Melyben fény derül a titkokra
Lajos és Julie azután minden este találkoztak. A szülők persze ezt nem tudták. Mit mondott volna René, ha megtudja, hogy a fia egy tőle idősebb, s ráadásul rangban hatalmasabb nőt szeret? Vagy mit szólt volna a márki, ha rájön, hogy hőn szeretett lánya egy ilyen taknyos testőrrel enyeleg? Egyik sem sejtetett jót, de nem törődtek vele sokat.
Hetek teltek el, és minden hét után egyre jobban szerették a másikat. Egy este Lajos, amikor későn indult haza a szolgálatból, fejébe vette, hogy ő bizony, törik-szakad, meglátogatja kedvesét. Tehát a márki palotája felé irányította lépteit. Már pontosan tudta, hogy melyik Julie erkélye, megállt az alatt és körülnézett. A palota ezen oldalán nincsenek őrök, csak egy magas kerítés.
Lajos, aki igen jó erőben volt, mióta D'Artagnan kapitánnyal cimborált, felkapaszkodott a kerítésre. Attól pedig már nem volt messze az erkély. Lendületet vett, s stabilan landolt a korlát oszlopai között. Gyorsan átmászott a korláton, még egyszer körülnézett, hogy nem vették-e észre. Nem! Elmosolyodott, s bekopogtatott az üvegajtón
Hirtelen átvillant az agyán, hogy mi van, ha mégis rossz ajtón kopogtat? Ha ez nem is a lány, de az anyja szobája! Ez a gondolat azonban, amilyen gyorsan jött, úgy is illant el, mert odabenn gyertyaláng lobbant, és a fiatalember meglátta Julie-t egy szál vékony hálóingben, amint az ajtóhoz lép, és kinyitja azt.
-Bonsoir22- mondta mosolyogva Lajos a kissé megrettent lánynak. Az nyomban megismerte ezt a dörmögő hangot, és odafutott hozzá.
-Hogy kerülsz ide?- kérdezte suttogva.
-Szerelem szárnya repített a balkonodra, galambom- felelte nyájasan a fiatalember, s átölelte kedvesét.
-Költőnek is elmehetsz, ha így folytatod. Hanem jobb lenne, ha bemennénk- azzal megragadta Lajos kezét és behúzta hálószobájába. Most, hogy Julie-t még tisztábban látta a fényben, egészen elbűvölte. A vékony hálóing tökéletesen látni engedte minden domborulatát a hölgy testének, fehér vállai pedig egészen szabadok voltak. Az ifjú testőrt egészen megbűvölte a látvány.
-Gyönyörű vagy...- suttogta, s csókot nyomott d'Ouchy kisasszony kezére.
-Maradsz éjszakára? Meglehetősen rosszul alszom mostanában, talán veled sikerülne kipihenni magam- mondta neki halkan Julie. Lajos először meglepődött, aztán széles mosollyal rábólintott.
-Örömmel, kedvesem.
Tehát Julie visszabújt ágyába. Lajos levette az ingét, így megmutatva minden izmát a hölgynek, lerúgta csizmáját, kardját, egyenruháját az egyik székre tette, s máris csatlakozott kedveséhez. Julie csöppet sem szégyenlősen odabújt hozzá, és simogatta. A fiatalember egy kicsit szerényebb természet volt, lágyan átölelte a hölgyet, de szorosan nem merte.
-Szeretlek- súgta a kisasszony a fülébe.
-Én is szeretlek- suttogta neki vissza a testőr, és megcsókolta. Kedvesen, finoman, szerelmesen. Aztán eloltották a gyertyát, és reggelig mélyen aludtak egymás karjaiban. Nem is lett volna semmi baj, felébredtek olyan nyolc óra körül, beszélgettek, bókolgattak egymásnak, romantikáztak. Hirtelen kopogtattak az ajtón. A két fiatal gyorsan odanéztek.
Az ajtón már jött is be az őszülő márki. Köpcös ember volt, arca szigorú, mint a fegyőröké a Bastille-ban. Amint meglátta, hogy lánya mellett valami férfiú is fekszik az ágyban szörnyen elsápadt, és elkiáltotta magát:
-Mi az isten?!- azzal előhúzott zsebéből egy pisztolyt. Lajos ezen meglepődött, és több se kellett neki: felpattant, összekapkodta a holmiját, s azon félmeztelenül kirohant az erkélyre. Átdobta a ruháját és fegyverét a kerítésen, aztán átmászott a balkon korlátján. Látta, hogy a márki őrjöngve veszi célba a fegyverrel.
-Pour ta santé, Monsieur23!- intett neki oda nevetve, aztán átugrott a kerítésre, a kerítésről pedig az utcára. Ott gyorsan magára kapta az ingét, egyenruháját, csizmáját, kardját is felkötötte, és nyomban a Louvre-ba indult, hogy szolgálatra jelentkezzen. Út közben találkozott a kapitány úrral, aki fölöttébb jó kedvében volt.
