2. fejezet

A király vadászata

Atheis király rajongott a vadászatért. Valahányszor házasságra terelődött a szó az úri körökben, a király jelenlétében, ő megmondta nyíltan és tisztán:

-Az én feleségem olyan asszony lesz, aki legalább olyan jó vadász, mint én!

Eleddig azonban nem talált még ilyen hölgyeményt. Volt még ideje bőven, elvégre a maga huszonegy évével nagy jövő állt előtte. Nem volt valami nagyon arányos termetű, keskenyek voltak a vállai, törékeny alkat volt. Hosszú, sötétbarna, majdhogynem fekete haja mindig jobbról elválasztva, csillogó hullámokban omlott alá. Szelíd, mosolygós, kék szeme volt, ami összhangban állt vörös, szép metszésű ajkaival. Arccsontja finom élű, orra pisze. Arcszőrzete nem volt, minden nap gondosan leborotválta, ugyanis úgy gondolta, hogy a szakáll és bajusz nem illik királyi tekintélyéhez. Mindent egybevetve tehát inkább nőies, mint férfias arca volt. Anyjára ütött.

Talán ez volt, ami a leginkább fájt Nicolasnak. A főtanácsos most is őfelsége mellett lovagolt, és mélyen a gondolataiba burkolódzott. Vörös szeme a távolba révedt, egyik kezében a gyeplőt fogta, a másikkal állát támasztotta. Vállas, edzett férfi volt, túl a negyvenedik születésnapján, mégis alig látszott rajta kora: egyedül a homloka ráncai mutatták, hogy nem mai gyártmány. Hajdanán a királyné szeretője volt. Megegyeztek, hogy elintézik a férjét, és mivel a kis trónörökösnek gyámra lesz szüksége, Nicolas lesz az új férj a háznál, és az új király. Azonban őfelsége halála után az asszonynak felnyílt a szeme, s Nicolas kegyvesztett lett, Atheis került trónra. A kisfiú karjai közé persze egyszerű volt ismét behízelegni magát, de mélységes gyűlölet fűtötte minden egyes porcikájában.

„Nagyon ajánlom, hogy a helyén legyen...!”- gondolta magában, mikor az erdő szélénél jártak. Kiegyenesedett a nyeregben, és a királyra pillantott.

-Meglehetősen rossz az idő, felséges úr- szólt hozzá.- Biztosan most óhajt vadászni?

-Talán csak nem megijedt, Grand mester?- kérdezte a király, és lenézően mérte végig, aztán hátrakiáltott fegyvernökének.- A számszeríjam!

Hamar meg is kapta a remek fegyvert. A sötét ébenfán aranyozott faragások futottak körbe, a hozzá tartozó nyilak hegye tiszta ezüst volt. A király rendszerint minden nap vadászott legalább egyszer. De akkor csupán hétköznapi vadakra. Amikor ezüst fegyverekkel érkezett, amikor magához rendelte elit gárdistáit, tudták, hogy nem az lesz. Gúlvadászat. Minden hónapban egyszer kilovagolt az erdőbe, hogy egy dimenziós kapun át bejusson a démonvilágba, és lekaszabolja a túl közel merészkedő szörnyeket. Az apját az olyan szörnyek ölték meg, mert rég volt rendben tartva a környék és azok az ocsmány jószágok átmerészkedtek a kapun.

Persze nem ez volt a legnagyobb gond. A kapu az erdőben egy odvas fába volt rejtve, nem messze egy kör alakú tisztástól. A gyerekek közkedvelt szórakozóhelye volt a tisztás, és egy bújócskánál mégis hol lehetne jobban elbújni, mint egy fa sötét, nagy odvában? Évente több, mint negyven gyermek tűnt el így nyomtalanul.

Több varázsló és mágiatudó személy megpróbálta már bezárni a végzetes átjárót, azonban egynek sem sikerült. Azt állította mindegyik, hogy csakis az tudja bezárni a kaput, aki kinyitotta. Erre a kérdésre azonban senki sem tudott elfogadható választ adni. A kapu megnyitójának még életben kell lennie, mert Atheis apja uralkodásának végén kezdtek el feltünedezni a gúlok és más démonok. Nagyobb támadásra azóta nem került sor, köszönhetően Nicolas bölcs tanácsainak, és Atheis bátorságának.

