19. fejezet

Egy hétig csupán a felderítők összecsapásai tarkították a szürke hétköznapokat. Atheis megtudta néhány elfogott pikkelyestől, hogy a sellők hada nagyobb, mint az övé, de tudta azt is, hogy mivel hivatalosan vízben élő teremtmények, akármennyire adatott is meg nekik a szárazföldre lépés, nem bírják olyan hosszú távon, könnyen sebezhetőek.

Őfelsége minden második nap levelet küldött haza a palotába, jegyesének és tábornagyának, hogy mindenről értesüljenek, s hogy érdeklődjön az állapotukról. Mikor este lefekvéshez készülődött a vízimalomban berendezett kaszárnyájában, mindig eszébe jutott, mennyire hűvös is az ágya. Nem volt ugyan sok alkalma Lilianával tölteni az éjszakákat, de máris hiányzott neki a puha bőre, selymes érintése. Lehunyt szemei előtt gyakran lebegett az a bájos arc világos hajával keretezve.

Most is éppen lefeküdt ágyára, ami csupán egy egyszerű, összecsukható keretből és egy szalmával kitömött zsákból állt. Mély lélegzetekkel próbálta felkészíteni testét az alvásra, s újabb emlék villant fel agyában. Mikor az első hancúrozásuk után együtt aludtak, a lány feje az ő mellkasán pihent, és halkan beszélgettek. Arról, hogy milyen remek jövőjük lesz, hogy Liliana igazán a legtökéletesebb királynő, még a gyerekek nevét is megvitatták!

Atheis felsóhajtott. A szerelmesek naivitása annyira ártatlan, annyira gyermeki, szinte egyenesen angyali! És most itt fekszik egy elhagyott malomban, arra várva, hogy az ellenséges sereg végre kidugja orrát a habok és hullámok közül, ahová nem mehet utánuk, hogy kifüstölje őket anélkül, hogy a tenger élővilágában kárt tenne.

Legalább Nicolast is elhozta magával. Ha akkora szerencséje nem is lesz, hogy elessen a csatában, akkor is távol van legalább párjától. Mennyire retteg tőle az a szegény, ártatlan lány. Ha csak hamarabb tudta volna... de nem tudta, fölösleges ezen aggódni. Bár, mivel az az átkozott féldémon valamilyen szinten ember is, csak követ el valami hibát! És ha azt elkövette, tovább nem lesz maradása az udvarban. Így is elég sok gondot okozott már, Atheis pedig elég erős, határozott, felnőtt férfi lett, uralkodónak is megfelelő, nem kell már neki tanácsadó. Ha meg mégis, arra ott van Julio.

Julio... Az a férfi annyi mindent tett érte, mégsem mondta el sosem, hogy miért. Néha már az is megfordult az ifjú király fejében, hogy valóban az apja, de aztán elhessegette a gondolatot. Nem. Az lehetetlen, hogy ő legyen. De valami különös kapcsolatnak mégis lennie kellett dicsőséges apja és Julio között. Elvégre a most harmincegy éves tábornagy már többször is hadba vonult, huszadik évét betöltve a haditengerészetbe is besorozták, onnan került át később a Sólyom Gárdába. És mikor a haditengerészetnél megkezdte szolgálatát, Atheis csupán tíz éves kisfiú volt még, aki fakarddal és pajzzsal szaladgált tanítói körül. Nem volt éppen királyfihoz méltó viselkedés, de izgága volt mindig, erről nem tehetett.

Eszébe jutott az első találkozása a magas fiatalemberrel. Már nem volt újonc, gyakran hallotta nevét apjától -na meg az ámuldozó, rajongó udvarhölgyektől-, talán két év szolgálat után tűnt ki igazán a többiek közül. Egy vadászatra királyi atyja magával vitte fiát is, és legjobb embereit. A Sólyom Gárda tagjai közül is vitt kettőt, az egyik volt Julio.

