20. fejezet

Adieu, domicile!

Attól a naptól fogva a két fiatalember még keményebben edzett. Ott lebegett előttük, hogy milyen sokra vihetik egyszer, ha ennek a nagy embernek a szolgálatába állnak. Még ha termetre kicsi is volt...

1811-ben döntöttek úgy, hogy kirepülnek a családi fészekből és saját lábukra állnak. Ethan indítványozta a dolgot, de Ruben természetesen örömmel kapott rajta. Olivier büszke volt a két tanítványra, hogy ilyen határozottan eldöntötték, hogy mit tesznek, és hogy egy Napóleonhoz hasonló férfi felfigyelt rájuk.

Andrée nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Érezte azt a büszkeséget, amit férje, de ugyanakkor jobban féltette a két ifjút, mint bárki mást. Catherine sírása is sokat nyomott a latban, és bizony az asszony szája sarka is lefelé konyult.

Ruben és Ethan egy este, mikor éppen szobájukba igyekeztek- tudniillik közös szobájuk volt-, hangokat hallottak a hálószobából. Felismerték Olivier hangját, és halk sóhajokat is hallottak. Nők sóhajait.

-Ne pas peur¹- mondta a férfi odabent szilárd hangon.- Jól ki lettek képezve, mindkettő remekül forgatja a kardot, nem eshet bajuk.

-Istenem, Olivier!- csattant fel valaki, és Ethan rájött, hogy anyja szól.- Hát tudja maga, milyen az: elveszíteni azt, akit szeretünk? A gyermekünket?

Baljós csend állt be. A két fiú hallotta, milyen élesen szívja be a gróf a levegőt. Andrée csendesen zokogott, csak néha hagyta el egy-egy sóhaj ajkait. Ethan is, Ruben is jól tudták, milyen csodálatos erő lakozik ebben a törékeny testben.

-Hölgyem- szólalt meg Olivier halkan, hidegen, keményen-, elfelejti, hogy míg maga csupán a szeretőjét vesztette el, nekem nem maradt senkim: sem apám, sem öcséim. Született egy fiam. Ezt a fiút én megbecsülöm a mai napig, mégsem másíthatom meg a sorsát. Ha a hadba vágyik, hát menjen. Megvan hozzá a tehetsége, edzettsége, ügyessége, esze. És ugyanezt elmondhatom Ethanról is. Nyugodjon meg, Catherine, és bízzon a sors kezében.

Többé egy hangot sem hallottak. Talán a három felnőtt egymáshoz bújva nyugtatgatta a másikat, talán a szoba három sarkában ültek le távol egymástól. A két fiatalember folytatta útját.

Ethan, elhaladva egy ajtó előtt, egy pillanatra megtorpant, és boldogan sóhajtott. Az a szoba rengeteg emléket rejtett magában. Ott játszottak mindig, amikor kicsit voltak: ott volt ő király, s Ruben a lovag, és ugyanez fordítva. Mióta pedig kinőttek a játékból... Nos, azóta más dolgok történtek ott. Nem volt meglepő, ha néhány este más-más lánnyal állított haza a fiatalúr. Persze volt olyan is, hogy egyáltalán nem jött haza csak hajnalban. De ha hölggyel érkezett, hát abban a szobában folytak a kalandok, melyektől Ruben, „az a folyton erkölcsös Ruben”- hogy Ethant idézzem, mindig is undorodott.

Ruben most hátrafordult, hogy megnézze, miért maradt le testvére. Mert bármennyire is csak unokatestvérek voltak, mindig testvérként tekintettek a másikra. Ahogy rájött, mi jutott eszébe Ethannak, elmosolyodott, és szemét forgatva ment tovább.

Egymással szembefordulva aludtak el, és halkan beszélgettek, míg Rubent el nem nyomta az álom. Ethan akkor csendben figyelte tovább az egy évvel fiatalabb fiút. 18 éves volt akkor Ruben, és bizony hullámos fürtjeit igen vonzónak találták a lányok. Mégsem nézett rá soha egyre sem, hideg volt, mint a jég. Bajsza helyén borosta, fiatalos, szinte gyermeki arcának csupán szeme kemény és komor fénye adott férfias külsőt, de ezt is tompították hosszú szempillái.