Ahogy őfelsége megkapta fegyverét, elindultak az erdő belseje felé. Nem figyelték, hány állatot ijesztenek el, most nem ők voltak a fő célpont. Csupán egyetlen férfi szeme járt, mintha keresne valamit: Nicolasé. Mikor aztán a Vivre mellett megálltak, hogy merítsenek kicsit a vízből, a főtanácsos leugrott lováról, és azzal az ürüggyel, hogy kinyújtóztatná elgémberedett lábait, sétálni kezdett.

Egész úton olyan érzése volt, mintha valaki figyelné, és most sem szűnt meg. Lassan sétált, tényleg igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy csak végtagjait nyújtóztatja, ám hirtelen megpillantott egy árnyat. Pontosabban egy vörös, hullámos hajkoronát. Elindult hát arra, de azzal együtt a hajkorona gazdája is távolodni kezdett. Nem sietett, lassan lépdelt továbbra is, pedig a szíve ki akart ugrani a helyéről. Követte a hajkoronát egy sűrű bozótba.

Na de ott már szembefordult vele a tulajdonos: egy nő volt az; fekete, testéhez simuló felsője és nadrágja remekül kiemelte minden domborulatát, csizmája el volt ázva. Karcsú derekán pisztolytáska lógott egy ostor társaságában. Csuklóján vékony, de erős fonál. Nicolas megismerte: fojtózsinór. Hattyúnyakán sálat viselt.

„Ha van nála egy érme, azzal is megfojt bárkit...”- gondolta Nicolas.

A nő telt ajkai gunyoros mosolyra húzódtak, arany szeme úgy mélyedt a főtanácsoséba, akár egy hiúzé.

-Eltalálta, uram- szólt meglehetősen dallamos hangon.- Van nálam egy érme is.

-Hát persze. Gondolatolvasó. Kinek is köszönheti ezt a képességét, Vorlaimer úrhölgy?

-Magának- vont vállat a nő.- És persze magamnak.

Nicolas nem felelt inkább semmit.

-De bizonyára van valami oka annak, hogy idehívatott- folytatta az úrhölgy.- Remélem, érdemes volt eljönnöm Zocrotanból...

-Nyugodjon meg, hölgyem, ha jól végzi a munkáját, nem fogja megbánni- felelte a főtanácsos. A feladata igen egyszerű. Találjon meg nekem egy lányt.

-Ó!- szólt sokat sejtetően Vorlaimer, és kaján mosoly játszadozott vonásain.

-Megtalálja, és jelenti, hogy hol van- folytatta Nicolas úgy téve, mint aki nem vette észre az előbbi reakciót.- Azt is jelenti, mennyire őrzik. Megértette?

-Amennyiben megfelelő lesz a díjazás, abszolút.

Grand a zsebébe nyúlt, és egy tele erszényt húzott elő belőle, odadobta az asszony elé a földre.

-Ezer aranytallér előleg. A többit majd később rendezzük- mondta hidegen. A nő nem hajolt le, ahogy azt várta, hanem lábfejét az erszény alá küzdötte, és a magasba rúgta, hogy könnyedén elkaphassa.

-Megfelel- mondta. Azzal zsebre vágta, és félrebillentett fejjel nézett végig a főtanácsoson.- Láttam már jobb bőrben is, Nicolas- szólt, s hangja egész kedvesen csengett.

-Voltam már jobb bőrben is, Dawnie- sóhajtotta a férfi, aztán biccentett, és hátat fordítva a nőnek visszasétált a többiekhez. Azok már csak őt várták, a király méltatlankodva meg is jegyezte:

-Ha még egy percet késett volna, uram, itt hagytuk volna!

-Valóban megtették volna, felség?- kérdezte Nicolas, miközben könnyedén felpattant lovára.

-Ha tovább várat, még most is megtesszük!- mondta Atheis, és olyan határozottság tükröződött szemében, amivel a főtanácsos jobbnak látta, ha nem ellenkezik, mert még a végén maga ellen fordítja haragját.

Haladtak hát tovább a tisztás felé, az éles szemű Grand figyelmét azonban nem kerülte el az az apró részlet, hogy a király előtt lovagló három gárdista közül a középső igencsak gyorsan szedi a levegőt. Julio de Neases volt az, a legidősebb és valószínűleg a legeszesebb a háromból... A tanácsos azonban nem tette szóvá, pedig sejtette, hogy mégis hol járhatott a fickó: őt követte.