Remekül kezelte a pisztolyt, nála jobb lövészt még sosem látott a gyermek trónörökös. De hát kicsi volt még, és kíváncsi, elbarangolt a felnőttektől póniján poroszkálva, mert egy őz érdekesebb volt számára. Mélyen léptetett be az erdőbe, s mire észbe kapott, már ötlete sem volt, merről jött. Kétségbeesetten nézett körbe, de mindenütt csak a sötét fákat meg bokrokat látta, mert már jócskán közeledett az este. Ijesztő hangokat hallott, a vadak futkároztak valahol körülötte. Egy bagoly alacsonyan szállt el feje fölött, kis híján a tollas kalapjába kapott karmaival.

Atheis igyekezett bátor maradni, oldalán már testalkatához illő kard fityegett, ami egy felnőtt férfi kezében pusztán tőr lett volna. Ő mégis annak a markolatát szorongatta, készen arra, hogy használja, bár már remegett az ajka is, lába is. Fénylő szemeket pillantott meg, egyre gyakrabban. Valami leselkedett rá, tudta biztosan. Könnyek gyűltek a szemébe, s hamar ki is csordultak, de egy hangot sem mert kiadni magából, csak kihúzta tokjából fegyverét, és remegő kézzel tartotta maga elé.

Hirtelen egy farkas rontott ki a bokorból. Szürke bundája megcsillant, ahogy átrohant a fák között beszűrődő, halvány fénycsíkon. Sárgásfehér fogait csattogtatva, hangos morgást hallatva lassított, s kezdte becserkészni a fiút, akit idő közben még hátasa is elhagyott. A kis herceg remegve követte szemével az állatot, nem mert neki hátat fordítani, s kardját sem engedte le. A farkas vékony volt, kilátszottak a bordái, de az is egyértelmű volt, hogy erős, nagyon erős vad. Nem volt kérdés, hogy ki győz, ha küzdelemre kerül a sor.

És a ragadozó hirtelen elrugaszkodott, száját máris harapásra tátva száguldott az ifjú által előreszegezett tőr felé.

-Hercegem!- csattant hirtelen Atheis mellett egy hang, majd egy villanás, és a farkas egy remekül megmunkált, csillogó kard által a földhöz szegezve, kapálózva, véres haláltusa után lehelte ki lelkét. A gyermek sápadtan, még mindig remegve nézett fel megmentőjére. Göndör, fekete haja volt a magas fiatalembernek, ugyanolyan fekete, vékony bajsza ajkai fölött, és némi szakáll az állán. Barna szemei kutatóan mérték végig.

-Nem sérült meg?- kérdezte a fiatalember alázattal letérdelve előtte. A fiú nemet intett, de már sírva is fakadt. Ki kellett engednie magából a félelem szülte feszültséget, és amint felismerte megmentője mellén a Sólyom Gárda címerét, nem is tartotta tovább vissza.

A fiatalember először meglepődött, aztán gyengéden átkarolta, felvette az ölébe, és elindult egy adott irányban. Láthatóan pontosan tudta, merre kell menni, s közben még arra is jutott ideje, hogy vigasztalja a vállán síró, mellkasát markoló gyermeket.

-Semmi baj, kis felség- dünnyögte neki.- Az atyja nagyon büszke lesz magára, ha megtudja, milyen bátor volt.

És igaza volt. Atheis apja valóban büszke volt fiára, hogy bátran szembeszállt egy farkassal, de haragudott is, amiért csak úgy elkóborolt. A megmentője kelt védelmére, és ott, az egész kíséret előtt magyarázta el a királynak, hogy igazából nem a gyerek, hanem a szülő hibája. Atheis ismerte már annyira az udvar szokásait, hogy tudja, a fiatalember a fejével játszott, mikor ezt a kijelentést tette. A király azonban nem csapatta le a fejét, csak megkérdezte a nevét, s a kardját, arany markolatú, díszes kardját ajándékozta a trónörökös megmentőjének. Így találkozott Atheis és Julio De Neases.

-*-

A soron lévő küldönc Dellirity volt. Chamberlain persze alig akarta elengedni, de addig bizonygatta, hogy meg tudja magát védeni, míg csak sikerült rávenni. Fiatal volt, szerelmes, forróvérű. Kifejezetten tetszett Dellynek, minden porcikáját imádta. Nem is értette, miért tartott annyi ideig rájönni erre.

