19. fejezet

Mon jeune amis¹

Olivier de Charny fia és unokaöccse edzését vezette éppen, mikor Napóleon megállt a kapuban a kíséretével. Nem vette észre senki sem, annyira belemerültek a dolgukba.

A császár csupán egy fiatal, fekete hajú férfiút látott, akinek villogó kék szeme volt, s alig akadt némi bajsza. Gyermeknek volt még mondható, azonban széles válla, s biztos lába kissé megingatta Napóleont ebben a hitében. Egyik kezében tőr volt, a másikban rövid kard, és a legnehezebb cseleket vetette be ellenfelével szemben.

A másik fiatalember, talán egy évvel idősebb, már férfiasabb kinézetű volt. Állát finom és rövid szakáll borította, ajka fölött keskeny, szabályosan vágott bajusz húzódott. Középhosszú, hullámos haja lobogott körülötte, ahogy megpördült, és keményen lesújtott társára rapírjával.

Egy férfi, már olyan 49-50 év körüli, igyekezte kisegíteni a fiatalokat különböző odakiáltott tanácsokkal, túlharsogva a kardok csattogását, vagy éppen feszülten figyelve minden egyes mozdulatukra.

Végül aztán észrevette a császárt, éppen akkor, mikor a fiatalemberek a lehető legjobban elmélyültek a küzdelemben. A fekete hajú is kapott egy vágást, ami felhasította ingét a mellén, és vér serkent elő a karcolásból. A barna ettől a sikertől fellelkesülve ugrott neki ismét, és ez volt a veszte: ellenfele egy ügyes terccel hárította csapását, s míg a rövid karddal lekötötte rapírját, a tőrrel a vállára csapott le, és megvágta. Nem mélyen, de jelezte a győzelmét.

Napóleon megtapsolta a két ifjú vívót. Olivier nyomban ott termett előtte, és mélyen meghajolt.

-Bienvenue, votre majesté²- mondta tiszta hangon. A két fiatalember is azonnal csatlakozott a férfihoz.

-Ön Charny gróf?- kérdezte a császár hidegen. Olivier ismét meghajolt felelet helyett.- Van egy szabad szobája a számomra, csupán egyetlen napig?

-Bien sûr³- felelte alázatos hangon a gróf.- Mindig akad szoba Franciaország császárának.

Napóleon halványan elmosolyodott, s intett kísérőinek, hogy távozzanak, keressenek szállást a közeli városokban. Egy férfi mindenáron maradni akart.

-Nézze, uram- szólt Bonaparte.- Itt nemes szívek, kardforgató karok laknak. Ugyanannyira vagyok ezekkel az emberekkel biztonságban, mint magukkal.

Ez megnyugtatta a férfit, és még egy utolsó pillantást vetve Olivierre elindult. A gróf megismerte: látta már a forradalmárok közt annak idején, és bizonyára a férfi is emlékezett rá, hogy mennyire szerette a királynét és a királyt...

A császár leugrott lováról, amelyet Charnyék egy inasa az istállóba vezetett. Csizmája nagyot koppant a kövezeten. Tekintete végigsiklott az előtte álló három emberen.

-Votre fils⁴?- kérdezte Oliviertől. A férfi a fekete hajú, magas ifjú vállára tette a kezét.

-Ő igen. Georges-Ruben de Charny- azzal a fiatalember, aki alig volt 16 éves, meghajolt.

-Et l'autre⁵?- szólt ismét a császár most a barna hajúra nézve.

-Az unokaöcsém, felséges úr, Ethan de Charny- a másik fiatalember is meghajolt.

-Értem- mondta Napóleon bólogatva.- Úgy látom remek tanáruk volt, uram. Mindketten megtalálták a fegyvereket, amiknek használatához egészen rendkívüli tehetségük van. Ethan úrfi gyorsaságához méltó a rapír, Georges-Ruben úrfi a ravaszságához s eszéhez tökéletesen illő rövid, de halálos fegyvereket kezeli pompásan.

-Megtiszteltetés ezt a dicséretet hallani felségedtől- szólt Olivier, és ismét meghajoltak.

-Mit szólnának, fiatalemberek, ha két hellyel várnám magukat testőrségemben? No persze nem most, nem ragadhatom még ki magukat az atyai tanítás és az anyai védelem alól, fejlődjenek csak. Azonban ne feledjék el, mon jeune amis, Bonaparte Napóleon nem felejti el a nevüket.