A terve az volt, hogy a királytól kérdezi meg, merre járt a gárdistája, ám alighogy rávette magát, megérkeztek. A tisztáson egy őz család legelészett, közeledtükre azonban gyorsan elmenekültek.

-Hej, ha most ilyen vadakra lődöznénk már elejtettem volna egyet!- szólalt meg a király, aztán leugrott a lováról, és rábízta az öt lovász egyikére. Őket csak azért vitték magukkal, hogy legyen, aki vigyáz az állatokra, mert az átjárón nem lehetett őket bevinni. Vagy inkább nem akarták bevinni?...

-Urak, aki több bestiával végez, busás pénzjutalmat kap!- szólt a király, s már emelte a lábát, hogy bebújjon a fa odvába, mikor egy kemény kezet érzett a vállára nehezedni.

-Megbocsásson, felséges úr- szólt egy mély, de tiszta hang a háta mögül.- Hadd lépjünk be először mi.

Atheis megfordult. Juliót látta maga előtt, aki kezét még mindig a vállán tartotta, mögötte Savio és Chamberlain. Jól ismerte ezt a három fickót. Tudta, hogy mennyire hűségesek, hogy az életüket áldoznák érte, és azt is jól tudta, hogy egyikük sem a leggazdagabb, tehát ennyi előnyt igazán megérdemelnek. Mosolyogva bólintott, és félreállt a fiatalemberek útjából.

Azok beléptek. Egy percig semmit sem láttak csak vakító fényt minden irányban. Aztán már egy vörös köddel borított helyen néztek össze. A szokásos. Az átjáró környékén még ritka volt a növényzet, amelyek egyébként feketék és vörösek voltak. Ezúttal nem akadt egyetlen olyan merész démon sem, akik közelebb merészkedtek volna. Időben érkeztek, nem kell hát megvédeniük a királyt hirtelen támadásoktól.

Hamarosan előtűnt mögöttük őfelsége is, őt követte Nicolas, de olyan sietősen, hogy majdnem egymásba ütköztek. Aztán így, szépen sorban a többi gárdista meg fegyvernök. Atheis méltóságteljes léptekkel indult el az erdőbe vezető, fekete kövekkel kirakott úton. Néma csend uralkodott, a sűrű levegőben nehéz volt a lélegzetvétel. Minél beljebb értek az erdőbe, annál intenzívebben éreztek valami émelyítő bűzt.

-Felség, füst!- szólalt fel Savio, aki költői énjét meg nem tagadva az eget kémlelte, és valóban füstoszlopot pillantott meg.

-Akkor már nem járunk messze- dünnyögte a fiatal uralkodó, és megtöltötte számszeríját.

Óvatosan, nesz nélkül osontak tovább, akár a kísértetek. A száraz aljnövényzet, akármennyire erősen is trappoltak rajta, nem adott semmi hangot. Ahogy nézelődtek a fák között, Chamberlain felmordult. Élesebb szeme volt, mint bárkinek, megszokta az utcák füstjét kiskorában, és ennek hála most is ő vette észre először a hatalmas máglya körül ugráló torz lényeket.

-Gúlok- szólt oda halkan a többieknek, mire mindannyian megbújtak a bokrok és fák között, onnan lesték, mit művelnek a démonok.

Torz, kékesszürke színű testük csillogott a máglya arany fényében. Hosszú karjukat fel-le lóbálták, miközben különös, hörgésszerű hang tört fel pengeéles fogakkal megtelt szájukon. Hárman voltak, mindhárom ugyanabból a fajtából való: ujjaik hosszú, görbe karmokban végződtek, lábuk hajlott, akár a szöcskének, fejük keskeny. A hátukon a tarajuk vörös.

-Hollógúlok- egészítette ki barátját Julio.

-Sosem értettem ezt az elnevezést- dünnyögte a király.

-Egyszer mindenképp elmagyarázom majd felségednek- hajolt meg enyhén a gárdista. Nicolas felhorkant, akár a ló.

-Mióta lett szörnyszakértő uraságod?- kérdezte hangosabban, mint akarta.

Atheis eddig mosolygott, a tanácsadója megjegyzésére azonban lefagyott ajkáról a mosoly, és vonásai megkeményedtek. A gúlok megdermedtek, abbahagyták a táncot, csupán fejük fordult abba az irányba, amerről a hangot hallani vélték. Fülük nem volt, csak fülüregük, fekete bogár szemük kutatón meredt a vadászok felé. Nyomasztó csend állt be. A vadászok tudták: egyetlen apró mozdulat, és le lesznek rohanva. Meg kell tartaniuk a kezdeményezés nyújtotta előnyt.