Szeretett egyedül lovagolni. Akkor elengedhette a képzeletét, gondolatait. Most is visszagondolt kicsi korára. Amikor még a testvéreivel játszadozott az udvaron. Különösen a nővérével. Nagyon imádták egymást, ennyire emlékezett. Meg még néhány élvezetes, boldog pillanatra. És arra, hogy ráomlott a lángoló ház. Rémálmaiban ma is látja még a tüzet, ami felemésztett mindent, kis híján őt magát is. Sok emlékét elvesztette, s mai napig nem igazán tudta őket megtalálni. A saját testvéreinek nem tudta felidézni a nevét. Egyet sem.

Bevágtatott a városkapun, végigszáguldott az utcákon, nem törődve azzal, hány civilt borít fel. Minél hamarabb vissza akart térni a helyére, mielőtt esetleg elkezdődne egy igazi csata. Elvégre egy teljes hete folyt az állóháború, egyszerűen lehetetlenség, hogy most már Atheisnek vagy a sellőknek ne fogyjon el a türelme. Ha pedig minden kötél szakad, ő ott akar lenni.

Leugrott lováról a palota udvarán, és a kantárt egy lovászfiúnak dobta azzal az utasítással, hogy itassa meg, adjon neki valami harapnivalót is, de álljon készen az útra. A fiú megbámulta, ami Dellyt erősen mulattatta. Pompásan állt rajta a gárdisták egyenruhája, kiemelte minden domborulatát, mégsem mutatott semmi illetlent.

Felsietett a lépcsőn, vörös haja csak úgy lebegett utána. A többi küldönc, köztük Chamberlain és Savio szájából is hallotta már, hogy a napnak ebben a szakaszában hol lehet megtalálni Liliana kisasszonyt. Tehát a kis, második emeleti szalon felé vette az irányát, aminek résnyire nyitott ajtaján át lágy dalolás hallatszott ki. Felismerte a féltündér hangját, mellette pedig egy gyermekhangot vélt felfedezni.

Az őr, aki egyedül állt a terem előtt, elé lépett.

-Kicsoda kegyed?- kérdezte rideg hangon. Dellirity felszegte a fejét.

-Nem látod? A Sólyom Gárda egyik tagja- felelte.

-Szemrevaló tagja, szavamra- dörmögte a férfi, és tekintete a nő domborodó melleire siklott.

-Ha nem akarja, hogy felpofozzam, melegen ajánlom, hogy tűnjön az utamból!- sziszegte a fogai között a gárdista. Bár a szeme, mivel teljesen fehér volt mindkettő, nem árult el semmit, a hangjában bizonyára az őr is tökéletesen megérezte a fenyegetést, sarkon fordult, s a helyiségbe belépve jelentette volna, ha tudja a nevét. Gyorsan hátrébb lépett, és kissé hátrafordulva suttogott:

-Szabad a nevét?

-Dellirity Revicy.

Az őr ismét előrelépett, hogy bejelentse. Néma csend állt be, ahogy mindenki az ajtó felé fordult. Delly ugyan nem látott be, de sejtette. A fickó egyéb iránt olyan kövér volt, hogy alig fért be az ajtón. És mint kiderült, az elméje sem volt tökéletes. Hebegve igyekezett kimondani a nevét, az összes lehetséges variációt elmondta, csak az igazit nem. A nő hallotta Liliana kuncogását, de egy férfiét is.

-Állj félre, és engedd be!- mondta az utóbbi, s Dellirity felismerte példaképét, Juliót. Nem is tudja, mennyire szükség van rá... Mivel az őr visszatért a helyére, bement, meghajlással üdvözölte az otthon maradtakat.

