Rencontres19
Három évvel később Lajosunk valóban felvételt nyert a testőrök közé. Szülei roppant büszkék voltak rá. D'Artagnan maga fogadta védencévé a fiatalembert, tanította, edzette, s a fiú szinte mindennap megfordult a lakásán.
És rendszerint, mikor hazatért délutánonként, különböző címeres kocsikat látott a palotájuk előtt; cifrán öltözött ficsúrokat, akik vagy éppen Bellerose gróf éles szemétől voltak megdermedve, vagy Elisabeth asszony kérdezte ki őket, vagy pedig -s ide vajmi nehéz volt ám eljutni- Rebecca kisasszony beszélgetett velük. Szépsége közmondásossá vált a környéken, jöttek is az úrfiak sorban, hogy tiszteletüket tegyék és megpróbálják megkaparintani szívét. Eddig, René legnagyobb örömére, senki sem nyerte el a lány tetszését.
De nekünk most nem az a fontos, hogy a szép Rebecca kisasszony mint válogat a vőlegényjelöltek között, hanem az, hogy miként boldogult Lajos a testőrségben (és még másban is).
Éppen a Louvre-ban volt szolgálatban. Az óra éppen egyet ütött, miközben a nap csak úgy perzselt. Lajos nagy szerencséje megmentette őt a hőségtől: bent kapott őrhelyet, a trónterem mellett. Nem azt mondom, hogy ott meg lehetett fagyni, de legalább nem tűzött a nap.
Hirtelen egy férfiú jelent meg, mellette a király. Hevesen beszélgetve mentek a trónterembe, míg az őket addig követő asszonynép a másik irányba fordulva haladt tovább. Lajos ügyet sem vetett volna rájuk, látott ő már ilyet szolgálati ideje alatt. Hanem ami a sor végén jött, na olyat még nem látott! Milyen csillámló, hirtelenszőke haj! Micsoda pajkos tekintet! Hangja is olyan szépen cseng! Ez a tünemény annyira felkelté érdeklődését, hogy egész testét végignézte a nőnek, s azt is látta, hogy annak lehull a zsebkendője.
Gyorsan odalépett, felvette a zsebkendőt, s minthogy testőrtársa ott volt a helyén, utánaeredt a hölgynek. Gyorsan haladtak biz azok! Szinte szaladni kellett utánuk. D'Artagnan egyszer azt mondta neki: „Barátom, a nőt, ha tetszik, ne szalaszd el, mert könnyen lehet, hogy nem jársz oly szerencsével, mint én annak idején a szállásadóm feleségével.”
Ezért hát nem sokat tétovázott, megkerült egy oszlopot, aztán kesztyűs kezével előre nyúlt, és megfogta a hölgy csuklóját. Az megtorpant, és gyorsan hátrafordult, hogy lássa, ki fogta le.
-Kisasszony- kezdte egy kissé zavarban az ifjú-, elejtette a zsebkendőjét...- azzal odanyújtotta neki a kis zsebkendőt.
-Ó! Köszönöm, derék uram!- kiáltott fel a hölgy.- Nem tudom, mit tettem volna, ha ezt is elvesztem- mondta nevetve. Ez a hang egészen megbűvölte Lajost, s csak meghajolni tudott.
-Szívesen, kisasszony- mondta.
-Hanem, uram, én szeretném tudni eme zsebkendőcske megmentőjének a nevét.
-Nevem: Lajos de Bellerose de Wentworth- felelte a testőr ismét meghajolva.
-Ah! Nemesember! Jómagam Julie d'Ouchy lennék.
-Hogyan, kisasszony? D'Ouchy márkinak rokona ön?
-Lánya vagyok, uram.
-Értem. Nos...Nekem vissza kell térnem a szolgálatomhoz.
-Ahogyan nekem is az enyémhez. De uram!- kiáltott utána Julie a távozni készülő fiatalembernek.- Nem lenne kedve egy barátságos beszélgetéshez? Szolgálaton kívül értem.
-Hol kisasszony? S mikor?- kérdezte kapkodva Lajos, s abban a percben úgy érezte, hogy szíve majd' kiugrik a helyéről.
-Mit szólna a Notre-Dame előtti térhez?
-Nekem tökéletesen megfelel. Mikor?
-No, de ezt már szíveskedjék ön kiválasztani, kedves testőr uram.
-Lássuk csak...- eközben magában átgondolta, hogy neki a szolgálata hatig tart, hat után még készülődni kellene egy kicsit, s így jutott a héthez.- A hét óra megfelel kegyednek?
-Nagyon megfelel!- mondta összecsapva a tenyerét a fiatal hölgyemény. Lajos jól megnézte magának: olyan huszonkét éves lehetett. De szép. És ez a fontos.
-Enchanté, mademoiselle20- mondta kicsit megkésve a testőr. Julie elnevette magát, s kecsesen odanyújtotta formás kezét a fiatalembernek, aki azt lágyan kezébe fogta, s ha lehetséges, még lágyabb csókkal illette.
