2. fejezet

2.

A megmaradt kapitányok összeültek tanácskozni. Egyhangú elhatározásukra a tábort gyorsan lebontották, a sebesülteket szekerekre ültették, és elindultak. Voltak, akik az odaveszettekért aggódtak, tudni akarták, ki maradt ott, hányan, pontos létszámot akartak.

-Útközben mindent tisztázunk- felelték a kapitányok.- Normandia felé vesszük az irányt, Ceton ide alig több, mint fél nap járásra van, a sebesültekkel együtt is odaérünk holnapra, legkésőbb holnaputánra.

Így hát nem volt más választás, és ezt a katonák is belátták. Jobb elindulni, mint pihenni, és várni a francia szemétládák következő támadását. Rendezték soraikat, és lépésben indultak el a bonnevali úton.

Derry a sebesültek szekerén ücsörgött, bár lábát ellátták, maga William de la Pole orvosa, még így is sajgott a fájdalomtól, járni képtelen lett volna, lovagolni meg amúgy sem tudott soha. Idősebb emberek voltak csak a társaságában, igazi veteránok, de azok mély álomba merültek, már hozzá voltak szokva a szekér rázkódásához, sebeik nem zavarták őket, nem úgy, mint Derryt. Ráadásul ő még a kulacsát sem tudta megkeresni indulás előtt, mert nem jutott el a sátráig.

A szekér volt az utolsó a menetoszlopban. Előtte York herceg alig száz lovasa kullogott, maga a fiatal Richard pedig ide-oda kaptatott, hol lemaradt kissé embereitől, hogy a hátsókkal közöljön valamit, hol előreügetett az elsőkhöz. Derry hallotta, hogy a létszámot ellenőrzi.

York előtt már nem volt meg az az egység, ami hátrébb. Senki sem tudta, kinek az embere, csak azt, hogy vezetőjük elől baktat, és őt kell követni. William de la Pole emberei összevegyültek az elfogott vezérek embereivel. Háromezer katonája volt az angoloknak a patay-i ütközet előtt. Most talán ezren meneteltek megtörten, fáradtan Normandia felé, ahonnan némi segítséget reméltek.

Derry magányos volt, fájt a lába, zsibbadtak a végtagjai a hosszú mozdulatlanságtól, éhes is volt, és ráadásul a torka is kiszáradt. Egy darabig bírta ugyan, de aztán krákogni kezdett, mire a többi sebesült összerezzent, de fel nem ébredt, vagy ha felébredt is, ránézett egy gyilkos tekintettel, elfordult, és aludt tovább.

-Hogy a mennykő csapjon belétek- dörmögte Brewer.- Inni persze nem adnátok, nem, dögöljön csak meg mellettetek az ember, ha már felköhögött álmotokból...

Megint krákogott, kapart a torka. Senki sem vetett ügyet se rá. Derryben fortyogott a méreg. Nem kellett volna neki más, csak még egyetlen egy apró provokáció, és ütött volna. Ha maga William lett volna a személy, őt is lecsapta volna. Lehorgasztotta a fejét, és megpróbált elaludni. Közeledő lovas lépteit hallotta, gondolta, megint jön York ellenőrizni a hátsó embereit.

És akkor valaki vállba bökte. Lassan emelte fel a fejét, fénytelen szemmel nézett végig a napfényben csillogó páncélon, s szeme Richard arcán állt meg. A hercegről folyt a víz, de sisakját nem volt hajlandó levenni, csupán a rostélyt csapta fel. Páncélkesztyűs kezével a maga kulacsát tartotta Derry elé.

-Köszönöm, nagyuram- mondta rekedten a fiatalember, és nagyot húzott a kulacsból. Meglepetten tapasztalta, hogy abban nem víz van, hanem whisky. Elkerekedett szemmel nézett a hercegre, aki enyhén elmosolyodott.

-Igyál, amennyi jól esik- szólt.- Csak hagyj valamit nekem is.

Derry hát ivott, úgy a felét bekortyolta az éltető folyadéknak, aztán elégedetten csettintve nyelvével megtörölte a száját, és visszaadta a kulacsot.

-Neved?- kérdezte a herceg, miután ő is ivott pár kortyot.

-Derihew Brewer, kegyelmes uram.

-Serfőző, hm?- York arra célzott, hogy a Brewer serfőzőt jelent.- Figyeltelek, Brewer a csatában. Nagy hasznát venném egy ilyen embernek.

-Lovasnak, nagyuram?- sandított rá Derry.

-Akár annak is.

-Hát arról jobban jársz, ha leteszel. Én egy darabig járni sem fogok rendesen, nem hogy lovagolni tanulni lenne kedvem...

-Tanulni?- nézett nagyot Richard.- Te nem tudsz lovagolni?

-Nem én, nagyuram. És úgy vagyok vele, hogy nincs is rá szükségem.

-Ahogy elnéztem, tényleg nincs- dünnyögte elgondolkodva a herceg, biccentett, és visszatért embereihez. Derry csak nézett ki a fejéből. Ő hivatalosan Williamnek esküdött fel, aki egyben nem csak parancsnoka, de jó barátja is. És most őt hagyja el egy olyan hercegért, aki kedveli őt, és akit ő is kedvel, de alig ismer?

Ahogy ott töprengett, a szekér durva rázkódása mindinkább ringatásnak tűnt fel előtte, a whisky elűzte lábából a fájdalmat, és érzékeit is jócskán eltompította, szemhéját lefelé húzta az álom. Megpróbált ellenállni, s néhány percig sikerült is, aztán feje előrebukott a mellkasára, halkan szuszogva elaludt.

