőznétek?- kiáltott újra Laurince.
Így szórakoztak a fiúk a tüzérek ügyetlenkedésén. Sokan kértek már, hogy adjak parancsot a tüzelésre. Nem adtam meg. Tudtam, hogy mire megy ki a sereg játéka. A lényeg nem az volt, hogy eltaláljanak minket, hogy megöljenek az ágyúgolyókkal, hanem az, hogy kiprovokálják belőlünk a tűz viszonzását. Kitalálták, vagy talán kiszámították, mennyi töltényünk maradhatott. Hát nem sok. Mikor már a nyolcadik ágyúgolyó csapódott a barikádba, magamhoz intettem a gúnyolódó Laurince-t.
-Parancsolj velem, Anjelros- mondta. Ránéztem, és egy puskát adtam a kezébe.
-Fogd. Ebben egyetlen egy golyó van. Talán tudod is, kinek szánom?...
-Csak nem annak a nyalka tüzértisztnek, aki némán osztja a parancsokat?- köpött ki. Bólintottam.
-De igen. Rád bízom, Laurince. Egy lövéssel öld meg, vagy a barikádunk nem sokáig marad állva!- bólintott, és elfoglalta helyét. Nem kellett sokáig várnunk, az ágyú hatalmas dörgésére egy kisebb válaszolt, s láttuk, hogy a tiszt egy hang nélkül, holtan terül el. Mindenki tapsolt közöttünk.
-Anjelros vigyázz!- harsogta hirtelen a kis Navet a tető felé mutatva. Felkaptam a fejem, de rosszul tettem. Egy puskacső meredt felém az egyik tetőről, ahol nemrég még őreink álltak. A puska egy nagy darab ogre kezében volt. Lebuktam, de nem voltam elég gyors: a golyó a bal karomba talált.
Egy nyílvessző süvített el a fülem mellett, ahogy kezemet a sebemre tapasztottam. Követtem szememmel a nyilat, ami egyenesen az ogre szemébe talált, aki visítva zuhant le a házról. Hátranéztem, hogy vajon ki lőhetett. Senki sem tartott íjat a kezében, csak a kis Navet. Elmosolyodtam, és miközben Iliana bekötözte a kezem, odaszóltam a gyereknek:
-Nagy kópé vagy te, Navet. Köszönöm.
-Ne köszönd, kisapám, ennyi jár a parancsnokomnak!- felelte vigyorogva. Húgomra néztem.
-Menned kéne.
-Most?- kérdezett vissza.- Nem foglak itt hagyni a legnagyobb bajban!
-Őrült vagy!
-Épp annyira, mint te- láttam rajta, hogy semmiképp sem fog megtörni. Sóhajtottam egy mélyet, mire nyomott egy puszit az arcomra. Az ellenség ismét tüzelésbe kezdett, már nem ágyúval, de lángoló nyilakkal, puskákkal, és egyéb ogre fegyverekkel, mint például a tüskés buzogány.
Ez a fegyver két összeláncolt vasgolyóból állt, melyeken éles tüskék sorakoztak. Innen jött az elnevezése is. És bizony, ezekkel ártottak nekünk a legtöbbet. Sok, nagyon sok emberünk sérült meg az ilyenekkel való találkozás miatt. Kénytelenek voltunk viszonozni a tüzet, ha túl akartuk élni. És ha ez mind nem lett volna elég, még Grandtre is ott lézengett köztünk. Sosem volt jelen a harcoknál, vagy ha jelen is volt, mint most, csak útban volt.
-Tűz!- kiáltottam. Igen ám, de erre a parancsra már nem felelt egyetlen dörgés sem, egyetlen nyílvessző sem szállt a levegőben. Hátranéztem. A barátaim tanácstalanul szaladtak egyik sarokról a másikra, végignézték a Perdum összes szobáját, de töltényt nem találtak. Mindet ellövöldöztük.
-Hát ez a vége- mondtam, és leugrottam a barikádról a többiek közé.- Barátaim, testvéreim! Átmászok, hogy nektek legyen töltényetek. A halottaik között találok eleget. Tartsatok ki. Ha nem jönnék vissza, Fuylle lesz a parancsnok.
-Nem!- tiltakozott Fuylle.- Te vagy a legfontosabb közülünk! Inkább én megyek át!
-Hadd menjek én- szólalt meg Grandtre is.- Itt úgyis csak útban vagyok.
-Grandtre, te másra kellesz...- mondtam, bár ötletem sem volt, mire. Egyszerűen csak nem mertem rábízni a gyűjtögetést, még azt is elhibázta volna.
-Mire?- kérdezte felcsillanó szemmel a fiatalember. Válaszra nyitottam a számat, de Navet megszólalt, mielőtt bármit mondhattam volna:
-Iliana!...- odafutottam hozzá. Az egyik kicsi résnél állt, ahol férfi nem fért volna át, csak gyerek vagy kis termetű nő. És ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy a húgom pont átfért! Felrohantam a barikádra, lenéztem. Igen, ő volt. Iliana hallotta, hogy miről beszélünk, és maga surrant ki töltényért.
Oda akartam kiáltani neki, de rájöttem, hogy még nem vették észre. Kúszva közlekedett, féltem rászólni, nehogy miattam bukjon le. Aggódva figyeltük mindannyian, hogyan kígyózik a holttestek között. Már összegyűjtött egy tegezt, és egy puskagolyós zacskót, átdobta nekünk, de abban a pillanatban rálőttek. Összerezzentem, és egy pillanatra összeszorítottam a szemem. Ennyire még sosem féltem. Ám hirtelen meghallottam csengő hangon énekelni odalent:
„Elhagyott a kedvesem,
Erről is a király tehet!
Ki az, kit szerettem?
A szabadság az, kedvesem!”
Ismét dobott fel nekünk töltényt, ismét rálőttek. Elhibázták ezt is, és Iliana újra dallal válaszolt:
„Nem leszek én soha,
Senkinek menyasszonya.
Ennek is a király az oka:
Megölte a bizalmamat!”
Most egy tegezt repített át nekünk tele nyílvesszőkkel. Újra elsült egy puska. Már nem hunytam le a szemem, láttam is, ahogy húgom térden állva marad, szája megrándul, és eldől.
-Iliana!- tört ki belőlem a kiáltás. Már kimásztam volna, de valami megállított: a húgom felült, mintha a hangom felébresztette volna. Felém fordította szomorú szemét, úgy énekelt tovább.
„Van egy bátyám, ó,
Kit én nagyon imádok!
Ne szomorkodj értem,
Veled leszek ígérem!”
Azzal még egy tegezt dobott nekünk.
„Elhagyom az életet,
Erről is a király tehet!
Szerettem én élni nagyon,
Ám most már jobb lesz...”
És gyászos dalát nem tudta befejezni, mert újabb lövés érte. Elterült a földön, vére hamar tócsává nőtt körülötte. Kiugrottam, odaszaladtam, átöleltem, és a barikádra vittem. Még egyszer, utoljára kinyitotta szemét, rám nézett.
-Sok sikert, te forradalmár...- suttogta. Könny szökött a szemembe, magamhoz szorítottam, és bár fehér ingem véres lett, nem érdekelt, csak öleltem az én drága kistestvérem.
