2. fejezet

Leckék

Damien meglehetősen mélyen és nyugodtan aludt, ahhoz képest, hogy milyen volt az első napja Párizsban. Már hat órakor felébredt, rendbe szedte magát, kifésülte hajából a gubancokat, felvarrt egy leesni készülő gombot az ingén, aztán lement a földszintre reggelizni.

A fogadós nagy örömmel fogadta, örült neki, hogy nincs baja. Na persze nem mintha annyira szimpatikus lett volna neki Damien, sokkal inkább erszénye csengő-bongó tallérjainak járt a bájos mosoly, mikor felszolgálta a reggelit.

Aztán elindult a palotába. Az óra épp 7:55-öt mutatott, pontosan érkezett, bár a testőrök már ott voltak mind a négyen egyenruhában. Damien kalapja szinte a földet érte, olyan mélyen hajolt meg előttük.

-Pontos volt, uram- szólt Athos, és barátságosan biccentett egyet felé. D'Artagnan felállt a padról, melyen elnyújtózott volt, s megropogtatta öklét.

-Készen áll, Damien?- kérdezte mosolyogva. A fiatalember nem válaszolt, csupán egy bájos mosoly társaságában kihúzta a kardját, és bólintott.

Nem részletezném túlságosan, egy a lényeg: mindenki mutatott Damien-nak valami újat. D'Artagnan hadnagy megtanította, milyen az, ha az ellenfél fürge és forrófejű; Athos megtanította rá, hogy a hidegvérű ellenfél az esetek többségében győz; Porthos megmutatta neki, hogy mire lenne képes, ha olyan hatalmas erővel rendelkezne; Aramistól pedig azt tanulta meg, hogyan lehet áhítattal párbajozni, tisztán az Isten színe elé küldeni valakit.

-Érti már?- kérdezte tőle Aramis a lecke végén.- Amikor ledöfte mindenképp el kell suttognia legalább egy áment, ha ügyelni kíván lelke üdvösségére!

-Oui, monsieur¹- bólogatott a fiú. D'Artagnan és Porthos kuncogtak egy jót, látták rajta, hogy nem nagyon érdekli a dolog. Talán még Athos is megmosolyogta volna, ha nem vonja el a figyelmét más.

-Pardon moi, monsieur²- szólalt meg, amikor Aramis befejezte prédikációját.- Egészen véletlenül nem Tours környékéről származik?

-De igen, uram- nyögte ki némi habozás után sápadtan Damien.- Honnan jött rá?

-Felismerem, az ottaniak beszélnek ilyen tisztán franciául.

És akkor kezdte el figyelni Damien Athost. Igen, ha csak egy picit is jobban figyelt volna rá már az első percben rájöhetett volna, hogy ugyanarról a környékről származnak: Athos is oly tisztán, szépen beszélte a nyelvet, hogy az egyenesen csodálatra méltó volt.

Éppen leültek a váróterembe két üveg bor társaságában, amikor kinyílt az ajtó, megjelent Tréville úr, és összevont szemöldökkel körülnézett. Tekintete megakadt az öt iszogatón, és így szólt:

-No, maguk haramiák, befelé az irodámba mind az öten!- Damien elsápadt, mikor meghallotta az utolsó szót. El nem tudta képzelni, mi rosszat csinálhatott ő ez alatt az egy nap alatt. Végignézett a többieken. Athos arcán közöny látszott, Aramisén még mindig a vallásos áhítat, Porthos a vállát vonogatta, D'Artagnan mosolygott.

-A fülébe jutott a tegnapi perpatvar- mondta, aztán az ő vezetésével bevonultak libasorban az irodába.

-Uraim!- kezdte Tréville úr.- Hát még mindig nem unják a párbajozást? Nem hát, miért is unnák! Mert a törvény tiltja? Mi maguknak a törvény? Hivatásos banditáknak állhatnának lassan.

-Uram- szólt Aramis szelíd mosollyal-, mi mindig csak ezt az egy törvényt szegjük meg...

-De azt rendszeresen, himpellérek!- morogta a kapitány, bár nem tudta elfojtani mosolyát. Az újoncra nézett.- Büszke lehet magára, Damien úrfi. Még nem is hivatalos testőr, hiszen egyenruhája nincs, de máris az olyan férfiak harcolnak az oldalán, mint ez a négy itt. Haramia mind, egytől egyig, de ugyanakkor becsületesebbet nem tudnék mutatni egész Franciaországban náluk. No, de visszatérve: van valami mentségük, urak?- kérdezte ismét kemény hangon. D'Artagnan előlépett a sorból, kalapjával a kezében, és ő válaszolt.

-Kettő is van, kapitány!

-Hát halljam, hadnagy.

-Az első: Damien, akiről még akkor nem gondoltuk volna, hogy milyen bátor és tehetséges, bajba keveredett. Nem mellesleg a fogadós maga kért meg, hogy segítsünk. Öten voltunk öt ellen, fair játék volt. És jól tudja, uram, hogy mi a társainkat sosem hagyjuk cserben.

-Igen, ez igaz. Hát a második mentség?

-Hej, az már vajmi egyszerű! Már olyan rég verekedtünk őeminenciája gárdistáival, hogy a bíboros úr maholnap azt hiheti, megkedveltük őket vagy puszipajtások lettünk!

Erre természetesen felharsant a nevetés. Athos nem nevetett egyedül, ő csak mosolygott és ingatta a fejét. Sosem hallották még nevetni, csak nagyon ritkán kuncogni látták.

-Ideje megkomolyodni, uraim- szólt Tréville úr.- Nem ezért hívtam ide magukat első sorban.

-Hát miért, kapitány?- kérdezte Porthos.

-Azt gondolom tudják, hogy a király holnap után bált rendez. A fél testőrségnek amúgy is ott kell lennie, de őfelsége szeretné, ha ezeken kívül még öt testőr a trónjához kísérné őt. Tehát amolyan díszőrséget állna. Az természetes volt számomra, hogy a négy legjobb emberemet állítanám oda, a négy elválaszthatatlant. De akkor még nem tudtam, ki lehetne az ötödik. Ám most, hogy láttam, mennyire megkedvelték egymást, már látom. D'Artagnan, mint hadnagy, hogy vélekedik: megérdemli-e Damien, hogy a díszőrség tagja legyen?

-Úgy gondolom, tökéletesen, uram- felelte a hadnagy meghajolva.

-Aramis?

-Nincs kifogásom ellene.

-Porthos?

-Egyetértek.

-Athos?- a fiatal testőr, mert hiszen ő sem volt öreg a huszonkilenc évével, nem szólt egy szót sem, csak rápillantott az újoncra, aztán vissza a kapitányra, és beleegyezően bólintott.

-Helyes. Akkor hát még ma délután megtartjuk a kinevezési ünnepséget, és holnap lesz idejük megfaragni az ifiúr jellemét. Értik ugye?- az utóbbi mondatot keményen hangsúlyozta, és tekintetét Athoséba fúrta. A testőr egy pillanatra felszegte a fejét, és bár szemében egy percig látszott az ellenkezés, fejet hajtott.

Damien pedig majd' kiugrott a bőréből, hogy ilyen hamar nem csak testőrré vált, de még szerzett négy jó barátot, és ráadásul a király díszőrségének tagja lesz két nap múlva!