Julio egy kanapén elnyúlva feküdt, fehér ingén átütött a mellkasa alján látható kötés. Tehát még mindig nem gyógyult meg teljesen. Arcában mindenesetre több szín volt, szeme is szebben csillogott, mint amikor utoljára látták egymást, ami kifejezetten pozitív dolog volt. Mosolyogva figyelte Gondaleát, aki mellette ült a kanapén, és hímezni tanult a vele szemben ülő Lilianától. A féltündér is egészen jó állapotban volt, ahhoz képest, hogy mit kellett átélnie Nicolas börtönében. Ha egy idegen látta volna őket, azt mondja, ez egy boldog család. Persze a gárdista kisasszony belépésére mind az ajtó felé fordultak.

-Felség, tábornagy úr- biccentett feléjük a nő, majd táskájából előhúzta a királyi pecséttel ellátott levelet, és átnyújtotta.- Őfelsége ismét tájékoztatja magukat a harctéri helyzetről. Már ha lenne- tette hozzá dörmögve. Julio torkát megköszörülve ült fel.

-Hogy érted ezt?- kérdezte.

-Úgy, hogy egy teljes hete csak kisebb felderítőcsapatok támadásait kell elviselnünk. Legfeljebb huszonöt fő, nem több. Ha ez így megy tovább, az elhúzódó háború miatt elapadnak a készleteink.

-Húzzák az időt- mordult fel a férfi, és keze ökölbe szorult. Delly megpillantotta rajta a fehér heget, ami Nicolas golyója után maradt.- Egyrészt a legyengítés a céljuk, másrészt talán valamire várnak. Rég elfoglalhatták volna a dombot, de nem tették. Hagyták, hadd legyen a miénk. Mégis mi okuk lett volna erre? A hadvezérük vagy ostoba vagy rafinált. Én mondom, Dellirity, ezek várnak.

-Adjam át őfelségének?- kérdezte a nő enyhén fejet hajtva. Julio bólintott. Mindeközben Liliana boldogságtól remegve olvasta a levelet. Falta minden vonását annak a szép, fehér kéznek, ami olyan gyengéd, mégis erős. De az utolsó bekezdésnél arcára fagyott a mosolya.

-Mi az? Mi az? Mutasd!- ugrándozott előtte Gondalea. A tábornagy lánya fejére tette a kezét, jelezve neki, hogy fejezze be. A gyermek meg is értette, onnantól fogva csupán csendben figyelt.

-Liliana- a férfi hangja halk volt és kedves, ahogy megérintette a lány karját.- Mi az?

-Azt írja, holnap, ha nem hajlandóak támadni a sellők, lelöveti az összes környéken lévő vízi élőlényt, hogy előcsalja őket.

Julio idegesen felsóhajtott, s végighúzta arcán a tenyerét.

-Meggondolatlan, mint mindig. Hass a józan eszére a válaszodban, kérlek. Ha te mondod neki, talán elér a tudatáig, hogy fölösleges mészárlás, amit művel.

-*-

Dawnie Vorlaimer éppen a nagy aulán vágott át, hogy elvigye Nicolas szolgájának az ajándékot, amit a gazdája küldött. Mégis micsoda gazda küld egy rabszolgának ajándékot?... Na mondjuk, ki tudja, mi van a dobozban. Hallott ő már olyat, hogy a tulajdonos megmérgezte a saját kutyáját, csak azért, hogy az ellenségére fogja, és legyen ürügye megtámadni. Hátha ez a terve a féldémonnak is.

Az emeletről egy fiatalabb nő száguldott le, éppen olyan vörös haja volt, mint Dawnie-nak, még alkatra is hasonlított rá, az arca pedig... Az úrhölgyből kitört egy meglepett kiáltás, mire a másik nő megtorpant a lépcsőn, és felé fordult. Vak volt ugyan, Vorlaimer mégis tudta, hogy lát. Valahogy érezte, hogy látja. És akkor a vak hölgyemény, aki gárdista egyenruhát viselt, felsikoltott örömében, s a meglepett úrhölgy nyakába vetette magát.

-Mégis mit képzel, mit művel?!- kiáltotta Dawnie, megpróbálva eltolni magától a gárdistát, de az mind szorosabban fonta köré a karját, s már örömtől zokogott.

