Részletek Iliana Fioro naplójából
Egyedül
Bizonyára kitalálható volt, hogy miután Rindír így elárult, nem voltam túl jókedvű. Pontosabban zokogtam egész nap, amikor bátyám vagy más megkérdezte, mi bajom, nem feleltem. Hogy is mondhattam volna meg, hogy szeretője voltam a királynak, még ha csak pár napra is?
Fuylle-t ismertük kicsi korunk óta, a bátyámtól alig egy évvel volt fiatalabb. Mindig vele játszottunk, és most is ő volt azok között az első, akiknek sikerült mosolyt csalni az arcomra. Hogy mivel? Hát azzal, hogy bájos, vicces verseket írt. Egyik nap, amikor leszállt az este, és beállt a csend, szintén verselni kezdett. Senki sem aludt, mindenki örömmel hallgatta.
-Zöld a zászlónk,
Nincs királyunk.
Vörös a vérünk,
És sosem félünk!
Anjelros nemigen figyelt rá, a fekhelyén ült, a közeli résen nézett kifelé. Szeme visszatükrözte a kint sürgő-forgó katonák fáklyáinak fényét. Fuylle egy-két korty bor után folytatta:
-Hallod az embereket?
Hallod dühös éneküket?
Támad a tűz, a vér,
A zsarnokság ma véget ér!
Anjelros megmozdult. A verselő felé fordította a fejét, elmosolyodott, és kezdte érdeklődve figyelni Fuylle sorait. Na, nem is kellett sokáig várni, ettől a tekintettől és mosolytól ihletet kapva barátunk így folytatta:
-Van egy kapitányunk,
Kincset érő parancsnokunk.
Mi kell még a népnek,
Ha egyszer velünk egy isten?
-Ugyan, kérlek, Fuylle!- szólalt meg bátyám, felfogva, hogy ez az isten szó rá vonatkozik.- Messze vagyok én attól.
-Annyira mégsem- felelt Fuylle mosolyogva.
-Barátom, inkább igyál, verselj tovább, de engem hagyj ki. Mit érnék egyedül, nélkületek, a nép nélkül?
-Mit érnénk mi egyedül?
Hová jutunk a nép nélkül?
Pokol vagy menny,
Az egyre megy!
Erre mindenki elnevette magát. Még én is. Hát így volt képes ez a kedves barát mosolyt csalni arcomra, még akkor is, amikor másnak nem sikerült. Talán képes lettem volna idővel beleszeretni, de lehet, hogy mégsem. Végignéztem a többieken, és egy érdekes dolgon akadt meg a szemem:
Anjelrosnak dűlve ült a kis Navet, az utcagyerek, és Anjelros kezét fejére téve simogatta, miközben a barikádon támaszkodott, és nézelődött. Navet aludt. Én is álomra hajtottam a fejem a tűz ropogását hallgatva.
Teljesen meg voltam semmisülve, mindenben csak a rosszat láttam, kivéve bátyámban, Fuylle-ben, és a forradalomban. Nem bántam volna, ha meg kell halnom. Álmomban legalább nem törődtem az élet nyomorúságaival...