Ethan ezzel szemben maga volt a férfiasság. Megtartotta a szakálla és bajusza stílusát, hosszú haját azonban már nem simította a füle mögé, hagyta ráomlani. Ez a 19 éves fiatalember tudta, hogyan kell élni. És most előtte volt a nagy lehetőség: talán hadnaggyá léptetik egyszer elő, talán a becsületrend lovagjává üti a császár. Talán végre talál egy lányt, aki helyettesíteni tud másik ezret.

Reggel komor hangulat lengte be a házat. A két fiatalember kocsija poggyászokkal együtt készen állt az útra. Olivier, Andrée és Catherine is ott álltak mellettük.

-Sose feledjétek, fiaim- szólt hozzájuk gyengéden a gróf és vállukra tette a kezét-: a becsület néha többet ér az életnél. Gondoljatok erre, ha nagy döntés előtt álltok majd, talán segít- azzal melegen mellére szorította őket.

-Ruben- szólalt meg Andrée.- Vigyázz magadra, és soha ne feledd el a szüleid. Üzenj majd, ha baj ér, üzenj, ha nem. Ha már a hangod nem hallom, legalább a vonásaid lássam- mondta, bár utolsó szavait alig lehetett érteni a zokogástól. Hosszan ölelte gyermekét, kit a szíve alatt hordott annak idején, és most egy pillanatra ismét összeforrt a testük.

-Ethan- sóhajtotta Catherine.- Gondolj apádra, ha harcolsz. Harcolj az elveidért, a szabadságért, a császárért, Istenért, de legfőképp: apád emlékéért. Hős férfi volt, alig idősebb, mint most te. Valahányszor rád nézek, az ő szemei pislognak rám, az ő arcába nézek. Vigyázz magadra, és soha ne feledj el minket- azzal könnyei árja megindult, és magához szorította fiát.

A két ifjú Charny nem szólt egy árva szót sem, nehogy elárulják meghatódottságukat, bár a szemükben remegő könnycseppek így is sokat mondtak. Beültek gyorsan a kocsiba, s jelt adtak az indulásra. Le nem vették a szemüket a tájról.

Ethan meglátta a kocsiból az út mellett szökdelő őzbakot.

-Adieu, mon père- suttogta. Aztán hozzátette, s valami véletlen folytán a másik ablakon kibámuló Ruben is pont akkor szólalt meg:- Adieu, domicile²!

Összenéztek, egymásra mosolyogtak, és egyre növekvő izgalommal várták a megérkezést.

Nagy jókedvben találták éppen a császárt. Nem rég született meg a fia, és most madarat lehetett volna vele fogatni. Mikor bejelentették a két fiatalembert, állva fogadta őket.

-Á, fiatal barátaim!- kiáltotta boldogan.- Csak nem azért jöttek, hogy beváltassák velem az ígéretem?- a két fiatal bólintott.- Nagyon helyes. Tartottam fenn két helyet maguknak a Grande Armée-ban. Az évben még nem terveztem semmi harcot, de sosem lehet tudni, nem igaz?

Ruben és Ethan mosolyogva bólogattak. Napóleon meghagyta az egyik tisztnek, hogy adjon a fiúknak egyenruhát.

-Csak így? Semmi vizsga?- csodálkozott a tábornok. Bonaparte szúrós szemmel nézett fel rá.

-Tábornok uram- szólította meg, és hangja fenyegetően csengett.- Ön lehet, hogy egy fejjel magasabb nálam, de ezen könnyen segíthetünk!

A tábornok egy percig bambán gondolkozva állt, aztán elsápadt, sőt inkább elszürkült az arca. Nyomban meghajolt, és intett a két újoncnak, hogy kövessék. Meg is kapták vadonatúj egyenruhájukat.

1812. június 24-én, nem sokkal Ruben születésnapja után Napóleon hadjáratot indított Oroszország ellen.