-Hát nem ismersz meg?- kérdezte alig érthetően, és felemelte könny szántotta arcát, hogy a másik jobban megnézhesse.- Én vagyok az, Dellirity!

Az úrhölgynek is könny szökött a szemébe, amint felismerte az előtte álló nőt, magához szorította, arcon csókolta. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy nem álmodik, hogy ez valóság. Halottnak hitt testvérét, legkedvesebb húgát szorítja a karjai között!

-Mesélj el mindent!- mondta neki, mikor végre szóhoz tudott jutni.- Mi történt veled? Hogy élted túl?

-Nekem feladatom van...- válaszolta habozva Delly. Dawnie azonban csak legyintett.

-Az megvár! Gyere! Üljünk be egy fogadóba, és meséld el, mi volt veled az elmúlt tizenegy évben!- azzal karon fogta, s vitte magával.

Beültek hát a legközelebbi fogadóba, italt rendeltek, Delly csak vizet, Dawnie bort, aztán pedig belemélyedtek a történet mesélésbe. Mindenkinek volt valami mondanivalója. Delly például elmesélte, hogy egy férfi találta meg a ház romjai között, és megmentette, aztán egy évig náluk nevelkedett, végül megkeresték az igazi családját, csak akkor Dawnie már nem volt ott.

Az úrhölgy is elmesélte, hogy nem bírta elviselni a tudatot, hogy mi történt Montlegben, mert végig magát okolta az egészért, úgyhogy inkább egy éjszaka elszökött, és sosem tért többet haza. Delly rákérdezett, hogy hallott-e azóta Fernand-ról, de nővére nemet intett. Viszont azt elmondta, hogy tud egy valakit, aki részt vett a támadásban, a gyújtogatásban otthonuk ellen.

-És ki az?- kérdezte Revicy kisasszony kíváncsian előrehajolva. Bár nem hajtotta bosszúvágy, mégis tudni akarta, ki képes ilyen kegyetlenséget elkövetni ártatlan emberek ellen.- Zocrotanból jött, igaz?

-Nem- válaszolta suttogva Dawnie, és szemében tiszta gyűlölet lángolt.- Leanporti.

-Hazaáruló?!- kiáltott fel a gárdista rácsapva az asztalra. Többen is feléjük fordultak, mire nővére közelebb húzta magához.

-Csitt, te!- torkolta le.- Halkabban, itt még a falnak is füle van.

-Jó, jó- suttogta Delly.- De akkor is... ki az?

-Úgysem találnád ki soha, tehát elmondom. Julio.

-Julio?- tátotta nagyra szemét-száját a nő.- Julio De Neases?!

-Halkabban, most mondtam!- mordult fel az úrhölgy, de bólintott.- Ő.

-Nem...- rázta a fejét hevesen, sápadtan Dellirity.- Nem lehet... Julio sosem...

-Sosem tenne ilyet, igaz?- Dawnie hangja ostorként csattant, csak úgy áradt szavaiból a gúny.- Szemtanúk állították, hogy látták. Nem egy ember, nem kettő, hanem legalább tíz. Azok közül, akik túlélték a tragédiát, a mészárlást! Ha nem hiszed el, hát legyen. De figyelmeztetlek, bármennyire ragaszkodsz is a te tiszta Juliódhoz, én bosszút fogok állni az otthonunk lerombolásáért, a kifosztásért, a gyilkolásért!

Delly nem bírta tovább. Túl sok volt ez neki. Felugrott az asztaltól, és kirohant a fogadóból. Atheis holnap támadni fog, megtalálta a testvérét, akit a legjobban szeretett, és most ez a testvér azt állítja, hogy Julio, az ő példaképe, az ő tábornagya tette földdel egyenlővé a falujukat tizenegy évvel ezelőtt! Lehetetlen volt elhinnie. Könnyek szántották végig sápadt arcát, az összezavarodás könnyei. Felpattant lovára, s sebes vágtában indult vissza a tengerpartra.

