2. fejezet: Mon Dieu!

Mon Dieu!

Mikor René hazatért a Blois-i kis házába, amelyet bérelt, otthon már inasa várta egy levéllel. René nem sokat törődött volna az egésszel, ha a papíron meg nem látja a király pecsétjét. Feltörte és elolvasta. A levélben ez állt:

Monsieur le Comte de Bellerose!

Örömmel értesítem, hogy birtokára hamarosan vendégek érkeznek. Franciaországba szeretnének költözni, ám vidéki levegőre vágynak. Előbb azonban fel szeretnék mérni a Blois környéki vidéket és szállást kerestek. Én magát ajánlottam, kedves grófom. Remélem nem lesz nagyon terhére a Madame szószátyársága. Reggel nyolcra már palotájánál lesznek. Bánjon velük úgy, mintha öcsém lenne ott!

Lajos

Ez az írás szemlátomást meglepte és egy picit talán meg is ijesztette a grófot, az ugyanis összepakolt és máris kocsit fogatott inasával. Mire a kocsi megérkezett utasunk már készen állt az indulásra. Bepattant hát a kocsiba és figyelte az utat. A Bellerose palota nem volt messze a várostól. Gyönyörű, fehér palota, nagy ablakokkal, vörös cserepes háztetővel, tágas udvarral és istállóval. Erre az udvarra hajtott be a kocsi.

René nyomban ki is ugrott, és az oda szaladó szolgáknak azonnal osztotta a parancsokat:

-Függönyöket kihúzni! Szalont kitakarítani! Vendégszobákat előkészíteni! Az ebéd tökéletes legyen! A pincéből a legjobb boromat!

Ő maga pedig szobájába ment, hogy a párbaj alatt összekócolt haját kisimítsa. Eltelt egy óra, kettő, három, s nem jött senki. René az ágyán feküdt, mikor tízet ütött az óra.

-Gorlois!- kiáltotta el magát hirtelen. Erre bejött egy lángosképű, nagydarab inas.

-Parancsol, uram?

-Mikor fognak érkezni a vendégek?

-Nyolckor kellett volna, uram.

-Pontosság!- húzta az orrát megvetően a gróf.- Miért épp hozzám kell küldeni? Miért nem lehet Monsieur-höz?

Gorlois erre nem tudott, és nem is nagyon mert volna mit mondani, René annyira ráncolta szép szemöldökét. Ebben a pillanatban kocsizörgés hangja ütötte meg a fülüket.

-Itt vannak- nyögte ki Gorlois. A gróf felállt.

-Gondoltam magamtól is! Csak azt remélem, hogy nem valami vénasszonyt sózott Őfelsége a nyakamba, mert akkor, istenúgyse, felkötöm magam!- azzal kiviharzott a szobából, lerohant a lépcsőn, és kitoppant az ajtóba.

Az udvaron címerrel díszített kocsi állt. A kocsis leugrott a bakról és ajtót nyitott. Először egy alacsony lányka, talán húsz éves lehetett, lépett ki rajta. Öltözéke szerényen díszített, egyszerű ruha volt, halványkék színével nagyon jól mutatott a bájos arc és a fekete haj mellett. A lány óvatosan felemelte szemét, amikor már lenn volt a földön, egyenesen a grófra nézett. Nagy, sötétkék szeme volt, amely a meleg tavaszi nap sugaraitól úgy csillogott, akár a harmat. René szinte beleszédült ebbe a tekintetbe, és bármennyire is uralkodott magán, szeme csillanását nem rejthette el.

Ez a varázs azonban csak egy percig tartott, mert eme szépséges pillanat közepén megjelent az úrnő, a Madame, ahogy a király írta. Ez a hölgy nem volt olyan fiatal, mint az előző tünemény, de majdnem olyan szép volt. Barna haja a napfényben szépen csillogott, ugyanolyan barna szeme melegen nézett a gróf szemébe.

René meghajolt, kezét nyújtotta a hölgynek, hogy bekísérje. Azt azonban meghagyta, hogy a kislánynak is megfelelő szobát adjanak.

-Fölösleges, uram- szólt a hölgy, aki már bele is karolt a grófba.- Ez a kis olasz lány csupán a cselédem.

-Hölgyem, nálam a cseléd is érdemel egy tisztességes ágyat- felelte René hűvösen, s ez a hölgyeményt annyira meglepte, hogy nyomban elhallgatott.

Betértek hát, a gróf körbevezette a hölgyet a palotában. Közben beszélgettek. Kiderült, hogy ez a nő egy angol báró özvegye. Tudniillik, hogy Renénknek jó feje volt, s addig kérdezősködött, addig csavarta a szót, míg csak kiszedte a Madame-ból, hogy mi a neve annak a kis cselédnek. Úgy hívták Diamante.

-Engedje meg, gróf úr, hogy megkérdezzem- kezdte Madame-, miért érdekli önt sokkal inkább a cselédem neve, mint az enyém?

-Mert nem szeretném szolgáim előtt úgy emlegetni, hogy „a cselédlány”, mert abból van elég nálam is, és az pedig eléggé kellemetlen lenne, ha minden egyes alkalommal azt kellene mondanom, hogy „a Madame cselédlánya”. Magát, asszonyom, elég, ha úgy hívom: Madame. Önből csak egy van- tette hozzá mosolyogva René, azonban egy jó emberismerő észrevehette volna, hogy ez a mosoly egy cseppet sem őszinte.

Elfogyasztották az ebédet. Fura is volt mindkét fél részéről. A Madame részéről az volt furcsa, hogy nem ül ott a nagy asztalnál senki, csak ő és a gróf; René számára az volt furcsa, hogy nem egyedül ült az asztalnál.

Ebéd után ment ki-ki a maga szobájába. Mi tartsunk a gróffal. Amint René beért a szobájába és bezárult mögötte az ajtó, odasétált az ablakhoz, felnézett a kék égre és felsóhajtott:

-Mon Dieu! Je suis en amour?1...- kérdezte magában.


 

1Istenem! Szerelmes lennék?