19. fejezet
Saoria
-Randolph!- kiáltotta Julien.- Te egész idő alatt eveztél, igaz?
-Igaz hát- bólogatott a fiatalember.- Még az kellett volna, hogy valami állat feldöntse a csónakot! Inkább kieveztem ide.
-Ezért vagy te a Kitartás ura, barátom- mosolygott Julien sokat sejtetően, és megpaskolta a vállát.- Már csak az a kérdés, hogy innen merre tovább?
-Pont te nem tudod?- szólalt meg Zage szintén mosolyogva.
-Ti is használhatnátok az agyatokat!- dörmögte a kapitány, de még mosolygott, majd felállt és nyújtózott egy nagyot.- Bölcsebb lenne, ha szétválnánk. Párokra oszlunk, bemegyünk az erdőbe, aztán egy óra múlva itt találkozunk- mindenki bólintott.- Tehát Randolph és Sharona együtt mennek, én és Sally szintén, Semadar és Leon együtt. Zage pedig választhat, hogy kihez csatlakozik.
-Nem zavarom a szerelmeseket- felelte pimasz tekintettel a férfi.- Tehát megyek Leonékkal.
-Micsoda gáláns döntés!- mondta Sally, és nyomban odabújt Sharonával együtt a férfi karjai közé.
-Na, na!- kiáltotta nevetve Julien.- Még a végén féltékenyek leszünk!
-Úgy ám!- tette hozzá Randolph, mire a lányok ismét elfoglalták helyeiket párjaik mellett.
-Tehát itt, egy óra múlva- mondta még egyszer a kapitány, aztán a három csoport elindult háromfelé.
Kövessük először Julient és Sallyt. Sokáig csendben haladtak előre, egymás mellett, bár a kapitány néhány lépéssel olykor-olykor előresietett, mintha tudná, merre megy, leellenőrizte a fákat, a talajt is mustrálta, amiből a lány persze semmit sem értett.
-Mit keresel?- kérdezte egyszer.
-Magam sem tudom. Bármiféle jelet bármire- mondta a fiatalember, de nyilván hazudott. Nagyon is tudta, hogy mit keres. Sally vállat vont és ment vele tovább, igaz, hogy neki is koccant, mikor olyan hirtelen megállt előtte.
-Na mi az?
-Megvan!- mondta nevetve Julien.- Nézd, Sally, ez az alagút vezet oda, ahol a szabadság az igazi úr!
Ahogy a lány megkerülte a kapitányt valóban egy nagy üreget látott maga előtt, ahol ugyan egyszerűen le tudott mászni egy ember, de a fenekén csak víz látszott, mintha valami cseppkőbarlangba nézett volna be felülről.
-Aham...- dünnyögte.- És ide hogy a fenébe akarsz lemenni?- már nézett volna Julienre, de ő nem volt sehol. Pontosabban mellette nem. Egy fához erősített a legbiztosabb csomóval egy kötelet.- Na nem... Ezt nem gondolod komolyan, igaz?- kérdezte Sally, és elsápadt. Julien rávigyorgott.
-Dehogynem! Add a te köteled is, ráerősítem.
-És hogy jövünk vissza?- akadékoskodott a csaj, de a kapitány csak megvonta a vállát, miközben kötözött.
-Majd megoldjuk.
-*-
Eközben Randolph és Sharona is nagyban bolyongtak a sűrű erdőben, de annyi hátránnyal, hogy egyáltalán nem tudták, hogy mit kéne keresniük.
-Biztos, hogy jó ötlet volt ez?- kérdezte Randolph.
-Na mi van, bátor kaszkadőr, beijedtél?- incselkedett vele Shary.
-Nem!- mordult fel a fiatalember, és folytatta a nézelődést.
Némán sétáltak ezután jó darabig, aztán Randolph valamit meglátott, és nyomban meg is állította párját.
-Na mi bajod lett?
-Odanézz! Egy ház- mondta a kalózgróf, és tényleg egy ócska faházra mutatott, amelyet már igencsak lelaktak, de bizonyára jófajta fából lett építve, hisz még áll. Elindultak hát arra.
A ház ajtaja félig le volt szakadva, hogy csak az idő vasfoga bánt-e el így vele, vagy valami támadás következtében szakadt le, nem lehetett megállapítani, de legalább be tudtak menni. És odabent igen meglepő látvány fogadta őket: a bútorok, a ház külsejével ellentétben, tökéletes állapotban voltak, majdnem mind. Leszámítva a port... Étkezőasztal az étkezőben székekkel, a hálószobában franciaágy, a konyha is hibátlan volt, minden.
-Otthonos- mondta Sharona a hálószobába belépve, ami a behúzott, vörös függönyökkel meglehetősen impozáns hatást keltett. Randolph unott fejjel dőlt az ajtófélfának, míg kedvese végigkutatott minden fiókot és szekrényt. Láthatóan szegény emberek laktak ott, ugyanis semmi díszes nem volt, csak egyszerű, minta nélküli ruhák, semmi ékszer, csak papírok különböző adósságokról és kölcsönökről.