-*-

Dawnie boldogan, mit sem törődve a rosszalló tekintetű őrökkel, fütyörészve vonult végig a palotán, hogy átadja a rabszolgának Nicolas ajándékát. Egy gondosan becsomagolt, de egyszerű doboz volt az egész, de a féldémon nagyon a lelkére kötötte, hogy mindenképp adja át a lánynak. Égette a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet ennyire fontos, de varázslattal, hiába próbálkozott, sehogy sem tudott belesni a csomagba, felbontani meg már csak azért sem akarta, mert ha a kis feketeség köpni merészelne Grandnak, a fejét vétetné. Legalábbis, ha valami személyes titok, biztosan.

Ahogy átsétált a főtanácsos lakosztályába, érezhetően megváltozott a hangulat. Az addig ekrü színű, aranyozott falak a márványoszlopokkal, vörös függönyökkel, szőnyegekkel együtt eltűntek, s lassan megjelentek helyettük a féldémonra jellemző árnyalatok. A falak fokozatos átmenettel változtak méregzöld színűvé, a függönyök is sötét cián árnyalatokban pompáztak. Egyedül a szőnyeg maradt vörös az ónixfekete padlón.

Egy pár testőr állt a folyosó végén lévő kétszárnyú ajtó előtt. Jól ismerték már, fejet hajtottak előtte, és engedték belépni. Nicolas hálószobája mindig olyan érzést keltett benne, ami teljesen összezavarta. Sötét volt a helyiség, s ettől félt, mert sosem tudta, hol várakozik a főtanácsos lesben állva, de ugyanakkor a kék szín dominanciája, a plafonon ragyogó apró, fehér pontok a csillagos eget varázsolták elé, ami megnyugtatta.

Ismét elmerült a helyiség szemlélésében, amikor egyszer csak valami megmozdult az ágy mellett, a párnakupacon. Mikor belépett, párnának képzelte Sheenazt, aki fekhelyén összegömbölyödve egy könyv olvasásába merült, fölötte, az éjjeliszekrényen gyertya fénye lobogott.

„Ez aztán az alázat. Még gazdája távollétében sem mer az ágyára feküdni”- gondolta Dawnie, majd torkát megköszörülve felhívta magára a lány figyelmét. Sheenaz odakapta a fejét, arca kissé beesett, szeme karikás volt. Ébenfekete haja rakoncátlanul, kócosan omlott alá vállaira. Lassan felállt, és odasétált bátortalanul a jövevény elé. Ez utóbbi persze tudta jól, hogy nem szereti őt a kis rabszolgaleány, de nem érdekelte.

-A gazdád küldte- vetette oda neki foghegyről, és mivel Nicolas egy szóval sem mondta, hogy a csomagban törékeny valami lenne, hanyag mozdulattal Sheenaz lába elé dobta.

-Üzent mellé valamit, úrnőm?- kérdezte alázatos hangnemben a rabszolga, miközben letérdelve finoman kis kezébe vette a dobozt.

„Úgy fogdosod, mintha valami kincs lenne...”- gondolta megvetően a nő, aztán megrántotta a vállát.

-Nem. Azt mondta, mindent tudni fogsz a dobozból- zárta le a témát, majd hátat fordított, és ott hagyta a lányt egyedül.

Sheenaz halkan suttogva átkozta el, küldte a pokol legmélyebb bugyrába szenvedni a vörös hajú sarlatánt, aki megkeseríti a gazdája életét, és egyúttal az övét is. Aztán pedig a csomaggal lehuppant párnái ölelésébe, s a gyertya fényében elkezdte lerángatni róla a csomagolást. Olyan izgatott volt, mint kisgyermek korában, ha új játékot kapott.

A csomagolás alatt csupán egy egyszerű fadobozt talált, amin még rajta volt gazdája illata. Ahogy közelebb emelte magához, hogy áhítatosan beszívja azt a férfias illatot, amitől szíve minden alkalommal hevesebben kezdett verni, megpillantott egy borítékot az oldalán. Kinyitotta, s egy levelet talált benne. Enyhén remegő kézzel, boldogságtól ragyogó szemmel vette ki belőle, széthajtogatta. Felismerte a jellegzetes vörös tintát, az erős, kissé szögletes tollvonásokat, Nicolas Grand aláírását.