Mikor felébredt, már egy sátorban feküdt. Nem idegen sátor volt, a sajátja, amit valamelyik társzekéren hoztak a menetoszlop mellett. Ágyán feküdt, feje alatt párnája, amit ő maga varrt egyszer egy katona rongyaiból.

Körülnézett. Ott ült mellette egy széken, a fejénél Tom, aki éppen a térdére könyökölve figyelte őt, és az ágya szélén gubbasztott az akkor harmincegy éves William de la Pole. Sötét haja hullámosan omlott alá, majdnem vállát érte, két szemöldöke között most, a gyertya enyhe fényében kiélesedett a két barázda, amelyet a folytonos gondolkodás vájt oda, állán borosta nőtt, élénk, szürke szeme a semmibe meredt.

-Ti meg?...- szólalt meg Derry, mire William úgy rezzent össze, mintha ágyúdörrenést hallott volna.

-Látni akartam, hogy vagy- mondta, rá sem nézve.- Reméltem, hogy nem akarod feldobni a talpad.

-Ennyire hiányoznék?- vigyorodott el Derihew, és megpróbált felülni, de gyengébb volt, mint hitte.

-Lázas vagy, marha, feküdj vissza!- dorgálta Tom, és visszanyomta a párnára erőlködő barátját.

-Nem arról van szó, hogy hiányoznál-e, Derry vagy hogy mennyire- morgott William, mikor felé fordult, Derry látta, hogy a bal kezén vértől vörös kötés van.- Novemberben megkoronázzák Henriket. Megígértem neki, hogy magam állítom össze a díszőrséget, a legjobb katonákból. Rád is gondoltam.

-Micsoda helyekre akarsz te engem elrángatni, William of Pole- vigyorgott Derihew.- És mit teszel, ha nem akarok menni?

-Megvonhatom a fizetésed vagy akár a szabadságod- mosolyodott el Suffolk lordja, olyan mosollyal, hogy Derry bizonyos volt benne, hogy bele kell egyeznie, különben tényleg ugrik a szabadsága vagy a bére.

-Mindig tudod, mit kell mondani, igaz? Nyilván ezért tudsz tárgyalni a franciákkal is, te, ravasz kurafi.

-Ahelyett, hogy kötekedsz, inkább pihenj- mordult fel Tom, s azzal felállt, és kiment.

-Most az egyszer hallgatnod kéne rá, Derry- bólogatott William, vetett egy gyengéd pillantást a fiatalember bekötözött lábára, biccentett, és távozott. Brewer sóhajtott, lehunyta a szemét. Gondolatai száguldottak, kezdett kijózanodni, és ezzel együtt a feje is kezdett fájni. Káromkodva nyúlt az ágya mellett álló borosüvegért, mohón kezdte inni, mintha csak nektár lenne. Mikor letette vissza az ágy mellé, hallotta fellebbenni a sátor leplét. Azt hitte, Tom vagy William jön vissza, hogy a lelkére beszéljen.

De nem. Richard York állt előtte, már nem páncélban, csak egy elegáns, fehér ing volt rajta, fekete nadrággal és zekével, szintén fekete csizmája megcsillant a gyertyafényben.

-Nagyuram- mondta Derry meglepetten.

-Igen, én. Látni akartam, hogy vagy.

-Miért?

-Mint mondtam, szeretném, ha csatlakoznál embereimhez- mondta a herceg, és leült oda, ahol az imént William ült.

-Nem hiszem, hogy jól meggondoltad, nagyuram...- mondta keserű mosollyal, vöröslő arccal Derry. Richard tudta, hogy lázas, de nem számított rá, hogy ennyire meg fog nyílni önkívületében.- Én nem vagyok nemesember fia. De még fattya sem.

-És? Vannak jó katonák, akik közemberekként csatlakoztak a sereghez, ma pedig csak egy karnyújtásra vannak a lovagi címtől.

-Azok becsületes életet élnek- mordult fel Brewer. York felvonta a szemöldökét.

-Te talán nem?

-A seregben talán igen. De angol földön, otthon... Az már más.

-Szüleid?- váltott inkább gyorsan témát a herceg.

-Apám meghalt még kiskoromban, anyámról meg jobb, ha nem tudsz semmit.

-Akarom.

-Akarj mást- vont vállat a beteg, és elfordult Richardtól.

-Mint York hercege parancsolom!- emelte meg a hangját.

-Jól van, nem kell kiabálni- mordult fel Derry, de rá nem nézett.- De figyelmeztetlek, nagyuram, hogy amint megtudod az igazat, nem fogod annyira ajánlani a seregedben azt a szabad helyet.

-Mondd már!

-Anyám prostituáltként keresi a kenyerét, és kereste mindig is.

-Micsoda?!- kiáltotta York, és nyomban felugrott Derry mellől.

-Na, látod, nagyuram, megmondtam, hogy megváltozik a véleményed- vigyorgott Brewer.

-És én egy ilyen mocskos utcakölyök pártját akartam fogni...- mondta Richard olyan hangsúllyal, mely hangsúlyozta, mennyire gyűlöli az örömlányokat.

-Mi az, nagyuram? Ennyire megveted azokat, akik a testükből élnek?- nézett rá láztól, és dühtől lángoló szemmel Derry, miközben könyökére támaszkodva kissé felemelkedett.- Pedig szerintem apád is jó néhányszor belekóstolt az ilyesfajta gyönyörbe halála előtt, nem kétlem, hogy az öreg Ralph is, sőt, egyszer te is meg fogod érezni azt a vágyat egy idegen nő után. A vágyat, amit a feleséged képtelen lesz megnyugtatni, csak annak az idegen asszonynak az idegen teste.

-Ha még egy ilyet mondasz, Brewer, felköttetlek!- mennydörögte a fiatal herceg olyan hangerővel, hogy a sátor egészen megremegett, s idegesen kirohant.