Nicolas jól látta, mi készül, és hogy milyen lehetőségeik vannak. Alaposan mérlegelt minden eshetőséget. Atheis legelöl helyezkedett el, mellette jobb oldalon Julio, bal oldalon Savio és Chamberlain. A négy leginkább gyűlölt személy, a négy rossz szellem. Életének megkeserítői. Ő tőlük valamivel messzebb, egy fa törzsénél talált menedéket. Egyik sem láthatta őt, de ő látta mindnyájukat. Pontosan ez kellett neki.

-Felség, bukjon le- súgta oda hirtelen Julio a királynak.

-Tessék?- kérdezett vissza szintén suttogva Atheis.

-Tegye meg, uram, ha kedves az élete.

Ekkor felgyorsultak az események. Mikor az ifjú uralkodó megmozdult, hogy lebukhasson, valahol a hátuk mögött valamelyik gárdista fájdalmasan felkiáltott, és az előttük eddig csak várakozó hollógúlok előrelendültek. A király látta, hogy Julio fokozatosan felemelkedve igyekezett ledöfni a felé hadonászó szörnyet, azt is látta, hogy mellette a másik oldalán Savio és Chamberlain versenyezett, hogy vajon melyikük tud több sebet ejteni ellenfelükön, a harmadikat azonban sehol nem látta. Felemelkedett, és maga mögé pillantott. Ott volt a harmadik bestia, azzal is két gárdista küzdött egyszerre. A gúlok fülsiketítően visítottak harc közben.

-Idecsődítik a többit is!- kiáltotta Atheis.- Gárdisták, alakzatba!

Az összes gárdista kört alkotott a király és a főtanácsos körül, kivéve azok, akik máris harcoltak. Őfelsége azonban hirtelen felemelte számszeríját, s célzott. Senki sem tudta, mire, a gárdisták, akik háttal álltak neki, nem vették észre, csak azok, akik mögötte álltak, és rá figyeltek.

-Felség, mit művel?- kiáltotta Nicolas bosszúsan, mert terve ismét kudarcba fulladt. A király nem válaszolt.- Felség!

Atheis lőtt. A nyílvessző elszáguldott két gárdista feje között, és egyenesen a Julio fölé magasodó gúl homlokába vágódott. Őfelsége jól érzékelte, hogy amíg a többivel ketten küzdöttek, Julio egymaga volt, és úgy ítélte meg, jól jön a segítsége. Bár kétségkívül a fiatalember egymaga is elbánt volna vele, így mégiscsak megnyugodott a lelkiismerete. Minden gárdistája között De Neases úr volt a legkedvesebb, sajnálta volna, ha elveszti.

Azonban alighogy összerogyott a gúl, a látóhatár szélén, a tűz irányából további szörnyek tűntek fel. Julio számolta: kettő, négy, hat, tíz, tizenöt, húsz... És akkor tűnt csak fel neki, hogy a három hollógúl mit ünnepelt. A máglyától nem messze, alig pár lépésre egy kislány feküdt a porban eszméletlenül, karomnyomokkal tarkítva, szakadt ruhában. Talán hat éves ha lehetett.

-Chamberlain, Savio, fedezzetek!- harsogta túl a közeledő gúlok sikolyait. A két barátja értetlenül nézett össze, de megvonták vállukat, előkapták pisztolyaikat, és tűz alá vették a bestiákat. Két lövéstől ketten dőltek ki a sorban. Néhányan megtorpantak, iszonyodva nézték vérző társaikat, aztán még vadabb dühvel, mint eddig, indultak ismét rohamra.

Julio átvetette magát az előtte elterülő, bokrok alkotta mellvéden, és rohanvást közeledett a lányhoz.

-Az ég szerelmére, Julio, mit művel?!- üvöltötte a király kétségbeesve.

A gárdistának nem volt ideje felvenni a lányt, megállt fölötte, és ezüst kardjával vadul kaszabolta a támadókat, de túl sokan voltak.

-Figyelem! Roham!- harsogta őfelsége, és meglódult a gúlok irányába. Azok nyomban elfeledték azt az egyetlen harcost, s inkább összpontosítottak a feléjük közeledő seregre.