Sebesen dobogó szívvel kezdte olvasni a levelet, ami megszólítás nélkül, azonnal a tárgyra tért.

Egy hete folyik ez az ostoba küzdelem. Türelmetlenek a katonák, türelmetlen a király, türelmetlen vagyok én. Hanem azért én mégis biztos vagyok abban, hogy hamarosan egy olyan támadás fog minket érni, ami vagy elsöpri az egész sereget, vagy dicső győzelmet hoz majd nekünk. Egyetlen, mindent eldöntő ütközetre kerül majd hamarosan sor. Egy csatával fog eldőlni az egész háború. És mivel tudom, milyen a háború, merem állítani, hogy előfordulhat, hogy valamennyi harcosunk odavész. Talán a király. Talán én. Talán mindketten meghalunk.

Éppen ezért küldöm ezt a dobozt neked. Vigyázz rá, akár a szemed fényére, őrizd meg! Hamarosan visszatér a sereg vagy velem, vagy nélkülem. Ha meghalnék- és tudom, hogy irtózol a gondolattól, hogy könny szökik a szemedbe, de benne van a pakliban ez is-, megtudod. Valakitől úgyis meg fogod tudni. Addig viszont ne nyisd ki ezt a dobozt, csakis akkor, ha hiteles forrásból tudod, hogy bevégeztem. És ajánlom, hogy engedelmeskedj, mert ha visszatérek, és nyitva találom a dobozt, nem fog elmaradni a megtorlás!

Nicolas Grand

-Ahogy kívánod, gazdám- suttogta Sheenaz könnyei között, és ajkát rászorította az aláírásra.

-*-

Másnap hajnalban Atheis király gyülekezőt hívott össze. Megérkezett ugyan Dellirity Liliana és Julio üzenetével, de az ifjú uralkodónak tényleg elege volt. Ami pedig még fontosabb volt, s nagy problémát is jelenthetett: a katonák kezdtek háborogni. Unták a kis összecsapásokat, elvégre azért rángatták el őket otthonról, hivataluktól, családjuktól, hogy megnyerjenek egy háborút. És ha a katona, akinek fegyvere van, fellázad, királyságokat rombolhat le.

Éppen ezért ő maga hívta össze seregét a dombra, hogy megszemlélhesse őket, buzdító szónoklatot intézzen hozzájuk.

-Katonák! Hazafiak!- bömbölte határozottan, miközben páncélkesztyűs kezében a családi kardját szorította.- Tegnap ismét elfogtatok egy pikkelyes felderítőt, aki küldött is volt egyben. Kihallgattam. Hajlandóak lettek volna fegyverszünetet kötni, de galád áron! Azt akarták, hogy ha én nem is, de egy főúr, mondjuk Nicolas, vegye feleségül a sellőkirály lányát. És emellett még további húsz hold földet a tenger mentén!- elégedetten tapasztalta, hogy rosszalló morgás futott végig a tömegen.- Gondoljátok, hogy ha egyszer, csak egy talpalatnyi földet is a magukénak tudnának az országból, nem űznének ki bennünket?! Ha valamelyikünk az ágyába fogadná a királylányukat, az nem mérgezne meg minket az első adandó alkalommal?! Higgyetek nekem, mind aláírnánk a végrendeletünket egy ilyen fegyverszünettel! Béke helyett mészárlás venné kezdetét! Inkább haljunk meg csatatéren, fegyverrel a kezünkben, mint megmérgezve, álmunkban elvágott nyakkal!- harsány éljenzés volt a felelet. Atheis büszke mosollyal nézett rajtuk végig, és megvárta, hogy elcsendesedjenek.- Nem fogjuk megvárni, hogy felkészületlenül érjen a támadásuk! Kicsalogatjuk őket a barlangjaikból, és véget vetünk ennek az ostoba játéknak! Nem mi akartuk így, de erre kényszerítettek. Viseljék hát a következményeket! Előre hát, seregem! Együtt a győzelemért!- az utolsó mondatot valósággal mennydörögte, s a több ezer férfi pedig lelkesen visszhangozta.