-Jó reggelt, Lajos!- kiáltott oda neki előre. A fiatalemberről is sugárzott a jókedv, meggyorsította lépteit, hogy mihamarabb odaérjen pártfogójához.
-Jó reggelt, kapitány- mondta neki.
-No de hol csavargott ön, hiszen rendszerint csak a palota előtt találkozunk? Csak nem párbajozott?
-Isten ments! Bár majdnem az lett belőle...- kuncogott a fiatalember.
-Nono! Mondja csak, mi olyan vicces, hadd nevessek én is!
Azzal kiszedett mindent Lajosból. A találkozást Julie-vel, a randevúkat, s a ma reggeli eseményeket. Mikor az ifjú elérte történetének tetőpontját, vagyis azt, hogy hogyan menekült meg a dühtől tajtékzó márki elől, D'Artagnan szívből nevetett, és megveregette a vállát.
-Ez már az én tanítványom. Ragad magára a gascogne-i modor, Lajos.
-Mit tehetnék, ha egyszer olyan sokat vagyok magával?- kérdezte szerényen az ifjú.
-Hamarosan még többet lesz, fiam. Valami készülődik.
-Hogy érti ezt, uram?
-Úgy, hogy a király az Egyesült Tartományok felé kacsingat.
-Á! Tehát hamarosan háború lesz?
-Én legalábbis úgy látom. Hanem amíg nem szólok, addig foglalkozzon nyugodtan a kisasszonykájával. Mit is mondott, hogy néz ki?
-Gyönyörű, kék szeme van, haja majdnem fehér, annyira szőke, csillámló a tekintete.
-Igen...Emlékszik, mi történt velünk annak idején?
-Mármint...1625 és 26 között?
-Ott, ott.
-La Rochelle ostrománál vitézkedtek, ahol kötöttek egy fogadást, amit bizony megnyertek.
-Azt is tudja, mi célból kötötte a gróf azt a fogadást?
-Azt nem, uram.
-Azért, mert Milady-nek a fejemre fájt a foga. Meg talán a gróféra is.
-Igen, a Milady történetére emlékszem...
-Tudja milyen volt ő?
-Nem, uram.
-Szőke. Éppen olyan szőke, mint a maga hölgye. És jegyezze meg azt, amit nekem annak idején a derék Athos mondott, és igaznak találtam: „A szőke nő különösen veszélyes!”.
-Biztosíthatom, D'Artagnan uram, hogy ennek nincs a vállán semmiféle bélyeg.
-Még!- tette hozzá sötéten a kapitány. Azonban beszélgetésüknek itt vége szakadt, mert megérkeztek a palotába, s D'Artagnan őrhelye a Louvre másik oldalán volt. Délben Lajos levelet kapott Julie-től, hogy ő bizony kiszökik ma hozzá, de nem engedi meg, hogy még egyszer az életével játsszon az úrfi. Megírta neki, hogy a Pont-Neuf-nél fogja várni nyolckor. Az ifjú talpa alatt tehát égett a talaj, hogy végre üssön az az átkozott óra.
Amikor elütötte a hatot, hazavágtatott. Alighogy betette a lábát a házba, René karba tett kezekkel állt meg előtte.
-Hol jártál?- kérdezte tőle szigorú tekintettel.
-Apám, az az én dolgom. Elvégre már felnőtt vagyok vagy mi a nyavalya, nem?
-Egyre ügyesebben kerülöd a válaszadást. Ez rabságban igen hasznos, de azért az aggódó szüleidnek elmondhatod.
-Nem, ha az aggódó szülők egyike azonnal haragos szülővé alakulna- azzal kikerülte, és elindult felfelé a lépcsőn. Azonban, még alig taposta a negyedik fokot, érezte, hogy egy erős kéz a köpenyébe markol és megállítja.
-Tehát udvarolni voltál- állapította meg René. Lajos nem szólt, csak bólintott.- Na jó, elengedlek. De legközelebb legalább valami üzenetet hagyj, ha el akarsz tűnni!
-Hát persze, apám!- felelte a fiatalember, aztán felrohant a lépcsőn, kettesével szelte a fokokat. Szobájában igyekezett ismét olyan szépen kinézni, mint ahogy mindig, ha Julie-jével megy találkozóra: a lila ujjas, ami mindig foltmentes, a fehér kesztyű, a fekete, aranysarkantyús csizma, a kardja, a fekete köpenye. És persze a mindig tökéletesen vágott bajusza. Egy testőr elengedhetetlen kelléke.
A vacsorát még megvárta, de nem evett sokat. Igaz, ami igaz: sosem volt nagyétkű. Aztán elindult. Most nem állta útját senki, és bár René megjelent az ajtónál, mosolyogva figyelte, s intett neki. Lajos próbált nem sietni. De lehet is parancsolni ésszel azoknak a lábaknak, amiket a szív hajt? Dehogy lehet. Olyan gyorsan haladt, hogy majdnem szaladt.