-À tout a l'heur21!- mondta neki a márki leánya, aztán kezét elvéve Lajostól társnői után szaladt. Az ifjú pedig mámorosan tántorgott vissza őrhelyére. Tűkön ülve- vagy jobban mondva: tűkön állva- várta, hogy az az átkozott óra végre elüsse a hatot. Amikor ez megtörtént, száguldott le az udvarra, ott felkapott lovára, s hazáig vágtatott.
Beviharzott a szobájába, mielőtt bárki is hozzászólhatott volna. Lekapta egyenruháját, amit oly sokra becsült, letette a székére; lila ujjasba bújt, fekete kalapján a toll is lila volt. Köpenye sötét, mint az éjszaka. Mikor meggyőződött arról, hogy kifogástalan az öltözéke, s annál kifogástalanabb a bajusza, leszaladt a lépcsőn.
Csakhogy az ajtó előtt egy számottevő akadály magasodott előtte: Monsieur René de Bellerose. Karba tette a kezeit széles mellkasán, félrebillentette a fejét, úgy nézett fiára. Tekintete annyira éles volt, hogy az ember azt hihette volna, hogy a lelke minden apró titkába belelát.
-Jó estét, Lajos- mondta.- Hová mész ilyen kiöltözve?
-D'Artagnan úrhoz- felelte az ifjú.
-No persze. A kapitányhoz majdnem minden nap elmész, de ennyire sosem csíped ki magad.
-Ma a kapitány úr nem egyedül lesz. Egy hölgyismerősének fog bemutatni.
-Á, értem. S mi a neve annak a hölgynek?
-Nem tudom, mert még nem tértem haza- felelte tréfásan mosolyogva a fiatalember. Erre aztán René is elmosolyodott, megveregette a vállát, és utat engedett neki.
Lajos nem egyszerűen vágtatott, egyenesen repült a Notre-Dame elé. A zsebkendőcske végül nála maradt, Julie nem vette vissza. Mikor a térre ért, alig látott néhány polgárt ott szédelegni, így estefelé már nemigen jár az ember az utcán. Körülkémlelt. A szökőkútnál lefátyolozott nő ült méltóságteljes testtartásban. Piros ruhája összeillett a kalapjával.
Lajos egyértelműnek gondolta, hogy ez lesz az ő hölgye. Odalépett hát hozzá, s udvariasan köszöntötte. Az felállt, felemelte arcáról a sűrű fátyolt. Csakugyan Julie volt az. Mosolyogva nyújtotta kezét oda a fiatalembernek, aki kalapját levéve udvariasan lehajolt ahhoz, s finom csókot lehelt rá.
-Lenne kedve egy sétához a Szajna partján, kisasszony?- kérdezte halkan Lajos. A kisasszony még mindig mosolyogva adott feleletet.
-Hívjon Julie-nek.
-Feltéve, ha ön engem Lajosnak hív.
-Örömmel- azzal elindultak a folyó partjára. Beszélgettek, sétáltak, meg-megálltak, a feljövő Hold pedig egyenesen rájuk ontotta fényét.
-De nem fognak-e önért aggódni otthon?- kérdé Lajos a maga lágy, dörmögő hangján, amit nyilván apjától örökölt.
-Ó, nyugodjon csak meg, Lajos- mondta pajkosan a társnő.- Szöktem én már el egész éjjelekre, s ez csak egy kis kirándulás. Nem fog feltűnni senkinek, hogy csak egy fél éjszakát aludtam otthon.
-Bájos...- mondta mámorosan a fiatalember, aztán biztosan rájött, mit merészelt kiejteni a száján, gyorsan kijavította hát magát:- Akarom mondani: bajos. Bajos lehet, hogy mint egy márki lányát, folyamatosan őriztetik, s egyedül szinte sehová nem mehet.
-Hát bizony, néha igen kellemetlen- hagyta helyben Julie, aztán hirtelen odalépett Lajos elé, megfogta a kezét, s mélyen a szemébe nézve, kacérkodón mosolyogva folytatta:- De van egy olyan érzésem, hogy uraságod szívesen lenne az én őröm éjjel-nappal.
-Eltalálta, kisasszonyom- mondta halkan a testőr, s mindkét kezére nyomott a hölgynek két csókot. Sétáltak, társalogtak még néhány percig egymásba karolva, tökéletesen összehangolódott léptekkel. Egyszer csak megtorpant a fiatalember, és Julie dereka köré fonta a karját.
-Lajos, mit művel?- kérdezte meglepetten a fiatal hölgy.
-Csak azt, amit a szívem diktál- felelte suttogva Lajos.- Tegye ön is azt.
-Legyen hát kívánsága szerint- suttogta most már Julie is, s átkarolta az ifjú nyakát. Egy darabig elmerültek egymás szemlélésében. Két tekintet, melyben ugyanaz a tűz lobogott, egymásra talált. Lajos nem fojtotta el feltörő vágyait. Lassan hajolt közelebb a nőhöz, és ajkát ajkához illesztve ellopta élete első csókját.
19Találkozások
20Örvendek, kisasszony.
21Hamarosan találkozunk!