Hanem azonban ahogy őfelsége megfordította táncoló paripáját, hogy maga járjon elöl jó példával, oldalról közeledő felderítők kis csapatát pillantotta meg. Nicolas testőrei voltak, úgyhogy talán nem is zavartatta volna magát, ha közöttük meg nem pillant egy csuklyás alakot. Görnyedten ült a lovon, és a csuklya miatt teljesen árnyékba borult az arca, ruhája szerzetesi csuha volt, alóla mégis csizma lógott ki.

-Kit hoztatok?- kérdezte a testőrkapitányt, mikor megálltak előtte.

-Kém, felséges úr- válaszolta a kapitány leugorva a lóról.- De nem sellő, nem pikkelyes a keze.

-A testét persze nem néztétek- morogta Atheis a szemét forgatva. Rendben, kössétek a lóhoz. Magam hallgatom ki- ahogy a testőrök munkához láttak, a király a seregére nézett.- Gyorsan lerendezem, ígérem nektek. De a döntés rajtatok áll, hogy megvártok-e, vagy mentek nélkülem. Nos, döntsetek hát! Mentek?!- bömbölte zengő hangon. Nicolas nem győzött ámulni, hogy mennyire erőteljes és határozott is tud lenni az ifjú uralkodó. És akkor még jobban elámult, mikor a tömeg egyhangúan „nem”-mel felelt a kérdésre.

Atheis mosolyogva emelte magasba a kardját emberei előtt, így köszönve meg bizalmukat, szeretetüket, aztán visszabaktatott a vízimalomhoz, lovához kötözve botorkált mellette a csuklyás férfi, akinek a csuklója köré volt tekerve a kötél, láthatóan szorosan. Mikor odaértek, a király leszállt hátasáról, elvágta a kötelet, de nem engedte el a fickót, hanem berángatta a malomba.

-Ki vagy, és mit akarsz?- kérdezte határozottan, miután bezárult mögötte az ajtó. A csuhás féltérdre ereszkedett előtte, fekete csizmáján megcsillant a kelő nap fénye.

-Kérlek, felség- szólt érdes hangon, bár még így is nagyon ismerősnek tűnt az uralkodónak-, mielőtt felelnék, oldozd el kezem!- remegő kezét felé nyújtotta. Kesztyű fedte mind a kettőt, csupán az ujjai látszottak ki, amiken Atheis észrevette a bőrkeményedéseket.

„Dolgozó barát...”- állapította meg magában. Úgy gondolta, hogy ő teljes páncélzatban áll előtte, egy szerzetes pedig, még ha kém is, ilyen remegő kezekkel sosem tudna ártani neki. Levágta hát a vastag kötelet a férfi csuklójáról, ami alaposan ki volt már dörzsölve.

-Most pedig felelj!- dördült rá úgy, hogy a szerzetes összerezzent.

-Hogy mit akarok, felség? Megakadályozni életed egyik legostobább döntésében- felelte a barát egyre csak fájó kezeit dörzsölgetve.- Jól dolgoznak a martalócaid...

-Ne merj így beszélni velem!- dobbantott az ifjú uralkodó.- Tiszteletlenséged korbácsot érdemelne, ha nem lennél az egyház szolgája. És különben sem az én martalócaim, hanem a főtanácsosé.

-Egy és ugyanaz...- dünnyögte a férfi meghajtva csuklyás fejét.

-De még mindig nem feleltél egy kérdésre! Ki vagy? Honnan tudsz a terveimről?- hátrált egy lépést, ugyanis a szerzetes lassan felemelkedett.

-Hogy ki vagyok, Atheis?- kérdezte halkan a barát, de hangja már nem hasonlított arra, amin először megszólalt.- Hogy honnan tudom? Onnan, hogy te magad írtad meg. Nézz rám, és lásd, kivel beszélsz- azzal egyetlen fordulattal levetette magáról a csuhát, és az elképedt király előtt ott állt Julio De Neases kifogástalan tábornagyi egyenruhájában.