Pontos volt, mint mindig: a Notre-Dame harangjai éppen akkor kondultak meg jelezve a nyolc órát, mikor ő elérte a hidat. Julie ott várta már, sárga ruhában, napernyővel, jóllehet, hogy este nyolckor már nemigen süt a nap. Lajos örömmel lépett oda hozzá, de már nem a szokásos kézcsókkal köszöntötte, hanem egy valódi csókkal.
-Nagyon mérges volt a márki?- kérdezte a fiatalember, miközben átkarolta a hölgyet.
-Az nem kifejezés. Szerencse, hogy engem nem tudna bántani soha, mert ha tudna, már nem itt lennék. Te viszont jobban járnál, ha egy darabig nem jönnél a ház környékére. Majd jövök én hozzád. Csak annyit kérnék, hogy akkor ébressz fel hétkor, hogy nyolcra haza tudjak érni.
-Örömmel, kincsem! Mehetünk?- Julie mosolyogva bólintott, és kart karba öltve úgy sétáltak végig Párizs utcáin, mint régi házastársak. Nem egyenesen Elisabeth palotájába mentek, hanem bejártál a fél várost. Éjjel különösen szép a környék. Csak nem kell betévedni a Csodák Udvarába. Ó, de jut eszembe, hogy azt feldúlták a katonák... Hát akkor nem nagyon maradtak veszélyes helyek Párizsban.
Mire megérkeztek a palota elé, már fél tíz körül járt az idő. Nem volt nehéz bejutni: őr sosem volt a kapuban, és ilyenkor már az inasok is aludtak. Lajos felvezette a szobájába kedvesét, aki érdeklődve nézegette az épület angol stílusát. A szoba maga egy igazi katonaemberére hasonlított. Különböző fegyverek mindenhol, de szépen rendezve. Finom illat terjengett odabent.
-Mi ez a kellemes illat, Lajosom?- kérdezte halkan Julie.
-Ez? Rózsa- mondta a fiatalember és kimutatott a nyitott ablakon. A hölgy odalépett, s egy nagy rózsabokrot látott az ablak alatt. Egészen elborították a virágok. Julie gyönyörködött még egy pár percig ebben az illatos növényben, aztán, mire megfordult már Lajos úgy állt előtte mint reggel: egy szál nadrágban.
-Ha gondolod, csórhatok a nővéremtől egy hálóinget neked- kezdte halkan.- Úgy nézem, hogy egyazon méretbe tartoztok.
-Ne fáradj- mondta mosolyogva a kisasszony, s kibújt sárga ruhájából. Az alatt már ott volt a hálóing. Lajos elmosolyodott, megpuszilta, aztán ledőlt az ágyra, és intett Julie-nek, hogy feküdjön le mellé. Itt is éppen úgy aludtak el, mint azelőtt. Csupán a reggelük nem volt olyan. Lajos elfeledte, hogy apjának azt ígérte, hogy ma, mivel nincs szolgálatban, kimegy vele vadászni, s ezért korán kell kelni.
Nem a fiatalemberrel lett volna baj, mert ő amúgy is felkelt hétkor a kedvese miatt. Csókkal ébresztette, s talán sosem szakadt volna meg az a kellemes ébresztő, ha nem toppan be René. Az ifjak először elhúzódtak egymástól, aztán Lajos magához szorította kedvesét, nehogy azt idegen szemek érinthessék, még hálóingben is.
-Lajos...!- kiáltott fel a gróf.
-Apám!- kiáltott fel a testőr is.- Kopogásról hallottál már?
-Asszonyszemélyt hoztál fel ide? Mikor?
-Mi lenne, ha nem most beszélnénk ezt meg, hanem egy kicsit később, amikor már felöltöztünk?
-Rendben van. Várlak lent a kisasszonnyal együtt- azzal kiindult.
-Mindjárt megyünk- felelte Lajos. Erre René visszafordult.
-Nagyon ajánlom, hogy az a mindjárt ne fél óra legyen!- megvárta amíg fia rábólint, s csak utána hagyta el a szobát. A fiatalok összemosolyogtak, aztán felöltöztek. Mikor lementek, és elárulom, hogy tíz perc telt el csak, tehát mikor lementek, az egész család ott állt: René a maga szigorú tekintetével, Elisabeth azzal a kedves mosolyával, ami annyiszor megnyugtatta már Lajos, és Rebecca, aki gőgösen mérte végig Julie-t.
Most aztán magyarázkodhattak. René faggatta őket, hogy mit gondoltak, amikor ezt megtették, meg a többi ilyesmi kérdés, ami csak egy kicsit is kapcsolatos a becsülettel; Elisabeth azt kérdezgette, hogy jól kijönnek-e, és ha igen, akkor nem számít a rang; Rebecca pedig csípős megjegyzésekkel ostromolta hol az öccsét, aki neki amúgy is csak félig öccse, hol pedig az ismeretlen kisasszonyt.
Tehát a fiatalok titka kiderült. Nem úgy, ahogy ők akarták, és bizony a szülők nem is fogadták olyan jól, de hát már nem volt mit tenni, csak elfogadni a tényt, hogy tudják...
22Jó estét.
23Egészségére, uram!