De értsük meg Sharonát: nőből volt. És a nők kíváncsiak. Éppen ez a kíváncsiság vette rá arra is, hogy ledőljön az ágyra. A pihe-puha matrac felfogta az esését, és ahogy kissé fel is dobta, háta kecses ívbe hajlott, fellibbenő mély kivágású felsője alatt Randolph megpillantotta a keblét. Rögtön ellökte magát az ajtófélfától, és már ott is volt félig a nőn.
-*-
Most pedig lássuk az utolsó csoportot. Ők úgy döntöttek, hogy nem az erdőbe mennek, hanem végigsétálnak a part mentén. Három legény, egyiknek sincs párja, bár korban különbözőek. Ha idegen ember látta volna őket, azt mondta volna, hogy egy család férfi tagjait látjuk: Leon a fiú, Semadar az apa, Zage a nagyapa.
Ők is csendesen sétáltak, bár látszott a két idősebb férfi közt álló Leonon, hogy alig fér a bőrébe.
-Hé, kölyök- szólt oda neki Zage.- Előre mehetsz, ha gondolod, úgyis utolérünk majd.
-Komolyan?- kérdezte felcsillanó szemekkel a fiú. Zage bólintott, de a biztonság kedvéért még Semadarra is ránézett.
-Fuss, mielőtt meggondoljuk magunkat- dünnyögte. Erre a fiú nagyot kurjantva nekirugaszkodott, és boldogan, nevetve hányta a cigánykereket, s rohant a parton végig, amíg el nem tűnt a férfiak szeme elől.
-Bolond- morogta a búskomor Semadar.
-Csak fiatal- mosolygott Zage.- És különleges. Nem láttam még ilyen hajszínt, sem szemszínt, pedig én aztán már láttam egyet s mást!
-Semmiben nem különb más fiúktól, csak ennyiben. Láttad a karját? Vékony, mint a nádszál, alig van rajta izom. Valami úri fattyú, akit letagadott az apja, aztán parasztasszony nevelte fel, és nem volt másra jó, csak kalózcsalinak.
-Tévedsz, barátom. Ha csak ránézel már látod, hogy nem parasztoknál nevelkedett. A haja annál sokkal szebben van nyírva, az arca is simább, kezei is szépek, nem bőrkeményedéses.
-Ez is mutatja, hogy sosem fogott kardot!- vágta rá a fiatalabb férfiú.
-De kapát sem, az áldóját neki! Én mondom neked, úri gyerek ez, aki, ebből a kitörésből ítélve, sunyiban leszökött néhány parasztgyerekhez játszani, ott tanult cigánykerekezni, meg így kurjantgatni, mert nemesek ivadékai nem csinálnak ilyeneket, annyi szent!
-Nem igazán érdekel. Gyerek ez még. Annyira, hogy a bajsza sem pelyhedzik.
-Ami azt illeti, te is elég simaképű vagy.
-Te mindenbe bele tudsz kötni?
-Miért, te talán nem azt csinálod?
Semadar már nyitotta a száját, hogy élesebben visszavágjon, azonban Leon futott feléjük integetve, kiáltozva, rémült tekintettel.
-Neked meg mi bajod?- kérdezte Zage a gyermektől.
-A parton...- lihegte a fiú.- Nem messze innen... Egy férfi... Egy óriás...
-Óriások nincsenek, fiam- mondta a férfi neki, Semadar csak a szemét forgatta.
-De láttam! Akkor gyertek és nézzétek meg!- megragadta mindkét férfi kezét, és elkezdte őket húzni magával. Semadar megpróbált szabadulni, de ahogy megrántotta a karját, hogy kiszabaduljon, Leon szorítása nem engedett, és egyenesen a mellkasának ütközött a fiú.
-Na!- kiáltotta egészen vékony hangon.
-Nem kellett volna húznod magad után, mint valami kutyát- felelte Semadar. Leon húzta a száját, sűrűn vette a levegőt, látszott rajta a harag, de szó nélkül sarkon fordult, és ment tovább.
Valóban nem kellett sokat menniük, hamarosan meglátták az óriást, amitől Leon annyira megrémült. Igen, tényleg férfi volt, tényleg óriás, de nem élő, hanem csak szobor. Egy szobor bronzból, legalább négy méter magas, kalózszobor. A talapzatot már benőtték a növények, de így is látszott, hogy a fehér márványba arany betűk vannak vésve.
Semadar megvetően pillantott a fiúra, aztán elhúzgálta a növényeket a szobor talapzata elől. Aztán Zagéval együtt hangosan olvasta:
-Philibert de Connasse, Saoria Kalózkirálya.
-*-
Mikor aztán egy óra múlva visszatértek a kiindulási helyükre, mindenkinek volt mit mesélnie.