Savio és Chamberlain azonnal átvágták magukat a szörnyek bűzlő áradatán, és barátjukhoz siettek. A király egyik kezében számszeríjával, másik kezében kardjával pusztította maga körül a bestiákat, Nicolas azonban csak állt az egyik fának támaszkodva, sötét vigyorral figyelve a csata minden mozdulatát, de részt nem véve benne.

-Védjétek a királyt- lihegte Julio két barátjának, miután karjába vette a lányt.- Ne engem, a királyt!

-De...

-Savio, nincs de!- kieresztette hangját, ami úgy hatott, akár a mennydörgés.- Eredjetek!

A két barát otthagyva Juliót, a királyhoz ugrott, közrefogták, és tornádó gyanánt forogva kaszabolták a gúlokat. Hamarosan mindent és mindenkit beterített a fekete, maró folyadék, ami ezeknek a lényeknek a vérét alkotta. A gárdista eközben kicipelte a gyermeket a csatatérről.

-Bátor cselekedet volt, uram- szólította meg a főtanácsos. Julio azzal volt elfoglalva, hogy megvizsgálja a kicsi lány testén a sebeket, ezért nem látta, mekkora megvetés sugárzott Nicolas arcáról.

-Bárki megtette volna- felelte foghegyről. A lánynak a karja és oldala még mindig vérzett, szétszaggatta hát hófehér, drága ingének ujját, és abból készített kötést a gyermek számára.

-Ennyi erőfeszítést egy halottért...- sóhajtotta Grand. Julio lassan felállt, és bár hangszíne csöppet sem változott, karjával semmi fenyegető mozdulatot nem tett, szeme villámokat szórt.

-Akkor lenne halott, ha magán múlt volna a sorsa- felelte hidegvérrel. A tanácsadó elsápadt, aztán elpirult, és már éppen nyitotta volna a száját egy fenyegető feleletre vagy talán átokra, mikor éljenzés harsant a küzdőtérről. Tehát vége lett, nyertek.

Az ütközet után megszámlálták elesettjeiket. Senki. Sérültek voltak, súlyosabbak és könnyebbek is, de halottak nem. Őfelségén egyetlen karcolás sem esett, ahogyan a gárdistákon sem. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Chamberlain kézfején keskeny patakban vér csordogált, Saviónak a combján szakadt szét a nadrág és egy picit a bőr is. Julio küzdelemre használt karja azonban már csak ernyedten lógott a teste mellett, amikor a névsorolvasást megtartották.

Savio volt hármuk között aki a legtöbbet tudta az orvoslásról, azonnal megnézte hát a sebet. Barátja felkarján, majdnem a vállánál, nem karom, hanem fogsor nyoma húzódott. Mély volt, és máris gennyes.

-Megharaptak?!- kiáltotta sápadtan, mint a halál.

-Meg... na és aztán?- dünnyögte az orra alatt Julio.

-Te tudsz róluk a legtöbbet, és még kérdezed! Hol a víz? Hol a vized?- Savio kétségbeesetten tapogatta körbe barátját, aki felüvöltött.

-Ha még egyszer megrántod, esküszöm, megfojtalak!- vicsorította.

-Megint odafent hagytad, mi?- sóhajtott fel a fiatalember.

-Itt az enyém- szólt mögöttük a király, és odanyújtotta kulacsát. Savio hálás köszönetét vagy valami affélét hebegve öntött belőle a sebre, mire Julio akkorát üvöltött, hogy visszhangzott a környék.

-Nem biztos, hogy ezt itt kéne csinálni- morgott a főtanácsos.- Ha meghallják, még többen jönnek.

-Igaz- helyeselt a király.- Tud járni, De Neases úr?

-Megoldom...- nyögte a fiatalember, és két barátja segítségével talpra állt. A víz, amit kapott, máris hatni kezdett: nem fájt úgy a karja, most már csak zsibbadt.

Mindnyájan elindultak hát a kapu felé, azonban Julio egyszer csak megtorpant.

-Mi bajod?- kérdezték a barátai.

-A gyermek?...

-Rendben van, egyik társunk karjaiban láttam- mondta Savio. Chamberlain idegesen pillantott körbe.

-Induljunk, érzem, hogy jönnek.

Valóban: újabb csapat gúl tűnt fel a távolban. Mind meggyorsították lépteiket, és újabb harc nélkül átjutottak a saját világukba.